Archaikus és modern között

    A XX. századi művész a felgyorsult tempójú stílusváltozások áramlásában három lehetőség közül választhatott: vagy hűségesen megmaradt az először kiválasztott, birtokba vett stílus mellett, vállalva a konzervatívvá válás veszélyét, vagy többé-kevésbé naprakészen követte az egymást váltó stílusirányzatokat, a legújabbakat, illetve mindezekből azokat, amelyekkel azonosulni tudott, vagy pedig figyelmen kívül hagyva e változásokat, öntörvényű alkotói világot teremtett magának, olyat, amelyre egész életművet lehetett építeni, s ettől kezdve nem is volt más feladata, mint hogy benépesítse ezt a világot a maga motívumaival, figuráival, az alapvető létszituációk megjelenítésével.
    Veress Pál az utóbbi kevesek, az egységes, szerves alkotói világot teremtők közé tartozik. Pedig olyan korban született, olyan nemzedékhez tartozott, amelynek alkotói pályáját többször is, a legkritikusabb időszakokban akadályozta, törte derékba a történelem. Veress Pál az első világháború után született, a képzőművészeti főiskola elvégzését követően alkotói indulását a második világháború és a hadifogság akadályozta meg, a biztató újraindulást pedig a szocreál egyeduralma hiúsította meg, s végül a kiszoríttatás, az önként vállalt száműzetés éveit követően fél évtizedes útkeresés után, élete feléhez érkezve talált magára, és negyvenéves korában jelentkezett, immár teljes vértezetben. 1969-ben a Bálványok című kiállításával olyan szilárd alapot teremtett, amelyre fel lehetett építeni egy autonóm festői világot, és ha be is fogadott új hatásokat, saját belső törvényeihez hasonította azokat, ha változott is a kor kihívásaira válaszolva, mindezt úgy tette, hogy mind mélyebbé, sokrétűbbé vált, a létezés alapélményeinek, alapformáinak minél teljesebb megfogalmazását nyújtva. Külön, senki mással össze nem téveszthető művészetet hozott létre, külön, önálló helyet biztosított magának, nemcsak a magyar művészetben, hanem a művészet nemzetközi kavargásában is.
    Veress Pál alkotó indulása – a főiskola utolsó évében s az azt követő esztendőkben – a konzervativizmus jegyében történt, tükrözve azt a fáziskésést, ami a nyugat-európai és a magyar művészet között fennállt, és ami mesterének, a realista Rudnay Gyulának és a plein air-festő Szőnyi Istvánnak a művészetében is megmutatkozott. Az a népi hagyományokra is alapozó expresszív realizmus programja azonban, amelynek megvalósítását célként tűzte maga elé, egyre kevésbé elégítette ki őt maradéktalanul. A hazai modern törekvések képviselőivel viszont ekkor még nem került kapcsolatba. Azokkal sem, akik a népművészeti emlékanyaghoz fordulva akartak modern művészetet teremteni (Korniss Dezső, Vajda Lajos, és munkásságának egy rövid periódusában Martyn Ferenc). S noha ausztriai és németországi útjain, a múzeumokban és galériákban találkozott a modern művészettel, addig nem engedett ennek a vonzásnak, amíg nem tudott belsőleg is azonosulni a képzőművészet modern felfogásával. Ez 1945 után következett be. A szemléletváltásban mindenképpen szerepe volt a magyar avantgárd pápájával, Kassák Lajossal történt találkozásnak és a vele folytatott sokkoló vitáknak, de még inkább az Alkotás folyóirat szerkesztőségében eltöltött időszaknak, az Európai Iskola egyes képviselőivel való megismerkedésnek. 1948-ban rendezett első egyéni kiállítása már mély szemléleti átalakulásról, az alkotói energiák felszabadulásáról és a lényegre törő képalakításra való törekvésről, a párizsi iskola, nevezetesen Czóbel Béla és a konstruktív törekvésekből Barcsay Jenő eredményeinek egyéni felhasználásáról, továbbviteléről tanúskodnak. A festészetben erős szerkezeti hangsúlyokkal élő, dekoratív festésmódnak s a grafikákban megnyilvánuló expresszionisztikus alakításmódnak a folytatódását, továbbfejlődését akadályozta meg a szocialista realizmus művészeti terrorja. Veress Pál felmérte, ahhoz hogy festőként élhesse meg és részese lehessen a művészeti életnek, oly mértékig kellene megalkudnia, hogy magát a művészetet kellene elveszítenie, azt, amire fiatalon feltette az életét. Inkább magáról a festészetről is lemond (legalábbis ideig-óráig), és polgári foglalkozást vállal. A fordulatot az 1956-os forradalom felszabadító élménye hozta meg. Nem csupán a forradalom eltiprása ellen tiltakozó grafikákra gondolunk itt, hanem az 1956–57 telén az MTI-ben, az éjszakai ügyelet ideje alatt, lázas izgalomban megszülető monotípiákra, amelyekkel – Paul Klee és mások inspirációjára –, és főként a maga felszabaduló szellemi energiáival és technikai leleményével rátalál egy önmaga szerinti modern kifejezésmódra. S visszatalál nemcsak a modern festészeti nyelvhez, hanem ifjúkori álmához is, ám nem annyira a Kodály-, hanem a Bartók-modellhez, az archaikus és a modern ötvözéséhez. A népművészet helyett a művészet még ősibb rétegeiben, a törzsi művészetben, az óceániai, afrikai művészetben találja meg ezt a hagyományt, és bár ezt nem szokták a Veress Pál művészetével foglalkozók hangsúlyozni, bizonyos fokig az ősművészetben, a barlangfestészetben is.
    Veress a felfedezés boldog izgalmával veszi birtokba ezt a művészeti örökséget, amely kellő szabadságot nyújt számára egy olyan képi nyelv megalkotásához, amely a jelen kifejezését archetipikus mélységekig tágítja. Az 1957-től 1965-ig tartó alkotói periódus felgyorsult fejlődésében különböző stílustörekvések párhuzamos jelenlétét, egyrészt egyfajta szándékoltan naiv karakterű dekoratív-expresszív stílust, másrészt a törzsi művészeti hagyományra támaszkodva az archaikus és modern képi gondolkodást ötvöző alkotásmód megjelenését figyelhetjük meg.
    Az új, a véletlen kínálta, alkatának, szándékának kiválóan megfelelő technika, a monotípia segítette őt abban, hogy a számára gátként jelentkező ecsetfestés konvencióit áttörje és olyan témákat és műfajokat is meghódítson, amelyek azelőtt kevéssé érdekelték. Az 1965-ös párizsi kiállításon bemutatott színes monotípiái, monotípia-kollázsai az archaikus művészeti hagyományhoz történő kapcsolódás jegyében születtek. A francia kritika meglátta bennük a szuverén újrateremtés gesztusát, és rendkívül kedvezően fogadta Veress alkotói törekvéseit. A kedvező kritikai visszhang és a Párizsban szerzett új tapasztalatok megerősítették abban, hogy jó úton halad. A szemléleti változáshoz egész sor új technikai megoldás társul. Az ecsetfestés helyett sajátosan egyéni – némileg Max Ernst deszkanyomataival rokon – megoldásokat alkalmaz. Monotípiáiban, fanyomataiban, frottázsaiban és főként salakreliefjeiben új formavilág bontakozik ki. Jellegzetes motívuma a bálványfigura, amellyel a figurális megjelenítés sajátos típusát jeleníti meg. Eltávolodva a részletező ábrázolástól, az egyénítéstől, személytelen típusokat hoz létre.
    Miért és milyen módon hiteles és érvényes az az alkotói világ és képzőművészeti nyelv, amit Veress Pál megteremtett? Rohanó világunkban annyiféle új benyomás, a vizuális információk olyan áradata zúdul ránk, hogy a hagyományos ábrázoló művészettel már csak az élet felszíni jelenségei ragadhatók meg. Hangulati impressziók helyett a lényegi összefüggések feltárására, jelszerű tömörítésére van szükség. Ki lehet fejezni korunk megváltozott világát, egymásnak feszülő ellentéteit, a szupercivilizáció diktálta felgyorsult élettempót. De ki is lehet szakadni ebből a rohanásból. Veress Pál ezt teszi. Bálványai a meditáció ünnepi és emelkedett, bensőséges, avagy katartikus rendjét teremti meg. Arra kényszerítik az embert, hogy egy-egy percre megálljon, és önmagába nézzen. Hogy a maga által teremtett második természet, a gépi civilizáció mellett figyeljünk arra az elsőre is, amelyből kiemelkedett, amelynek ritmusát, ha torzultan, töredezetten is, de magában hordozza. Felidézi és átéleti velünk azokat a kapcsolatokat, amelyek múltunkhoz, a magunk és az emberiség gyermekkorához köthetnek. A rohanó, a gyorsan változó helyett a lassuló idő meditációra alkalmas létformáját hozza létre, a lét egy-egy körülhatárolt szeletének megragadása, a fragmentalitás helyett ismét az emberi lét végső kérdéseire teszi a hangsúlyt, és ebben az értelemben, a lényegre szorítkozva, a lét teljességéről kíván vallani.
    Veress Pál számára a bálvány, az archaikus forma nem egzotikum, hanem sűrítési lehetőség. Nem a primitív és archaikus kultúrák bálványait szedi tehát leltárba, nem bálványszobrok ábrázolásai ezek a képek, hanem megjelenítések. A szuverén módon alakított, újrateremtett természeti forma és archaikus motívum a belső világról vall, létállapotukat, magatartásformákat idéz. A század emberének nosztalgiái, szorongásai, ütközései, harmónia utáni vágya, ősit és mait összekapcsoló természeti harmónia igénye fogalmazódik meg művészetében. A múló, a pillanatnyi helyett, a lényeges, az állandó hangsúlyozódik, az egyéni helyett az általános. De ez az állandóság sohasem mereven statikus, hanem rejtett belső rezdülésekről, egymást átható ellentétekről árulkodó. A méltóságteljes vagy éppen groteszk tartás, a sémákra egyszerűsített formák aszimmetriája, az expresszíven barázdált felület egy-egy, a figura belső lényegére utaló mozdulatot, magatartást, pszichikai képletet asszociál. Ettől kap a mai ember világára utaló feszültséget a bálványszerű alak. A modern művészet első nemzedékét, Matisse-t, Picassót, Klee-t, a törzsi művészetben csaknem kizárólag csupán a forma érdekelte, e művészetek belső szellemisége, szimbolikája többé-kevésbé érintetlenül hagyta őket. Ez alól csupán néhány művész, elsősorban Henry Moore szobrászata kivétel. Veress is az archaikus és a modern életérzés, világélmény együttes kifejezésére törekszik, a múló, pillanatnyi helyett a kozmikus világóra mutatójához igazítja alkotói világának időritmusát.
    Veress Pál számára, húszévnyi keresés után, négy évtized adatott arra, hogy alkotói világát felépítse. A művészetét elemző kritikák, tanulmányok egy része hajlamos volt, eredetiségének elismerése mellett, ezt az alkotói világot bizonyos fokig szűknek, kis terjedelműnek tartani. Csak most jövünk igazán rá, hogy ez egy terjedelmében is nagy, másfél ezer művet magában foglaló életmű. Művészetének belső összefüggésrendszerét és határait ma még csak sejtjük, munkásságának megismerése során évről évre újabb, eddig rejtve maradt művek kerülnek elő. A Veress-életmű megkezdte önálló életét. Az újrafelfedezett és újrafogalmazott teljesség és a lényeg nyelvén beszél hozzánk.

Kerékgyártó István