Nyírfalvi Károly

Árnyékra vetül (2)

Balkezemmel takarom, elkenem amit írok.


Mostantól húzni kellene a
sorokat, mint lányok haját zöldebb
korunkban; és tudni jól vétkeink
legjavát s hogy ami rosszul van, az
úgy boldog, vagy fordítva minden esély.

Erkölcs. Lehetsz vesztes, folyik a
könnyed, orrodból vér csöppen az
aszfaltra, nézheted magad a
tükörben, mi végre s miféle
szavak szöknek az égbe.

Lehetetlen pillanat, hogy szabódj
tovább, pedig fel is adhatnád,
nem mint küldeményt, de gesztusnak
megteszi egy elveszett délután,
ha egyedül vagy.


Vérrel telt cipőket hurcolok
kézben és lábon a képzelet
kétes útjain. Telefont várok.
Hívást. Csörögjön már, hogy
ne vegyem fel, félni akarok,
ha nem kell.

Egymás hibáiból élünk, -
mondanám. Hallgatok,
padon pihenve, nyelvem
lúgos, szavaim formalinban,
minden sor apró kínban.
Vallat a csend.

Szívemig úsznak a rögök, bele-
halni nem könnyű, nem
oly nehéz, akár a lombjuk vesztett
fák az út szélén, állva deresen
a kora tavaszi fényben, zavartan
lehajtják nagy fejük.


Virágok lógatják szirmaik
szívük száraz, az évszak komor,
mintha mind búcsúzni készülne:
elfeküdni csendben a sírdombon.
Ki akarna itt meghalni, hisz
még nem ért célt és enyhet, távol
az állomás.
A széttört csoki morzsáit szede-
getem a földről, az állomáson
majd lehullajtom a galamboknak,
az állomáson, honnan vonatok nem
indulnak, minden álmos, szemét
őgyeleg a gatyák korcán, szél fúj,
ajkam megremeg.

Nincs üzenet, nincs rejtély.
Létezem élek, a folyók áradnak,
a tavak nyugton vannak.
Most jól érzem magam, holnap,
más nap. Másnap. Ez nem az
a hely, de egy másik sem.
Sétálok, olvasok a parkban.