Kálnay Adél

Szép halál

    Patakokban ömlött róla a víz, s úgy érezte, nem kap levegőt. El akart szaladni, de nem bírt, agyában összevissza rohangáltak a gondolatok, ám egyik sem volt használható. A hajnali derengésben épphogy sejteni lehetett a nyugágyban fekvő alakot, neki azonban ez is elég volt. Hiszen pontosan tudta, mit láthatna, ha engednék a fények, egy szelíden fekvő nőt, vörös, leomló hajjal, kezei összekulcsolva a mellén, mintha aludna vagy imádkozna, de a nyakán ott a parányi véres pontocska, a tű nyoma, az asztalon pedig ismerős betűkkel két szó egy papíron, szép halál. Pontosan tudta, hiszen látta már ezt pár órával ezelőtt, az álma ismét kegyetlen volt hozzá, megmutatta neki az újabb szörnyűséget, s kicsit megint valamivel többet, mint az előző alkalommal, éppen csak annyival többet, amennyit jelent egy újabb oldal egy könyvben, s éppen eleget ahhoz, hogy még jobban elborzadjon. Amikor felébredt, feltépte az ablakot, s úgy kérte az Istent, ne kínozza őt tovább, de a csillagok lélektelenül és hidegen bámulták, s Isten nem felelt. Akkor fel kellett tápászkodnia, és el kellett vonszolnia magát ebbe a hűvös kertbe, ahol a gyönyörű vörös hajú nő fekszik holtan. Kellett, mert nem tehetett mást, azon már régen nem csodálkozott, hogyan is talált oda, olyan helyekre is elvitték ilyenkor a lábai, ahol még soha életében nem járt. Tehetetlen bábnak érezte magát, akit idegen erők mozgatnak, ismeretlen céllal. Időnként, ha belenézett a tükörbe, félelmetesnek látta magát, pedig ugyanaz a keskeny arcú, kopaszodó, szemüveges pofa nézett vissza rá, akit már úgy unt évek óta, legföljebb a tekintetében volt valami ijedtség, ami nem is csoda. Fél év alatt ez a negyedik alkalom, hogy éjjel vagy hajnalban kirándulást tesz egy halotthoz, akit álmában már látott, aztán mikor erejéből futja, elvonszolja magát a helyszínről, mint egy beteg, kivert kutya, s ilyen a lelke is, magányos, összetört, kétségbeesett. Most is mindjárt szépen hazamegy, aztán alig várja a reggelt, hogy felhívhassa a pszichiáterét, aki majd nyugtató szavakat búg a telefonba, berendeli délutánra, s délután meggyőzi őt arról, hogy mindez túl érzékeny idegrendszerének és rendkívüli fantáziájának köszönhető. Higgye el, fogja mondani, vannak emberek, akikben az álom, a képzelet és a valóság nem különül el határozottan, nem nevezném kifejezetten betegnek őket, de a terápia mindenképpen megoldás, csak türelemmel kell lenni. Ő meg majd hiszi is, nem is, amit hall, mégis jóleső nyugalom árad szét benne, ez a terápia lényege, mondja a doktornő, s úgy néz a szemébe, ahogy nő még soha nem tette. A pszichiáternő különös hatással volt rá már első perctől kezdve. Nem szép nő, de volt három szépsége, a lába, a hangja és a szeme, s olyan meggyőzően tudott beszélni, hogy félelmeit hosszú időre elaltatta. Őhozzá ilyen hangon még nem beszélt senki, még az anyja sem, valahogy emberszámba vette, nem kellette magát előtte, ahogy a többi nők mind, de nem is nézte levegőnek, tartotta őt valamire, igen, ez a jó szó, nem azt érezte, hogy ő itten most egy elrontott életű, nyamvadt, öregedő férfi, a szorongásaival, nem! Partnernek érezte magát, közösen dolgoztak egy ügyön, ami történetesen éppen az ő élete volt, s már majdnem sikerült megoldani, amikor jött ez a szörnyűség, az álmok a gyilkosságról. A doktornő nélkül bizonyosan megbolondult volna. Amikor először hozzá fordult, azért tette, mert állandóan egy kényszerképzet kínozta, attól rettegett, hogy az ő hibájából meghal valaki. Már ott tartott, hogy a munkáját sem tudta végezni, pedig ártatlan munkája volt, egy nagyvállalatnál végezte a munkavédelmi feladatokat. Annyira belelovalta magát, hogy már azt is elhitte, képes lesz egyszer megölni valakit, s ezt mindenáron meg akarta akadályozni. A doktornő hamarosan kiderítette, milyen komplexusok okozhatják ezeket a félelmeket, hipnózisban bebarangolták a gyerekkorát, és sikerült rájönni egy csomó érdekes dologra. Ott volt például a nagynénje, akire már alig emlékezett, s most kiderült, hogy szörnyű hatással volt rá. Teljesen rátelepedett, semmit nem tehetett önállóan, mert nénikéje azonnal közbelépett. Te ezt nem tudod, te ehhez nem értesz, mondta kedvesen, csak elrontanád, majd a te Nenéd megcsinálja. Nagyon csodálkozott, amikor visszajött a hipnózisból, hogy mennyire előtte volt Nené arca, alakja, mintha csak az előbb váltak volna el, s még így, felnőttként is zavarba jött, ha felidézte Nené tekintetét. Anyjának a húga volt, s egyben teljes ellentéte is, szép és erős nő, független, szabad, s őt rettenetesen szerette. Adjátok nekem, mondta egyszer, s ő rémülten nézett anyjára, biztos volt benne, hogy anyja menten teljesíti a parancsot. Nem, nem szerette Nenét, csodálta, de nem szerette, félt tőle, mert mindig ő volt az erősebb. Egyszer anyja egy otthoni beszélgetésnél azt mondta, ej, ez a Nené, ez falja a férfiakat, s nagyot sóhajtott. Ettől kezdve, ha meglátta a nagynénjét, csak azt nézte, hogyan meneküljön, ha őt is fel akarja falni. Ezeket az emlékeket a doktornő segítségével hozták elő, ő Nenéből már csak arra emlékezett, hogy kínok közt fetreng egy kórházi ágyon, jajgat, és a vérvörös körmeivel véresre marja az arcát, s haja, az a gyönyörű vörös haja gubancokban lóg. Halála előtt mindenki bement a kórházba, hogy még egyszer lássák. Bár ne vitték volna magukkal. Egyszerűen nem bírta nézni. Úgy tízéves lehetett már, s tudott néhány dolgot a halálról, de amit látott, az minden képzeletét felülmúlta. Nem, akkor már nem félt tőle, mondta a doktornőnek, inkább irtózott, s azt kívánta, csak halna meg minél előbb, s mikor másnap virradóra ez megtörtént, úgy érezte, hogy ebben neki is része volt. Nem mert senkivel beszélni erről, csak a doktornővel, aki meg is látta azonnal az összefüggést. Ne csodálkozzon, ha nem sikerültek a dolgai, főleg a nők terén. Nagynénje erőszakos lényével ezt egész idáig megakadályozta. De mostantól másként lesz. Maga különösen jól reagál a hipnózisra, meglátja, szép eredményeket fogunk elérni. Egyébként, hajolt hozzá nagyon is közel, megértem magát, én sem szeretem a vörös nőket. Igen bizalmasan búgott a hangja, szeme pedig résnyire összeszűkült, s ő sokáig még csak moccanni sem mert, annyira meghatódott a doktornő őszinteségétől. Hallotta valakitől, hogy a férje csak nemrég hagyta el, egy kolléganője kedvéért, akinek vörös a haja. Ettől kezdve többször beszélgettek a terápia után csak úgy, mint két egyenrangú ember. Igen, mondta egy ilyen alkalommal a doktornő, végül is az ölésvágy szinte mindenkiben ott van, talán még bennem is, fejezte be, és megint olyan titokzatosan nézett rá, hogy megsajdult a szíve a gyönyörűségtől. Máskor meg azt mondta, higgye el, jóval több gyilkosság lenne, ha nem kéne attól félni, hogy kiderül. Számtalan embert csupán ez tart vissza. Lassan azt vette észre, hogy a doktornő egyre jobban helyet kér az agyában, bármiről gondolkozott, előbb-utóbb ő jutott eszébe. Hallotta már, gyakran előfordul, hogy a páciens beleszeret a pszichiáterébe, de úgy érezte, ez egészen más. Inkább, mintha titkos társra, vezetőre talált volna az élet félelmetes erdejében, ahol eddig tétován és félve egyedül téblábolt.
    Közelebb ment a halotthoz, átnyúlt felette úgy, hogy a kabátja érintette a nő testét, elvette az asztalról a cédulát, aztán felegyenesedett, és hátrálni kezdett. Sietnie kellett, mert mindjárt feljön a nap, s neki addigra már messze kell járnia. Hirtelen ólmos fáradtság nehezedett rá, lábai mintha leragadtak volna. Csak kibírjam hazáig, gondolta még, és a földre rogyott. Amikor kínlódva felemelte a fejét, egy alakot látott közeledni, egy női alakot. Úgy érezte, ismeri, ám képtelen volt kitalálni, honnan. Kiáltani akart, de csak nyöszörgés lett belőle, aztán elveszítette az eszméletét.
    Mikor magához tért, egy fa alatt ült a földön, megbilincselt kézzel, s egy rendőr állt mellette rezzenéstelen arccal, üres tekintettel. Kicsivel arrébb, a nyugágynál egy férfi állt, talán a nyomozó, meg egy másik, nagy jegyzettömbbel a kezében, s szemüket egy nőre függesztették, akit csak félig láthatott, de nem számított, hisz a hangjáról úgyis rögtön tudta, ki az. Nagyon sajnálom, mondta a doktornő, azt hiszem, hamarabb kellett volna szólnom, az én hibám, az én hibám, ismételgette megtörten, és a tenyerébe temette az arcát. Azt hitte, rosszul hall, mit mond ez a nő itten, hát nem azért jött, hogy mellé álljon? Ő hívta ki a rendőröket, s most róla beszél?! Idegességében kiszáradt a szája, felfordult a gyomra, a doktornő pedig csak beszélt, beszélt. Igen, mondta, ez egy különös esetnek ígérkezett, szorongásos, depresszív alkat, tele komplexussal s kényszerképzetekkel. A hipnózisra igen jól reagált, s egyébként is teljesen készen állt az együttműködésre, egészen addig, amíg nem jelentkeztek azok a furcsa álmai. A doktornő fel-alá járkált, úgy beszélt, mint aki előadást tart egy fontos témáról, s még menet közben is jutnak eszébe új gondolatok. A nagynénje, egy erőszakos, de gyönyörű nő a titka az ő problémájának, erről minden hanganyag az irodámban a rendelkezésükre áll. Szerintem az összetett érzés, amit nénje iránt érzett, a szerelemnek, szeretetnek, gyűlöletnek és félelemnek egy igen sajátos keveréke, amely az évek alatt teljesen tönkretette túl érzékeny pszichéjét. Valamennyi gyilkos álma után rendkívül zaklatottan jött hozzám, s a fantáziálást, az álmot mind valóságnak vette. Álmában szinte mindig ugyanazt látta, egy halott vörös hajú nőt, a teraszon vagy a kertben, aztán mint mondta, felébredt, és ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy odamenjen. Tény, hogy valahányszor ilyenkor megjelent nálam, törődött volt és csapzott, de arra gondoltam, hogy képzelete valóban kóborlásra késztette. Mindig részletesen elmondta, amit látott, a halott mintha csak aludna, az arca békés, nyugodt, s a nyakán egy apró tű nyoma, az asztalon mellette pedig két szó egy cédulán, szép halál. És tudják, fordult hirtelen egy nagyot a doktornő, hogy a nyomozó ösztönösen hátralépett, tudják, ismételte, és a férfi még így messziről is meglátta azt a furcsa villanást a szemében, ami mindig lenyűgözte, mi volt igencsak különös ebben az egészben? Kivárt egy darabig, aztán ismét járkálni kezdett, úgy magyarázott. A nagynénje kínok kínjával haldoklott rákban, arról hipnózisban beszélt, mennyire elviselhetetlen volt ez a számára. Álmának halottjai pedig szépen haltak meg, értik, szépen! Hogy itt végzetes összefüggés van, csak akkor jöttem rá, amikor arra biztattam, hozza el a cédulát a halott mellől. Az volt a célom, hogy így bebizonyítsam neki, képzelődés áldozata csupán, de ő elhozta a cédulát, s valóban az állt rajta, szép halál, csakhogy… uraim… a kézírás az övé volt, bizony! Diadalmasan nézett körül, a nyomozók hallgattak, a férfiban pedig egy világ készült összeomlani. Úristen, gondolta magában, hiszen ez nem igaz, ez nem lehet igaz, s most először érezte, hogy igazán megbolondul.
    Egyébként annál kevésbé hihettem, hogy valóság, amiről beszél, hisz egyetlen újsághír nem jelent meg a megálmodott gyilkosságokról, így magamban azzal zártam le az ügyet, hogy pszichéje így próbálja megoldani azt az iszonyú görcsöt, amit nagynénje szörnyű halála, s az emiatt érzett lelkifurdalása okozott, magyarázta kedvesen a doktornő, azon a behízelgő hangján, amelyen vele is beszélt mindig. Arra számítottam, hogy még párszor lejátssza ezt az esetet, amíg kitörlődik agyából az, amit törölni akar, s majd abbamaradnak az álmok. Aztán mégis történt pár, hogy is mondjam, furcsa dolog, ami rossz érzéseket keltett bennem. Pár, látszólag ártatlan jel, amiket nem is kapcsoltam volna össze, ha nem tudok ezekről az álomgyilkosságokról. Például egy alkalommal, amíg rám várt, eltűnt a váróból, s a laboratóriumban találtam rá. Nézelődök csak, ezt mondta, nézelődök, de zavart volt és ideges. Miután elment, átnéztem a szekrényeket, hát hiányozni nem hiányzott semmi, de bizonyos változásokat észrevettem. Kezébe vehetett néhány csomagolt fecskendőt, másként tette vissza őket, s feltűnt, hogy máshová tett egy szérummal telt dobozt is. Nos, ez a szérum történetesen éppen az volt, amit a férjem az állatok örökre szóló elaltatásához használt. Különös, nem? Aztán mondogatni kezdte, látja, hogy milyen magányos vagyok, és ilyenkor nagyon furcsán nézett rám. Máskor pedig azzal jött, hallotta, elhagyott a férjem, mennyire sajnál. Én igyekeztem tudomást sem venni ezekről a megjegyzésekről, mintha nem hallottam volna őket. Az egyik napon, ez már az elmúlt napok valamelyikén lehetett, amikor kikísértem, elment mellettünk kolléganőm szegény, aki most itt fekszik a kertben. Akkor ő elkapta a karomat, és azt kérdezte, ő az, s fogalmam sem volt, mi akar ez lenni. Tegnap pedig csak visszatért erre az esetre, azt akarta tudni, az a nő volt-e az oka a válásunknak, s amikor én nyomatékosan felszólítottam, hogy kerülje ezt a témát, sértődötten ült, mint egy összeszidott gyerek. Igazán meg is sajnáltam, de amikor elment, megdöbbenve vettem észre, hogy a fiók, amelyben a klinika dolgozóinak az adatai vannak, nyitva van, s éppen a kolléganőm lapja hiányzik. Néhányszor magára hagytam a szobában, akkor történhetett, s biztos voltam benne, hogy senki más nem lehetett, csak ő. Ekkor kezdtem igazán gondolkozni, de akárhogy rakosgattam, nem alakult ki semmi a részletekből, dolgom is volt rengeteg. Este meg egy fogadásra voltam hivatalos, s mikor hazafelé tartottam, már hajnalodott. Aztán a kocsiban, mintha villám csapott volna belém. Az injekciós tű, az altató, a megjegyzései a magánéletemről, a furcsa nézése, kolléganőm adatai, s a haja, a haja, amire eddig nem is gondoltam, hiszen a haja vörös volt! Azonnal megfordultam a kocsimmal, s idejöttem. Sajnos, későn. Szerencsétlen ember, beteges képzelete egyszerre több dolgot is meg akart oldani, segíteni a nagynénjén, bosszút állni értem, istenem, de szörnyű! Elhallgatott, és összehúzta magán a kabátot, a szemében igazi könnycseppek csillogtak, le is gördültek az arcán, s nem törölte le őket. A nyomozó még mindig nem szólt egy szót sem, a jegyzetelő pedig még mindig írt.
    A férfi összetörten ült. A doktornő már ismét a nyomozó előtt állt. Uramisten, gondolta, uramisten, ez a nő engem vádol, ez a nő éppen most rám bizonyít egy gyilkosságot! Miért teszi, vajon miért, hát mit vétettem én? Csak mert éreztettem vele, hogy fontos nekem? Eszem ágában nem volt megkeresni a vörös nő adatait, hozzá sem nyúltam semmilyen szérumhoz, úristen, mi folyik itt?
    Lefogadom, hogy a fecskendő még mindig nála van, ott lapul valamelyik zsebében, lendítette feléje karját a doktornő, s a két férfi követte a mozdulatot. Úgy bámultak rá, mintha most látnák először, aztán a nyomozó intett a rendőrnek. A rendőr pedig lehajolt hozzá, és kotorászni kezdett a zsebeiben. Dohányszagú lehelete elől azt sem tudta, merre kapja a fejét, tiltakozni akart, de nem jött ki hang a torkán. A doktornő arcát nézte, ki akart olvasni onnan valamit, meg akarta tudni, miért csinálja ezt vele. Na, ugye megmondtam, mondta diadallal a doktornő, aztán megindultak mindhárman feléje, szinte fölötte álltak meg, a nyomozó zsebkendőt vett elő, és óvatosan becsomagolta a fecskendőt, aztán a cédulát nézegették. Igen, azt ő vette el, erre emlékezett, de a fecskendőt azt nem, ilyen soha nem volt nála, az lehetetlen, hogy anélkül, hogy emlékezne, eddig ilyen soha nem volt… Nézte a doktornőt, figyelte összeszűkülő szemét, s egyszerre különös éberség fogta el, mint mikor az ember sötétről világos szobába lép, úgy látta az igazságot, hogy szinte megszédült belé. Maga volt az, kiáltotta, hangja rekedt volt és színtelen, de hisz maga volt az, kiáltozott, azok hárman meg úgy néztek rá, mint egy bolondra, szótlan szánalommal. Idejött és meggyilkolta a férje szeretőjét, tudom, hogy meg tudta volna ölni, maga mondta, hogy ölni bárki szeretne, még maga is! Ó, én hülye, felhasznált engem, istenem, belemászott az agyamba, álmokat idézett elő, rávett, hogy idegen kertekben mászkáljak éjszakánként! Maga kegyetlen gyilkos, hány halott van, négy, vagy csak ez az egy, s a többi csak színjáték volt, nevetséges színjáték? A férfi már zokogott, a doktornő pedig azt mondta, mennyire sajnálom magát, kérem, higgye el! Aztán a nyomozóhoz fordult, láthatják, uraim, most megpróbál hárítani, érzékeny lelke nem is fog tudni szembesülni sohasem a gyilkosság tényével. Orvosra lesz szüksége, pszichiáterre, az talán segíthet. Hosszan nézte a zokogó férfit, arca szánakozó és gondterhelt is volt egyszerre. Igen, ismételte végül, egy pszichiáter, az kell neki, mint mondtam, a hipnózisra nagyon fogékony, nagyon, nyomta meg a szót, és egy alig észrevehető mosoly jelent meg a szája szögletében, aztán azonnal elenyészett, mielőtt bárki megláthatta volna.
    A férfi még akkor is zokogott, amikor az autóba ültették. Szerencsétlen ember, mondta a nyomozó. Az, bólintott a doktornő, aztán csak nézték, ahogy a kocsi kigördül a kertből és eltűnik a szemük elől. Közben a helyszínelők is végeztek, a holttest fémdobozba került, a házat lepecsételték.
    Hát köszönjük a segítségét, fordult a nyomozó a pszichiáternőhöz. Ha bármiben segíthetek még, mondta a doktornő, a nyomozó pedig bólogatott, rendben, rendben. Ahogy mentek kifelé a kertből, a nyomozó oldalról folyton a doktornőt nézte. Van valami különös varázsa, gondolta magában, mennyire szereti a szakmáját, sok ilyen ember kéne. Amikor a doktornő a kocsijába ült, egy autó kanyarodott a feljáróra. A nyomozó kérdőn nézett a nőre. A férjem, mondta az asszony, és nem nézett vissza. Akar vele beszélni, kérdezte a nyomozó, de az asszony a fejét ingatta. Beszéljen vele maga, felelte, majd könnyed mozdulattal búcsút intett, és begyújtotta a motort.