Majoros Sándor

Licitálás a bűn műfajára

    A világ, az élet sötét oldalán tenyésző bűnügyi történetek kedvelői és szapulói között évszázados vita dúl. Előbbiek azzal érvelnek, hogy a törvény megkerülése a civilizált élet egyik legnagyobb kihívása, következésképpen az irodalom – mint az élet jelenségeinek adekvát visszatükrözője – nem mellőzheti, sőt, kiemelten kell, hogy kezelje a bűnös cselekedetek kérdését. Magyarán: a rossz emberi ténykedést az élet, a vagyon, a jó hírnév s minden egyéb őrizendő érték megkurtításán. A vegytiszta, javarészt esztétizáló irodalmat preferáló ellentábor erre a nyakatekert érvelésre rendszerint egyetlen, ám pengeéles érvvel vág vissza: egy bűnügyi történet sohasem éri el a művészi ihletettség azon fokát, amely a szépirodalomra jellemző, a műfaj egyik, ma is népszerű megalapozója, a greenwichi születésű Edgar Wallace életműve például, hiába oly terjedelmes, nem érdemes a modern, szakmai alapokon nyugvó irodalomkritikára. Így, ilyen bűnös könyörtelenséggel érvelnek a krimik megvetői, s azt is mondják, a Sherlock Holmes „szülőatyjaként” ismert Sir Arthur Conan Doyle sem tett mást, csak szórakoztatott, nem beszélve a mindmáig felülmúlhatatlan Agatha Christie-ről, aki, bár ügyesen szerkesztette történeteit, nem gyártott mást sokismeretlenes matematikai egyenleteknél.
    A bűnregénypártiak ilyenkor általában tenyerük közé szorítják a fejüket, minthacsak megrendítette volna őket ez a szentségtörő beszéd. A dölyfösen fölényes esztétizálók már-már meg is sajnálják őket. De még mielőtt erre sor kerülhetne, a krimipártiak nagy hirtelenül előhozakodnak Dosztojevszkijjel.
    A Bűn és bűnhődés talán a legnagyobb közhely ebben a vitában. A mű alapja köztudottan egy megtörtént gyilkosság, s amit a nagy orosz lélekbúvár ehhez hozzátett, az nem más, mint az élet jelenségeinek adekvát visszatükrözése. Általa nyert tehát igazolást a tézis: egy krimiregény igenis lehet magas színvonalú.
    Szép is lenne, ha a szeplőtelen irodalom követői a vitatkozás ezen pontján békejobbot nyújtanának a „ponyvistáknak”, s azt mondanák: bocsánat az előbbi kellemetlenkedésért, tévedtünk, ordító nagy kivétel ez, földbe döngöli a szabályt. Dosztojevszkijre tétován rábólintanak, s azt mondják, ismerik ők az orosz lélekbúvár kvalitásait – de nézzék csak, mivé fajul ez az amerikai Truman Capote tollán! Nagyregénye, a Hidegvérrel majdhogynem ugyanarra az alapra épül, ám ő csak a hatáskeltés elemeit volt képes hangsúlyossá tenni. Sorolhatnánk még neveket – mondják –, olyanokéit, akiknek munkássága irodalmi kritériumok szerint ítéltetik meg, ám ők is csak klisékből építkeznek, nyelvezetük mesterkélt, a cselekménybonyolítás tendenciózus, és akkor még nem is szóltunk a textus szemiotikai jellemzőiről.
    Ne higgyük, hogy a krimipártiak tartása akár csak egy röpke pillanatra is meginog a tudományosnak látszó érveléstől. Tudják, amit tudnak, nevezetesen, hogy az a fajta írásművészet, amit emezek emlegetnek, jobbik esetben szép szavak halmazából, rosszabbikban unalmas, olvashatatlan szövegmasszából tevődik össze. Ők nem túlzottan jók a szakmai elemzésekben, de azt azért odavágják, hogy a textus furcsaságai mellett másfajta minőség is létezik. A lesajnált Edgar Wallace például több mint tíz megoldást talált arra a talányra, amit egy belülről bezárt, ablaktalan szobában fekvő lefejezett hulla képvisel. És ha Agatha Christie kristálytiszta munkáihoz nem akarunk hozzányúlni, akkor vegyük csak Connan Doyle-t – akit szintén ajkbiggyesztve emlegetnek –, nos, az ő figurái igenis komplex jellemek, Sherlock Holmes például kábítószerezik. Mi ez, ha nem a legtisztább irodalom?
    Hol van mindez a Száz év magányhoz képest! – emelik föl mutatóujjukat az esztétizálók. A vita kezd elfajulni, s már nem is érdekes a végkimenetele, mert tipikus példája annak, amikor két kiforrott, szilárd alapokon nyugvó világrend feszül egymásnak. Addig nyugodt az életünk, amíg egyensúlyban tartják egymást. Bármelyik oldal omoljon is össze, a másik hódítóként kezd viselkedni. Bitang egy helyzet ez, oldalágon az anarchiával, egyenes ágon a káosszal tart rokonságot. De a bűnkedvelők nem foglalkoznak a tét nagyságával, ösztönösen kontráznak: a Száz év magány is krimi. Dúsan kiírt, agyoncirkalmazott, de krimi. És ha ez túl általános lenne, vonatkoztassunk el a műtől, nézzük magát a szerzőt. Gabriel García Márquez egyik legfrappánsabb munkája az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája. Krimi a javából! Ha tehát a legnagyobbak nem átallnak bevallottan krimit írni, akkor ki meri azt állítani, hogy a bűnügyi történetet megörökítő, arra alapozó írásmű nem magas irodalom!?
    Most meg a tudományos-esztétikai vonal képviselői vannak bajban. Azzal védekeznek, hogy ők nem a legnagyobb írók nyilvánvalóan szépirodalmi értékű bűnügyi történeteire értették, amit mondtak, hanem a középmezőnyre, a burjánzó lektűrre, a ponyvaszagú, arany címbetűs, ám tartalmilag igénytelen csinálmányokra, amelyekből pontosan tizenkettő egy tucat. Ámde előbbi véleményüket konokul fenntartják, mármint hogy a krimi azért mégiscsak krimi. Ha az író nem vállalkozik többre, mint egy bűntény elkövetésének dokumentálására és a nyomozás folyamatának végigvitelére, akkor az eredmény enyhén szólva másodlagos. A lényeges irodalmat – szerintük – az különbözeti meg a lényegtelentől, hogy míg az utóbbi közhelyes szófűzéssel egy kvázi történetre irányítja az olvasó figyelmét, az előbbi rákényszeríti, vegyen részt maga is a „világépítés” nyűgösen fáradságos műveletében.
    De miért baj az, ha egy könyv szól valamiről? – csattannak fel a krimipártiak. A vegytiszta szépirodalom elfeledkezik az olvasás legfontosabb törvényéről: egy könyv lehet mégoly kísérletező, de sohasem unalmas, mert akkor senki nem fogja végigolvasni.
    Eh, az olvasó! – legyintenek az esztétizálók. Kit érdekel manapság az olvasó? Ki akar gesztusokat tenni az embereknek, hiszen oly kevesen olvasnak, hogy egyszerűen nem érdemes hozzájuk alkalmazkodni. Aki érez magában késztetést a betűre, úgyis megkeresi az írott szót, aki meg nem, az nem.
    A krimipártiak annyit fűzhetnek hozzá csöndesen, hogy az általuk preferált irodalom valójában gesztus az olvasónak, hiszen történeteket ad neki, s ezáltal visszatéríti az olvasás vészesen kopásnak indult hagyományaihoz. Ebből majdan – szerencsés esetben – ők, a magas literatúra képviselői is profitálhatnak. Föltéve, ha nem unják meg, hogy alig pár száz példányban fogyogatnak a köteteik – s nem kezdenek el ők is bűnügyi regényeket írni.