Novák Valentin

A Kis Dög

Regényrészlet

    Butilka János szállodai szobájának fakeretes foteljében vegetált, kitámasztva a szecessziós minták kusza indáival. Napvirág átölelte nyakát, s csókot nyalt fülére. Majd tört angolsággal levetette kimonóját, miközben egy japán hajnalköszöntő dalocskát préselt ki kebléből.
    Butilka fáradt volt. A semmi vonalait fürkészte. Szemének szivárványhártyáján a spektrum színei lustálkodtak. Kívül a virágba borult Japán. Belül egy kivirágzó, istennő szépségű gésa. Egy minilábakon tipegő, barackbőrű hetéra – maga a pilleléptű Tavasz. Maga a Nap: ahogy mindig örök – földi „mindig”-ek szerint, s ahogy mindig öregedő – földi léptékekkel is! Bár barackszín napfelszíne éjjel ont világosságot és tüzet a többi lemeztelenedő japán földi nappal együtt, mégsem lehetett nem észrevenni a meleget, a varázst, a férfivágy bimbóit kifakasztó csókos tüzet, mit Butilka János felé sugárzott már a délután közepén is. Ám Butilka a semmiben fürdőzött. Le-föl úszkált India óta kísértő hangulatában. Képek vándoroltak a fejében. Peregtek, mint a mozifilm. Nézett befelé. Nézte a filmet. Véleménytelenül nézte. Nem fordult a lepergő képek után, hiszen vélemény lenne az is. Csak egyszer látott minden fölvillanó képkockát, mikor azok befelé fixált látásának gyúpontjába érkeztek. Amateraszu lánya megszédülvén az édeskés füsttől inkább elterült a pamlagon. S várt. Várta a megfejthetetlen Nyugatot, mikor hatol végre belé. Türelmesen nyújtózott. A falujára gondolt. Lánytestvéreire. Kik (talán) már magukénak tudhatják Nyugat értékeit, legalábbis erre a délutánra. Végül mély álomba bódult a tenyérnyi lábú napistennő-gyermek.
    Butilka János üvegevőművész kinőtte hazáját. Kinőtte az európai kultúrát, megh(ányt)atódott az amerikai barbarizmuson; s világpolgárságának legkilátástalanabb kilencedik hónapjában elorientálódott, ide – Keletre. Evett üveget Indiában, Koreában, Kínában – bár ott a porcelánt is kipróbálta, ízletesnek találta –, s legvégül Japánban. Már hetek óta fájt a gyomra. Még Indiában hasított belé az első fájás. Talán az állandóan lejtő Dekkán okozta… S akkor, ott kenderrel füstölte ki bánatát és kínkeservét. Fájdalmai nőttön nőttek, nőtt hát a napi kender-, később az ópiumadag is. Japáni föllépésein már betépve ropogtatta az üveget, s egy helyütt, Nagoyában – nem bírta kedves füstje nélkül (készletei már elfogytak)… Elájult. A rendezők, nem sejtvén, mi baja – vizet itattak vele. Erre Butilka elhányta magát, pokolba kívánt fontoskodó mandulákat, zászlócskalengető ezreket, fejhangú operaénekeseket, papírsárkányokat és kőnyugalmú buddhákat, levitáló boncokat, utakat és kapukat, rítusokat, mítoszokat; s fél kábulatában úgy döntött, Tokióba megy – a legzajosabb, legzsúfoltabb városba. A legzsúfoltabb város legtömöttebb szállodájának legtetején kivesz egy szobát, kivitet belőle minden bútort, bezárkózik, rápipál és kirepül a barackvirág- és kipufogógáz-illatú, tavaszhangú égre…
    Kikászálódott a Japánban giccsnek ható fotelből, odarogyott a Napleány mellé, s az fölkelvén átölelte fénykarjaival, fénylábaival. Átitatta folyékony anyagával, hogy kiszipolyozza az éltető nedvet, minek híján másnak nem világolna oly tündöklőn. Ám Butilka holdjege kiolvadt Amateraszu lányának öléről, s a magyarok üvegfaló Jánosa Cukijomi, az Éj szolgálatába állt: elaludt. A gésa mérgesen oldalra fordult, háttal mister Butilkának, s duzzogva nézte a barackmintás tapétacsíkokat. Elmenni nem mert, hiszen két napra megvette ez a megfejthetetlen ember, kinek – lehet – csak a magva olyan, mint a honi férfiaké – vélte a lány –, bár az is hidegebb. Durcásan csücsörített száján versikét lökdösött ki kancsi nyelvecskéjével: „Áll a kemény tölgy és semmit se lát. / Meg is veti / a csillogó cseresznyefát.”
    Majd sárkányos hálóköntöst terített magára, s az ablakhoz tipegett: „Milyen hideg a hó, mert nincs velem / a víg csavargó: / a Szerelem.”
    Kiült a párkányra. Az ötvenedik emelet valamelyik ablakában. Kiült a felhőkarcoló legtetején egy gésa az ablakba. Fölötte már csak az étterem forgott… Afölött pedig égi anyja: a Nap. „Az, hogy e földre egyszer megszülettem, / a véletlennek furcsa balesetje. / Inkább egy képre pingált volna engem / Ontomarónak mesteri ecsetje.”
    Kezében csengettyű csilingelt bárhányszor Nap anyjára tévedt a tekintete. Repült a madarakkal, s a szélfútta hártyaszirmokkal az istenek útján. Két oroszlán birkózott egy áruház tetején. A csukott szájú minduntalan felé kapkodott, míg a másik, a bömbölő, sörényes fenevad a lány után csapkodó néma társát harapta… Odalent Idzanagi és Idzanami ültek – kétségbeesetten, arcukat tenyerükbe rejtve – egy-egy sziklatömbön. Bennük ezeré(l)vek futottak át: sógunok véres hatalma, szamurájok feltétlen szeppukuja, öregek öngyilkossága kéngőzös barlangokban, zarándokénekek, szilvavirágszirmok alá bújt leánykák, összedűlő városok emberárnyék-folttal, a kamik segítő szele, embergépek, meghajlás földi istenek előtt, elhibázott háborúk napsugaras zászlók alatt, rengő fundamentumai a világnak, a szigetcsöppek s a végtelen tükör-tenger, melynek nyughatatlan árokmélyéből kikél Cukijomi, hogy eluralkodjon a világon; egyszer majd mindörökre. Akkor Amateraszu csak a gyertyalángokban kísérthet, míg minden földi erők kényura, Az Indulatos Tenger el nem árasztja az ezernyi szigetet – a Világot… Szállt a leány. Vagy zuhant? Ki tudja? Szállni és zuhanni ugyanaz. A Hold is örökké felénk zuhan, mégis veszélytelenül lebegő mécsesnek hisszük. Zuhant a Nap leánya. Négyezer sziget valamelyikére. Vagy szállt a végtelen csillagvilág valamely csillagának fénykörébe. Talán a Napba röppent; anyjába és önmagába vissza! Repült, ahogy Ikarosz, az európaiakat balga tettével mérsékletre intő hérosz. Lehet, csak egy metropolis egén lebegett! Lehet, ő a legtöbb, mit embertelen épületek tövéből észrevehet a tönkreurbanizált ember. A Napistennő lánya. Egy isteni megtestesülés. Egy zuhanó kami… Ablakok sorfala között a mélybe! Le, az emberekhez, kikből a gesztus, hajlongásuk marad csak az utókorra.
    Butilka János rikoltozásra, csörömpölésre, üvöltözésre riadt. Fegyvercsövek meredtek rá. Kicsiny japán rendőrök vibráltak előtte. Kábulatát e hirtelen támadt gezéresz sem oszlatta el. Ült üveges szemmel az ágyon. Hasához szorított egy kispárnát, mire a Fujit hímezte rá egy ördöngös kézműves. A Nap foltokban világította meg a falat. Néhol a fénytörés miatt szivárványszínben, de a színskálában a vörös terpeszkedett el… A nyitott ablak üres volt. Azaz benne ült a Nap, rosszalló arcát Butilkára sütve. Apró rendőröcskék mérőszalagokkal bíbelődtek. S bilincs kattant. Egy kövér, selyemruhás, festett úr hangosan sírta álkönnyeit, megveszekedetten öklelt Butilka János felé, mintha agyon akarná sújtani. Néha följajdult, néha eszelősen fölsikoltott… Ám ekkorra Butilkát már kivezették a szobából fegyverek fala között. János nem értette, mi történik. Agyában gomolygott a füst. Minduntalan elvágódni látszott, de valamely ügyes kéz- vagy lábmozdulattal egyenesbe terelte magát. Még Napvirág eltűnése sem jutott el ködökbe burkolódzó tudatáig. A gyomra egyre erőteljesebben sajgott. Így menet közben föl-fölnyögött, amit az apró rendőrkék egy-egy puskatuspuszival háláltak meg.

    A Kis Dög (eléggé elítélhető módon) egész délelőtt kitűnően érezte magát. Nevetgélt, gagyarászott, formálgatta első érthető szavait. Fölszabadult volt, hiszen magára hagyták. Csúszott-mászott a kisszoba lereluxázatlan nihiljében. Hol a kockahalom mellett állapodott meg, hol a szőrmedvét abajgatta. A tárva hagyott ablakon át bedugta fejét egy kíváncsi magyar nóta brácsakísérete, körbeszaladt a falak mentén, majd visszazökkent a párkányra, s fejest ugrott az immár nyárhangú lakótelepi álomba, hogy versenyre kélve egy a tizedikről kizúdított tejbegrízadaggal, együtt placcsanjanak szét az aszfalton. A Kis Dög kockáit rakosgatta, mikor meghallotta a csörgést. Felnézett a polcra, ahol két faautó között, épp az illatozó művirág mellett állt a vekker, a kancsi szemű, mosolygós játékvekker, mely ellentétben a mindig egy időt mutató álvekkerekkel, tartós elemek erejével ugyan, de követte az emberi elmúlást. Az ablakra sandított, az ablakból pedig visszanevetett rá a palacknyakú délelőtti nap. Szirom-kacajával hívta a gyereket. Hívta, hogy magába temesse, hogy plazmáját hizlalja véle, hogy sugarát hegyezze általa, s hogy megfényesedjék áldozata zsírjától. A Kis Dög elhajította a fakockát. Ismerte ezt az érzést. Nyitott ablak, ötödik emeleti jó levegő, az ablakban a csalogató Nap, a csörgés, a játékos-bohókás, beépített giling-galangokkal.
    A szék mellett pokróckupac, épp akkora, hogy arról egy tehetségtelen kis dög is elérhesse a székülőkét, s bár most nem vezeti kéz ezen az úton, mégis fölérhet oda, s folytathatja a négykézlábozást az ingó, keskeny vasalódeszkán. A párkányon ott ült kedvenc játék babája, ahogy csörgéskor mindig is. Nem hallotta ugyan a biztató hangokat kétfelől, de egyre céltudatosabban mászott az enyhén emelkedő hídon a mosolygó Nap-anya ölén ringó babához. Almák toccsantak az aszfalton. Valahol hízott csótányok gurguláztak a jólét megelégedett élvezetétől. Mászott kifelé a nihilből, közelebb a mindenkit magába szerető anyához. Ám akkor még csak a játék babát leste, a lencsit. Szinte karnyújtásnyira nevetgélt. Megpróbálta elérni. A vasalódeszka megbillent, s nem volt ott a „jótékonyan” óvó kéz, amely helyreigazíthatta volna az elhibázott mozdulatot. De a palló megállapodott, s megmaradt rajta a Kis Dög is. Mászott tovább. A Nap édesen mosolygott. A hegedűk sírtak. Magyar nóták borultak össze az égen, s fölpántlikázták a Nap-asszonyt. Bal tenyerét a párkányra támasztotta, de most nem állt az ablaknál senki, aki megragadja csuklóját a világ végén. Jobbjával a játék baba után nyúlt. Ügyetlen mozdulatára a kacagó lencsi hanyatt esett a tejbegrízbe. Mindkét tenyere a párkányon nyugodott. Nézett le: a színes autók, az arasznyi emberek felé. A grízbe zuhant baba után. Egyik kezével elengedte a párkányt és a mélybe bökött, miközben kérdőn pillantott Nap-anyjára: mitévő legyen? Az éles fény elvakította, s meg is szédült kissé a hirtelen jött választól. Csuklója megbicsaklott, a vasalódeszka megdőlt, s a Kis Dög ott szállt a nyárhangú lakótelepi álom egén. Röpült, mert emberi kéz ezúttal nem tartotta vissza, Nap-anyja se segített, mi több, elfordult a tehetetlenül kalimpáló gyermektől.
    A két alkoholista, férj és feleség – kötés közöttük a szesz, oldás a májhalál – épp hazafelé (a kuka melletti padhoz) döcögött (miniszatyrukban literes Durbincs sógor mosolygott, s az asszonyka örömmel vette birtokba az imént aláhullott hullámpapír dobozt, egycentnyi bor árát), mikor rettenetes csattanással, mint egy becsapódó meteor – fiúcska érkezett az égből. Össze is tört, akár egy duhajok gyilkolta borospalack, s szertefolyt belőle a nemes nedű: a vér. A dülöngélők (férj és feleség) nehézséggel ugyan, de hátrafordultak, majdhogynem elvágódva a vélt érzékcsalódástól. Rögvest kijózanodtak annyira, hogy tudomásul vehessék: egy halálnak lettek szemtanúi.

    – Mondtam, közel a végítélet! Látod?! Ímé, hullanak már az aprószentek!
    – Ugyan má’! Bolond beszéd!
    – Közelg a végítélet! Már hallom is a harsonákat, s mindenki menetel… Az is, aki már rég meghalt, s az is, akinek megadatott megélni a nagy órát…
    – S hova menetel? A kocsmába?
    – Egyszerre lépünk… És… És elöl lépdelnek az aprószentek… Sebeikből pedig virág nő; pipacs, úgy ám!

    A gyermeken sebek nyíltak, a sebhelyekből vér serkent a csótány járta flaszterre. Halk nyögések törtek föl a törött bordák mögül. Megrándult a gyér, szőke hajjal keretezett gyerekarc. Hasadt, bevérzett szem kutatott az égen.
    – Nézd! Látod, ugye?! Lesi az eget. Várja a társait, mikor érkeznek mán…
    – Gyere má’, asszony, ne filozofálj! Bizton hullacináció vagy micsuda!
    – És ha eljövend a többi szentem is, akkor csatasorba állnak, s intésükre fölharsannak a végső dallamok…

    A gyermek végtusáját vívta. Szemére lassan köd szitált. Testén görcsök hullámzottak át. Vér buggyant szája szélén. Feje, vérszennyes arany pihéivel oldalra hanyatlott. A merev tekintet egy grízben ázó játék babán nyugodott el. A Nap pedig elbújt a kockatömb legtetején, talán nevetve, talán a lelkiismeret-furdalástól szégyenülve. A lakótelepi páholyok félig megteltek, az egyébként zártkörű dráma utolsó, nyilvános felvonására. Alant, a szín avagy kínpadon: vérbe fagyott emberke, mellette két düledező alak. A színpadkép egyszerűsége fölerősíti a drámai helyzetet. Lornyett híján szemüvegen, színházi látcső helyett vadászgukkeren át szemlélődtek a hétköznapok sznobjai. Mentő szirénázott. Vastaps a páholyokból. Félházas matinésiker. Az életmentés lovagiassága. A királyi pár előtt meghajoltak a fehér köpenyes, vörös keresztes lovagok, miközben gyermeki maradványokat kaparásztak össze, fityiszt mutatva a leskelődő csótányok felé. A királyi pár Durbincsot nyitott, s kínálták hős lovagjaikat, de azok undorral fordultak el a holnap halottjaitól a jelen haldoklójához. Aztán újabb szirénák. A tanú-király és a tanú-királyné ekkor már beszámíthatatlanul hevert pad-palotájában. A nézők visszavonultak szobájuk hűs, feledést hozó öblére. Csak a tócsa maradt, a kis dögi maradékhoz tartozó bíbor folt, a tüsténkedő, ideges orvosok, a kék, körbe-körbe fények. Nejlonba került egy grízes baba. De az égi corpus delicti, a megfoghatatlan és elítélhetetlen, a bűnjel-bűnös Nap tovagördült a kockaházak szúrós tetején…