Koppány Zsolt

Lakáscsere

    Koprázi József, a mai magyar irodalom jelese katonás léptekkel vágott át a téren, szemében egy öngyilkos terrorista semmivel sem törődő elszántsága tüzelt. Mikor József nádor hatalmas posztamensén álló bronzszobrának háta mögé ért, fölnézett, és elámult, ember, aki annyi mindent tett a magyarokért, most is segíthetne neki, de mintha a szobor azt suttogta volna, hová mész, te kis szerencsétlen, hisz a bokrok is nagyobbak nálad, s amiért mész, az magán-, és nem közügy, de Koprázit ez nem érdekelte, neki első volt a személyes, mert úgy magyarázta mindig, hogyha az individuum nem ép, nem egészséges, akkor a sok millió individuumból összeálló nemzet sem lesz ép és egészséges. Otthagyta a szobrot és továbblépdelt. – Művészek vagytok mindketten. Igaz? Na. Nincs más megoldás, csak a Pénzügyminisztérium. Jóska, te vagy a férfi, menj be és kérj kölcsönt. Mert a legmagasabb személyi kölcsönnel, a tízezer forinttal nemhogy lakást, de még kulcsot sem tudtok venni – okosította ki őt és feleségét Tóth Terézia lépés- és ugraművész.
    Erre gondolt Koprázi József, vissza is fordult a nádor szobra felé. Hát ezt üzenem neked, nagyúr. Művészek vagyunk. Igen! Hogy az nulla? Igaz. De én megmutatom!
    A Pénzügyminisztérium bejáratához ért. A kapuban pénzügyőr. Vállán Kalasnyikov gépkarabély csöve. Nézte Koprázit. – Mit akar itt?
    A nem túl barátságos hangra a mai magyar irodalom jelese összerezzent.
    – A pénzügyminiszter elvtárshoz jöttem.
    – Be van jelentve?
    – Hát hogyne! – Azzal Koprázi József, mint macska elől az egér, úgy surrant be az épületbe. Futott a hosszú folyosókon, még hallotta az őr kiáltozását, hogy állj! Álljon meg!, de őt nem érdekelte az egész, föl az emeletre, újabb folyosó, sehol a miniszter, már nem is tudta, hol jár, hányadik emelet, hányadik folyosó, csak futott, lihegett, s már az őr hangja is elvékonyult, és ijesztő csönd burkolta be az ódon falakat. Formás rézkilincs, hatalmas barna faajtó, rajta üvegtábla fénylett. Miniszter. Hát itt vagyok? Koprázi kérdezte magától, nos, akkor gyerünk, csak a célszalagot kell átszakítani, és akkor vége mindennek, minden kínnak, aminél vannak nagyobb kínok, irgalmatlanabb szenvedések, de… de. Most nem érdekelte semmi a mai magyar irodalom jelesét. Csak a saját bajuk. Majd meggyónja. Hogy most nem másokért cselekszik. Imádkozik. Mindig ezt tette, de most nem! Valami lakás kell, mert nem lehet bírni ott Kőbányán az apóséknál. Önálló villanyórával van egy lyuk. Főbérlet. Apósa házában. Vécé az udvaron. De még ez az egy szoba is úgy alakult, hogy ajtó kötötte az apósékhoz, ez volt eredetileg a harmadik szoba, nemigen használták, hát legyen az újdonsült házaspáré, Koprázi Józsefé és Káprázatos Margit lépés- és ugraművészé, az Állami Műház tagjáé, aki ekkor a Ház második quadrille-jében lépett és ugrált, s már ugráfusi szárnyait is kezdte bontogatni. Önálló főbérlet, ingyen. Az élet kezdetén? Igen. Szénkályhával, lavórral, a vécében keresztes pókok, nyáron darázsfelhő. A garázsban Zaporozsec, jobbra háromszor másfél méteres, ablaktalan helyiség. Hiába kérlelte Káprázatos Gábort, apósát, hogy szobájuk falát kiütve, ebbe a szűk valamibe fürdőszobát csinálhatnának. Bár az após hajlott volna, hajlott is, mint a nád, amikor felesége ráripakodott. – Azt? Soha! Hová teszem a sok befőttet? A kalbászt? És ha disznót vágunk, hát a sok húst hová? – Koprázi anyázott kicsit, köpött nagyokat, de nem úri társaság vette körül, úgyhogy ez szinte természetes volt. Nincs más megoldás, mint a csere. Önálló főbérlet. Mert abban az időben tanácsi lakást megvenni nem lehetett. Akkor nem marad más hátra, mint a fiktív csere, mely ugyan büntetendő cselekmény, de elintézik, annyi szent. Ráfizetnek valamennyit, hogy a csere létrejöhessen. Meg is volt az idős asszony, aki túl a nyolcvanon hetvennyolc éves vőlegényével élt a Józsefvárosban. Bútorai Kőbányára kerülnek, s ha jön a tanács embere, hogy itt lakik-e a néni, apósék azt mondják, hát persze, itt bizony, csak most épp vidéken van. Ha sokszor nyitnak rájuk, legföljebb ott alszik pár napot mutatóban. Csak a pénz kellett. És most itt a miniszteri ajtóban, a pénz ajtajában Koprázi József fejében, mint egy általa írt filmforgatókönyv, már le is játszódott az egész, a kor legnagyobb színéssztárjainak fergeteges alakításában.
    Erőteljesen kopogtatott. Csönd. Aztán még egyszer. De semmi válasz. Igaz, délután négy is elmúlt már, talán nincs is itt a miniszter, se a titkársága. Benyitott. Hatalmas terem, amolyan tárgyalóféle, sötétbarna, faborítású falak, kandalló. Újabb ajtó. Na, ne tovább! Ilyen gesztussal lépett ki egy fiatalember, fiatalabb a mai magyar irodalom jelesénél. Mellényes szürke öltöny, makulátlanul fehér ing, elegáns nyakkendő. – Bodzós – nyújtotta kezét. – A miniszter elvtárs személyi titkára vagyok. – Megcsörrent a telefon. – Pillanat. Bocsásson meg, kérem. – Halló? Igen. Itt van. Visszamehet a posztjára. Majd én elintézem az elvtársat.
    Koprázi összerezzent. Elintéz? Neki is van pisztolya. Biztosan ott lapul az íróasztal fiókjában, mely mögé most leült. Egyszerűen agyonlövi, még az is lehet, hogy dísztemetést fog kapni, lám, ily fiatalon ez a bimbózó tehetség! – Kérem! Foglaljon helyet. – Koprázi kínos lassúsággal süppedt a méretes fotelba. – Mit óhajt?
    – Hát… én… tulajdonképpen… pénzt szeretnék – nyögte, és érezte, hogy arca vörös, szipákolt is hozzá, itt nem fognak megijedni tőle, pedig milyen szépen eltervezte, hogy beolvas, szétrombolja az egész szocializmust, ha kell, öklével teremt rendet. De itt, itt alig tudott kinyögni valamit. Margit is csak nevetne. Hogy csak a szája jár. Fenyegetőzik, utána meg semmi. – Koprázi József vagyok, kérem. Mai magyar író. Önálló kötetem még nincs, de számtalan újságban olvashatók verseim, esszéim. Feleségem Káprázatos Margit lépés- és ugraművész, az Állami Műház tagja. És kérem, mi olyan nyomorban élünk, hogy olyat még nem látott a világ. A művésznő vödörbe pisil, kérem szépen! Mert nem mer kimenni a fapadosba az éjszakában. Én se! Akkor képzelheti. És télen… mínusz húsz fok, csapkodja a szél a vécéajtót, olyan az egész, mint a lidércnyomás. Bent is hideg van, kérem, húz a hideg, hiába a német brikett. A szoba négyszer ötös. Itt van mindenünk. Lavórban mosdunk, kérem! A huszadik század vége felé. Tizenhét év és itt a nyakunkon az ezredforduló. És akkor ilyen viszonyok közt… Én meg dolgozom, hogy elősegítsem a társadalmi jólétet, s mellette ragadok tollat. És kérem, kinevetnek. Mert olyan vagyok, mint a vasárnapi autóvezető. Hétvégén írok, amikor az állandó ihletettségben szinte megfeszülök. Ezért kellene a pénz. Lakáscserére. Megvan a partner, megvan minden. Csak ugye… szóval a különbözetet meg kell fizetni!
    A titkár hosszasan nézte Koprázi szenvedélytől parázsló arcát, kezeit, ahogy ujjai egymásba csavarodva kiszorítják magukból a vért.
    – Hát azért nem olyan borzasztó a helyzet, Koprázi elvtárs. Maguknak még gyerekük sincs.
    – Ezt honnan tetszik tudni?
    – Mert akkor azzal kezdte volna. Sokan betévednek ide. Pedig ez nem a mi dolgunk. Ott van a tanács lakásügyi osztálya. Meg egyéb fórumok. Képzelje csak el, mi lenne, ha az egész ország idejárna pénzt kunyerálni, napra nap.
    – De a mi helyzetünk…
    – Láttunk mi már ennél jóval nagyobb nyomorúságot is, elvtársam! Csak nem propagáljuk. A szocializmus építésének eben a kiteljesedő korszakában, amikor már lassan a tetőhöz érünk, mert a falak is állnak már, nem kiáltjuk világgá, hogy bizony nagy a nyomor, ugyanolyan, mint maguknál, de két gyerekkel! El tudja képzelni?
    – El.
    – Akkor hát? És egyáltalán… Talán valami levelet, ha hozott volna!
    Koprázi ballondzsekije belső zsebébe nyúlt, és elővette novellányivá duzzasztott levelét. – Parancsoljon. – Bodzás átvette, hat oldal volt odagépelve, belelapozott.
    – Jó. Rendben. Átadom a miniszter elvtársnak. Ennyit megígérhetek. De többet nem. – Bodzás fölállt, hátratett kézzel sétált. Majd hirtelen Koprázira nézett. – És mennyi kölcsönre gondoltak?
    – Négyszázezer forintot. Ennyi a különbözet.
    – Semmi megtakarításuk nincs?
    – De. Húszezer forint. Tizenháromezret kalapoztunk össze a menyasszonytáncnál. A többi spórolás eredménye.
    – Azt ugye tudja, hogy a személyi kölcsön maximum tízezer?
    – Tudom.
    – Akkor? Hogy képzeli ezt?
    – Legyen háromszázezer.
    – Legyen? – Bodzás elmosolyodott. – Alkudozunk? Megáll az ész.
    – Kétszázezer is nagyon nagy segítség volna… Talán megegyezem a nénivel, hogy a többit részletre fizessük…
    – Jó, majd meglátjuk. Kérem, örültem, hogy megismertem, ezt a cédulát adja le a pénzügyőrnek, és kérjen tőle bocsánatot. Ide nem lehet csak úgy berontani. Mi lett volna, ha magára lő?
    Koprázi József, a mai magyar irodalom jelese lefelé bandukolva a lépcsőkön elgondolkodott azon, hogy mi lett volna, ha tényleg lő az őr? Semmi. Két városrészben is frissen kifizetett sírhely várná. És akkor tényleg meglenne az öröklakás. Huszonöt évig mindenképpen. A cédulát leadta, de nem kért bocsánatot az őrtől. Rá se nézett. Peckesen intett a nádornak; be a zserbóba, ahol állva megivott egy kávét, mert így valamivel olcsóbb volt, mintha leült volna. Szívta cigarettáját, a 100 évest, és bár nem tudta, hogyan döntenek majd, már érezte az önálló, komfortos lakás langymelegét, a teli kád meleg vizet, melyben hosszan pancsikol, Káprázatos Margit meg nyugodtan fölhívhatja ugrakari társait, hogy utánozhatatlanul finom palacsintáját megkóstolhassák.
    Koprázi József csodát látott. Alig telt el egy hónap, s értesítés jött a kőbányai OTP-fiókból, hogy be kellene fáradni bizonyos személyi kölcsön ügyben. – Na, Margit – húzta ki magát Koprázi József –, megjött a pénz! – De peckességét visszarogyasztotta megszokott tartásába. Ha meg is jött, mennyi? Mert nem mindegy ám! Ha csak a szokásos tízezer, fújhatják föl magukat. Az idős hölgy eláll a cserétől. Befáradtak. A pult mögötti nők úgy néztek rájuk, mintha a Marsról jöttek volna, pedig csak a közeli telepről, ahol ezek a házaknak nevezett viskók sorakoztak, csatornázatlanul, pöcegödrök illatfelhőiben lebegve.
    Kitették Koprázi elé a papírt. A Pénzügyminisztérium fejléce így fordítva is melegséggel töltötte el a mai magyar irodalom jelesének szívét. Hát láss csodát, Margit. Levelet kell csak írni. Jó levelet. Olyat, hogy megkönnyezzék. Kár, hogy Koprázi József irodalmi műveiben is ily módon ragadta meg a mondanivalót. Kritikusai érzelgősséggel vádolták, nyafogós, önsirató éneknek. A hivatal viszont nem a mai magyar irodalom, a szemek itt hamarabb vörösödtek a lenyűgöző fogalmazás olvastán. Magának a miniszternek már nem kellett sírnia, ő csak aláírta, hogy rendben minden, mehet, vegyék föl a pénzt, aztán csináljanak azt, amit akarnak. A pult üvegén megfordult a papír. Koprázi látta az összeget. – Kevés! – Margit is odahajolt. Százezer forint.
    – Kevés? Józsikám, te megőrültél!
    – Nem megy bele az öregasszony. Ezeknek még most kell a lóvé, nem akkor, amikor jön a fakereszt. Biztosan beutazzák a világot. Vagy mit tudom én, mire lehet elkölteni négyszázezret ebben a korban… ekkora lenne a lagzi? – Koprázi megvakarta feje búbját és a kamatra pislantott. Atyaég! 10% kamat! Raszkolnyikov tekintetét tükrözte a szeme, de az egész magyar államot nem lehet agyonverni, pedig uzsorás. Ha bárki magánszemélytől kért volna kölcsönt ekkora kamatra, s utána följelentette volna az illetőt, uzsoráskodásért lecsukták volna.
    Nincsen öröm üröm nélkül. Tudta ezt a mai magyar irodalom jelese, ott egye meg a fene, jöjjön a százezer, magát hibáztatta, hogy nem írt még szebb, még szívszorítóbb levelet. – Akkor hát… Kérjük szépen a pénzt! – Az előadónő úgy nézett rá, mintha svédül szólíttatott volna. – A pénzt?
    – Azt.
    – Az nem megy!
    – Nem-e? – kérdezte direkte magyartalanul a mai magyar irodalom jelese. – Hát nem látja, ki írta alá?
    – Rokona, ugye?
    – A miniszter? Hát hogy volna? Akkor itt állnék és nézném magát?
    – Akkor is valami protekciós – dünnyögte orra alá a kortalan női arc, melyről minden valahai hamvasságot lerágott a gyötrelem. Koprázi hallotta a megjegyzést, de nem válaszolt. Nyomorúság talicskásai voltak ők mindannyian. Ezek a nők is mind. Akik itt görnyednek egész nap, és számlákkal bíbelődnek, mindenki hangosan reklamál, van, aki ordítozik és pénzt követel, hát persze, hogy egy ekkora kölcsön lélekbe gázol. Margit oda sem nézett, de látszott fáradt szemén, hogy megindult benne az álom, a lakás, a meleg, az önálló létezés semmivel sem összehasonlítható földi mennyországa.
    A nő valahová elsietett, ajtók csapódtak a távolból, az egész OTP fölbolydult, kattogtak a számológépek, Koprázi csak ámult, mert ő még ekkora fölfordulást nem idézett elő puszta megjelenésével. Műveivel meg végképp nem. Idegesek voltak a szerkesztők, meg is kérték, hogy ne hozzon több írást, ha lehet, de a mai magyar irodalom jelese valahányszor kihajították, vitt újabb és újabb kézirathalmokat, és kijelentette, hogy ha nem tetszik, akkor is olvassák meg, mert ezért kapják a fizetésüket. – Nos, a pénzt nem tudjuk kiadni, mivel önök ketten nem elégségesek ahhoz, hogy fedezetet nyújtsanak ekkora összegre! – A nő hangjában volt valami kérlelhetetlenség, pedig nem ő találta ki, így volt arannyal kiöntve a törvény táblába vésett betűiben.
    – Kezes kellene.
    – Kezes?
    – Úgy bizony. Legalább kettő.
    – Lábasom van – próbálta elviccelni a dolgot Koprázi.
    – Kérem, a jogszabályok…
    – Jó, rendben. Hozok kezeseket.
    – Ha férfit hoz, huszonnyolc év felettit, akit már nem visznek katonának.
    – Olyat hozok. Nőt is hozok. A női sorkatonai szolgálat még nincs bevezetve kis hazánkban, tudtommal.
    – Kérem, ez nem tréfadolog! Különben nem látja a százezer forintját…
    Koprázi József három hétig járt az OTP-fiókba. Napi rendszerességgel. Érezte, hogy szívatják, mint paraszt a Bervát. Káprázatos Margit kiváló ugrakari társát, Térdich Elemért vitte az egyik kezesnek. De mint kiderült, a remek karakterművésznek még legalább nyolc napja volt a huszonnyolcadik születésnapjáig. Így hát nem lehetett kezes, csak a szülinapi buli másnapján, ami meg vasárnapra esett. Hiába magyarázta Koprázi, hogy Térdich Elemért nem viszik el katonának, azért, mert már volt katona, kemény egy hónapon át; és mint művészt, nem hívják be soha többé! De ha mégis? Szóval kötötték az ebet a karóhoz. Aztán letelt a nyolc nap is, Térdich aláírt, kicsit reszketett a keze, mi lesz, ha Kopráziék nem fizetik vissza, akkor őrajta verik le, de megnyugodott, mikor Tóth Terézia, ugrakari társnője is vállalta a kockázatot. Mikor minden papír összegyűlt, aláírások hemzsegtek a lapok alján, Koprázi megjegyezte, hogy most aztán ide a lóvét, mert baj lesz. – Ne fenyegetőzzön, kérem! – szólt rá az OTP-fiók vezetője. – Azt hiszi, megijedünk magától? Még ha a miniszter is a nemtudomkicsodája?
    – Senkim! Értsék már meg, hogy senkim!
    – Akkor is valami protekciós. Szégyellje magát.
    Koprázi József, a mai magyar irodalom jelese visszakézből szeretett volna lekeverni egyet, de nőt nem ütött soha, az mégsem úri dolog, így aztán hagyta a szitkokat, hadd röpüljenek, mint a gerlék, mikor közéjük gázol az ember. Hazament és szólt apósának. – Jöjjön már, papa! Maga focizott, bokszolt. Helyre kéne tenni az OTP-fiókot. Na nem az egész épületet, de a pultot, ami mögül átkoznak, megráznánk egy kicsit. – Apósa szó nélkül vette föl az ötvenes évekből megmaradt határőr mikádóját, katonai derékszíjjal fogta össze hasa alján, majd megindultak a helyszín felé. – Kézcsókom! Jöttünk a pénzért. Ő az apósom. Ha kell, ő is aláírja. Ha nem, akkor lesznek szívesek perkálni…
    Az após alányúlt a pult peremének, és mint egy Jeanvaljean, megemelte, s nyomban vissza is zuhintotta a mázsán fölüli fatákolmányt. Nagyot szólt, az egyik üveglapon, mint jégen a rianás, végigszaladt a törés csíkja. És hozták a pénzt! Már számolták is! 99 ezer forint.
    – Még egy ezrest, és itt sem vagyunk.
    – Azt már nem – vetette föl a fejét a vezetőnő. – Kezelési költség is van a világon!
    – Ilyen, mint maguknál, a világon nincsen… És nehogy elmagyarázza megint, hogy öt évre, 10%-os kamattal kaptuk, mert tudom. Kívülről. Ezzel álmodom. Gyönyörű lányok röpülnek ki a szememből, mert a maga intelmei, hegyes álla döfi át minden éjszakámat.
    A józsefvárosi idős hölgy belement a részletfizetésbe, havi ötezerrel meg volt elégedve, Kopráziék annál kevésbé. Az Állami Műház azonban hosszú turnésorozatok előtt állt, és így biztosítva látták, hogy pénz áll a házhoz, illetve az OTP-fiók örökké éhes, tátogó csőrű fiókáihoz. A csere megtörtént, hála a Nem Minden Hírlapot Kiadó Vállalatnak. Koprázi épp itt volt ez idő tájt bevásárló és előkóstoló, a haverok meg fürge Barkasokkal hozták-vitték a bútorokat. Két délután. Az idős asszony máris Kopráziék helyén a kőbányai lepusztulásban, jöttek is a tanácstól, a néni vidéken van, de ím, itt az összes bútora, ruhái, kabátok, pulóverek, két kiskosztüm is. A tanács embere hevesen bólogatott, végre egy normális lakáscsere, ahol semmi svindli, ahol a jó szándék és a hatósággal való együttműködés az irányadó. Erkölcs! Ebben a posztmodern tébolyban!
    Koprázi nem értette, miért kérdi mindenki tőle, hogy a lakás utcai vagy udvari. Mindig azt felelte, nem mindegy!? És mikor alaposan megnézte a most már üres lakást, döbbent rá, hogy nem. Mert ez udvari volt, igaz, a ház legtetején, a harmadikon, de ablakuk előtt gang dübörgött, bárki bedughatta fejét, s ahonnan nem lehetett behatolni, az a konyha és a fürdőszoba volt, mert mindkét helyiség ablaka a lichthofra nézett. Északi fekvésű volt ráadásul. Sötét és hideg. A kisszobában gázkonvektor. A konyhában is valami gázzal működő, fali csodamelegítő. Új festés. Csak hát hengerelt. Annak rendje és módja szerint, csíkkal elválasztva a közel háromarasznyira fehéren hagyott falfelületet és a plafont. Margit máris a meszelőhöz nyúlt volna, de Koprázi lebeszélte. – Vadonatúj az egész. Gusztustalan, de most jó lesz. Tíz évig biztosan.
    A lakásavatón aztán megjelent az állami Műház mindhárom quadrillja majdnem teljes létszámmal, de még szólisták is megtisztelték Káprázatos Margitot azzal, hogy palacsintáját elfogyasztották. Margit már maga volt a sercegés, sütötte a palacsintát, szórta beléjük a kakaót, volt, aki csak túróst kívánt, az is kapta a magáét. A bűzös olajfüst kipirosította a belülről mindig vértelen arcot, Margit arcát, melyet nem tartottak szépnek, de érdekesnek mindenképpen. Koprázi a tányérokat gyűjtötte össze, mosogatott, törölgetett, és újabb adagokat osztott széjjel. Ott volt egy holland menedzser is, aki legújabb ugraturnéjukat bonyolította, angolul beszélt, s amikor kijött a fürdőszobából, csak annyit mondott, hogy csodaszép. Avantgárd! Ezt kiáltotta! Azt hitte, direkte hagyták így a mellékhelyiséget, ahol négy lábán állt a rózsaszínű kád az öntött betonon, melyen a repedések hajszálerei futkároztak, akárcsak a vécében. A mosdóból csak hideg víz csordogált. – Látod, Margit – bökte meg asszonyát a mai magyar irodalom jelese –, ez a holland járt már pár lakásban, és ezt csípi a legjobban.
    – Lehet. De én fölújíttatom az egész kócerájt, csak legyen pénzünk! Nem spórolunk, érted?
    – Hát persze. – Koprázi értett mindent, de tudta, hogy nem lesz pénzük, mert vissza kell fizetni mindent.
    Az idős asszony még abban az évben elhunyt. Koprázi kezét dörzsölte. – Így aztán nem kell fizetnünk többé. Mert kinek? Ugye, jól mondom, Margit?
    – Tényleg?
    – Hacsak…
    – Mondd már!
    – Hacsak nem házasodtak össze. Mert akkor a bácsinak kell fizetnünk, ő jogosult erre.
    Így történt. A kórházban fogadtak egymásnak hűséget. És még csak világ körüli útra sem mentek. A bácsi meg eléldegélt mint hívatlan vendég a kőbányai főbérletben. Pedig volt lakása a kelenföldi lakótelepen, de azt megszállták a rokonok.