Jámborné Balog Tünde

Vizes utcai lidércek

A Rókakucsmás Nő

    Anyám mindig ott járt, a túloldalon, mert tartott az örökké lesben álló papkutyáktól és a templom oldalának kövér tujái alatt horkoló vagy onnan feltápászkodó részegektől, különösen, mióta egyiküktől félreérthetetlen ajánlatot kapott. Később a Rókakucsmás Nőt is azon az oldalon láttam reggelente munkába menni. Nem ismerhették egymást – anyám már nem élt, amikor az a nő és a férje megvett egy házat a Vizes utca túlsó felében, közel a Landeszmann-malomhoz és a Világvégeházhoz –, mégis mindig őt juttatta eszembe, pedig nagyon különböztek egymástól. Anyám, magas homlokával és finoman hajlott orrával, arca körül sima rolniba csavart, sötétszőke hajával mintha valami tizenkilencedik századi képmás modellje lett volna, méltóságteljes, reformkori dáma, a Rókakucsmás Nő viszont egy rafinált Rippl-Rónay-pasztellre emlékeztetett a XX. század elejéről. Ködös, téli reggeleken, fehér arca körül vörös prémmel, a fölötte lomhán keringő varjúval olyan volt, mint valami jelenés, pedig már nem nagymama régi, színházból vett ablakán át néztem a világot.
    Később megismertem a férjét is. Köpcös, fekete ember volt, többször is javította nálunk a csöpögő csapokat és az elromlott WC-tartályt. Nem illett az asszonyhoz, és egyre szomorúbb arccal karikázott kék zománcos biciklijén Rontóné kocsmája felé.
    A Rókakucsmás Nő nagyravágyó terveket szövögetett gyerekei jövőjéről, azért is vette rá férjét a városba költözésre. Azt akarom, hogy jó iskolába járjanak, mondta elszántan, mikor beíratta őket az apácák egykori zárdájába, ahol tanítottam.
    Két gyerekük volt, egy lány és egy fiú. Sötét hajuk, sápadt arcuk, törékeny alakjuk mint az anyjuké, és hasonlítottak rá sok másban is. A fiú többféle dolgot gyűjtött és számos levelet kapott a világ különböző pontjairól, válaszul bélyeget kérő lapjaira. Egyik a Vatikánból érkezett, nagy, cifra pecséttel és a pápa aláírásával; a másik Londonból jött a királynő kézjegyével, és volt olyan is, amit Washingtonban adtak fel az elnök hivatalának fejlécével.
    A lány örökké rajzolt. Legsikerültebb kis műveit egy régi, sötétzöld mappában őrizte az anyja, közöttük gyűrött, kockás noteszlapon a legelsőt, egy kígyót. Képzelje, tanárnő, még járni sem tudott, amikor ezt csinálta, mondta a Rókakucsmás Nő, és fehér arcát rózsásra festette a büszkeség.
    Öt évig tanítottam a lányt, aki egyre fantasztikusabb képeket talált ki. Némelyikre még most is emlékszem, például a rózsaszín koldusra zöld gramofonnal, vagy egy másikra, amelyen kiterjesztett farkú, gyönyörű pávák között ő maga áll, a legkülönösebbnek azonban azt a rajzát találtam, amelyen sötét hajú, fehér ruhás nő lépegetett fekete vízen úszó fehér jégtáblákon. Amarilla – ezt a nevet az ablakukban nyíló trópusi virágról adta kislányának a Rókakucsmás Nő – később a szomszéd nagyvárosban tanult, azután a fővárosba ment, és végül festő lett, pontosan úgy, ahogyan az anyja eltervezte. Néha olvasok róla. Elnyert ösztöndíjakról, sikeres kiállításokról ad hírt az újság, és én azon töprengek, vajon mit szólna a Rókakucsmás Nő, ha látná a selyemfonallal hímzett betonpadlót, amit Velencében állított ki a lánya. Vagy mit szólna a fiához, aki sokféle mesterséget próbált; volt cukrász, boltos, könyvkötő, azután egy napon hosszú, fekete kabátot öltött, áttért a zsidó hitre, és fehérs zakállú, vén rabbikat faggat az élet és halál titkairól.
    Néha látom őket, a fiút és a lányt. Többször voltak itthon látogatóban az apjuknál, de nem a túloldali aszfalton járnak, ahol az anyjukat láttam reggelente, hanem az út közepén, kézen fogva, némán, feketében, ott, ahol azon a ködös, fehér napon megnyílt a föld, és elnyelte a fiú kedvencét, egy vöröses színű skót juhászkutyát. Gyönyörű jószág volt, ápolt, fényes szőrű. Kényesen lépkedett a pórázon, ha a fiú vagy a Rókakucsmás Nő sétáltatta, de amikor megindult a föld, nem volt rajta nyakörv, és kiszökött a nyitva felejtett kapun. Szűkölve ugrált a hasadozó aszfalt darabjain, amelyek úgy töredeztek és torlódtak az úttest közepén, mintha jégtáblák lettek volna, és a Rókakucsmás Nő lobogó fekete hajjal, fehér pongyolában szaladt utána. Már majdnem utolérte, amikor egy minden addiginál nagyobb szakadék nyílt meg alattuk, és a Világvégeház részvétlen, fekete ablakai előtt elnyelte őket a mélyből kicsapó homokfolyó.
    Ha mostanában kinézek az ablakon, rendszerint Virág néni menyét látom. Kövérkés, szőkére festett nő, sortban és melltartóban áll a félig nyitott vaskapu előtt, kezében söprűvel, arra várva, hogy valamelyik szomszédasszony kimenjen hozzá beszélgetni. Mióta meghalt az anyósa és az ura is, egy szál magában él. Nappal csak teng-leng az üres házban, éjjel meg álmatlanul forgolódva figyeli a redőny ritkára engedett rácsain át, hogy világos van-e még nálunk.
    Virág néni menye ácsorog egy ideig, már harmadszor takarítja végig a járdát, de hiába, nem jön elő senki a szomszéd házakból. Bánatosan sepri végig pillantásával az aszfaltot, de egyetlen szem port, egyetlen lehullott falevelet sem talál. Döngve csukódik be mögötte a szürke vaskapu. Mintha csak erre várna, anyám jelenik meg a helyén. Harangszabású, sottis szoknyát visel fehér kötött kabáttal, mert az időnek abban a szeletében, amely most néhány pillanatra metszi a Vizes utcát, ősz van, hiába olvad itt az aszfalt a nyári hőségben. Anyám nem néz se jobbra, se balra, nem fordul felém, hogy átjöjjön az átjárón, továbbmegy a régi fatelep kerítése mellett, tovább a sugárút felé. Anya, várj, szólok utána. Kiáltok is, de nem hallja, vagy nem akarja hallani. A Vizes utca túlsó felén csatlakozik hozzá a Rókakucsmás Nő, egymásba karolva mennek tovább, és halványodó sziluettjük szétfoszlik a Világvégeház vadszőlővel befuttatott falán.

Homokfolyó

    A mennydörgések szünetében halk neszezés hallik, mint mindig, minden éjszaka, mióta itt lakunk nagymama egykori háza mellett a régi Vizes utca közepén. Z. nem figyel rá, de én emlékszem, hogy gyerekkoromban nagymamát is aggasztotta a titokzatos zörej, és egyszer arra ébredtem, hogy a szőnyegen fekszik, hálóingben, és fülét a padlóra tapasztva hallgatózik. Szinte nappali világosság áradt szét az udvari szobában, ahol aludtunk, és a plafonig érő, régi színházból való ablakon át láttam a felpuffadt holdat himbálózni az éjszaka tükrén, mint egy víz sodorta hullát. Nem mertem megszólalni, csak feküdtem mozdulatlanul, mert éreztem, hogy hullámzik alattam az ágy.
    Ez a hely folyómeder volt valaha. Régi térképeken látható, hogy a Maros nagy, patkó alakú kanyarral kerülte meg a mai ótemplom sövényfalú, fatornyos elődjét, és két sarokkal odébb, a Hold utcán tért vissza mostani folyásához. Nem tudni, hogy ez az utca a sarlóforma égitestről kapta-e nevét, vagy az itt tekergő holtágról, az azonban bizonyos, hogy amikor a XVIII. század elején elásták a folyót, ezt az ívet is levágták, és a gyorsan mocsarasodó folyószakasz száz év alatt teljesen feltöltődött. Szekérkaravánok hordták bele a törmeléket, majd házakat építettek, a kertekben fákat ültettek, veteményeztek, ám a folyó – akár Pompeji vulkánja – nem hagyja magát. Lent, mélyen az úttest, az épületek és a kertek alatt ma is folyik. Hatalmas erővel sodorja szkíták, kelták, ismeretlen, régen kihalt népek cserepeit, csontjait, és soha el nem apad.
    Teliholdkor, amikor diluviális fény önti el a hálószobákat, és mindenki álmatlanul forgolódik ágyán, az egymáshoz súrlódó homokszemek keltette zaj jobban hallik. Surrogva örvénylik alattunk a partja nincs folyó, és recsegnek-ropognak a tetőszerkezet gerendái, ahogy meg-megbillen az alapozás valamelyik sarka az erős sodrástól. Ilyenkor ficánkol velünk a gyerekszoba, az udvari ablak süllyed, az utcai emelkedni kezd, és én belekapaszkodom Z. vállában, hogy le ne zuhanjak.
    Repedeznek a falak is, nem győzik csináltatni az utca lakói. Azt remélik, hogy ha betapasztják a réseket, megáll a pusztulás, ám a mi Styxünk zavartalanul folyik tovább a vastag agyagréteg alatt, egymásnak koccantva fényesre csiszolt koponyákat, bronzkori edénytöredéket, középkori hálónehezéket, halcsontvázakat, szennyvízcsatornák eternitcsöveit. Elszaggatja a földbe temetett kábeleket is, ezért gyakran süketek a telefonvonalak, hiába hallózol a kagylóba, csak a homok percegése hallik, és Kharón evezőjének hideg csobbanásai.
    Néha rég megholt szomszédok hangja szól bele a kagylóba: a Bognárné hallózik jajveszékelve a gyerekei után, Cafka Maris nyöszörög kéjesen, vagy az öreg hölgy hívja Argentínában elveszett fiát. Hallod őket, mint a Millenáris telefonfülkéjében a költő szavait, de nem válaszolnak, és ha visszaszólsz, a vonal abban a pillanatban megszakad.

Közjáték cisz-mollban

    Anyámnak a zongora hiányzott leginkább háború előtti életünkből. Alkonyatkor sokszor kivitt magával az ótemplom mellé, hogy hallgassuk a Szép Özvegyet, aki sötétedés után, titokban fogadta udvarlóját, a Felvidékről menekült tűzoltóparancsnokot, és hogy megrövidítse a várakozás óráit, délutánonként gyakorta zongorázással múlatta az időt. Repertoárjában anyám kedvencei szerepeltek; Schubertet, Brahmsot, Chopint szerette, és szépen, őszinte átéléssel játszotta a nehezebb darabokat is.
    Magas, barna nő volt az özvegy, kiálló arccsontjai fölött ferdén metszett, zöld szemekkel, arcában is, mozgásában is volt valami macskaszerű. Kisfia a háború végén született, és világrajöttével egy időben apja meghalt a keleti fronton, mintha csak váltották volna egymást.
    Anya és fia egy hajszálrepedésekkel behálózott Semper Nova vakolatos, villaszerű házban lakott. Ablakukon – egyedüliként a Vizes utcában – redőny is volt, és ekrüszínű csipkefüggönyök meséltek a polgári jólét emlékéről, amelynek egyéb tárgyi bizonyítékait – méretre csináltatott bőrcipőket, elegáns kalapokat, gyapjúszövet angol kosztümöt és pézsmabundát – az özvegy tüntetően viselte a lódenkorszakban is, a hozzájuk illő ékszerekből azonban egyre kevesebbet lehetett rajta látni. Gyorsan olvadt az arany azokban az időkben, bár egy közepes vastagságú lánc árából hónapokig meg lehetett élni.
    A Vizes utca páratlan oldala, a parókia és a volt református iskola U alakban fogta közre az egykori templomkertet, amelyre az özvegy ablakai nyíltak. Mikor az ötvenes évek elején, nagyapa halála után odaköltöztünk, a tér már csak árnyéka volt egykori önmagának, a valaha gondozott gyepet gaz verte föl, a bokrok elvadultak, és a régi, tamariszkuszokkal szegélyezett ösvény elé ormótlan, csúf, barna vasszekrényt állítottak, egy transzformátorházat. Játszóteret is telepítettek az iskola felőli oldalra, ordenáré, tarkára mázolt hintaállványokkal. Esténként a bandákba verődő kamaszok teledobálták szeméttel a templom környékét, és trágárságokat firkáltak a salétromfoltos falakra. Mindez rányomta bélyegét a parkra, de mégsem tudta elrontani mediterrán hangulatát. Csupasz törzsű, ernyőszerűen szétterülő koronájú erdei fenyők, kövér tuják, ezüstlombú, nehéz illatú olajfüzek, szürkésrózsaszín tamariskák között bolyongtunk és sétálgattunk az összeboruló ostorfák alatti allén, amely a parókia főbejáratától vitt a templom hátsó részéhez, azután megkerültük a templom tömbjét az MZ bélyeges, zöld mohos téglákból rakott járdán, miközben körülfolytak minket a hangok, és a parókia magas teteje mögé lebukó nap rózsaszínűre festette a dísztelen falakat. Közben fölkelt a hold, vékony sarlója körülfonta a torony gombjának csillagát, és fakulni kezdett a rózsafény. Már csak a Berkes utcai kertek fölött őrizte iménti lángolását az ég, de az is elhamvadt néhány perc alatt. Ekkor, a gyorsan sűrűsödő sötétségben kutyaugatás zavarta meg a zene ívelését, kapu csapódása vágta el a futamot, és a cisz-moll keringő közepén elnémult a Szép Özvegy zongorája. Kár, hogy ilyen türelmetlenek, meghallgattam volna a végét is, sóhajtotta anyám, és lehajtott fejjel indult hazafelé a süket alkonyatban.