Mondottam ember…

Móser Zoltán fotóalbuma

    Bár Móser Zoltán fotóalbumának alcímet is adott – Képek Madáchhoz –, a magyar művelődéstörténetben és irodalomban akárcsak egy kissé járatos olvasó azonnal kiegészíti Az ember tragédiája ma már klasszikussá vált zárómondatát: vagyis a „Mondottam emberre” azonnal rávágja: „Küzdj’ és bízva bízzál”. Móser artisztikus fényképei természetesen nem Madách-illusztrációk, nem is annak születtek, de az embert, az ember örömét, küzdelmét, szenvedését csaknem kozmikus fénnyel, a legsötétebb (élő és szobor) arcon is rejtekező fény derűjével jelenítik meg. Mintha evvel a gesztussal – látva lássatok! – a fotóművész önmagát is át akarná világítani. Hogy a Teremtő közelébe férkőzhessék? Hogy ezúttal Madáchcsal karöltve a világ (és benne Közép-Európa) sorsáról vallhasson? Vagy egyszerűen az önkifejezés olyan formájáról van szó, amelyben a kép sajátos világmagyarázatnak hat? A fényképezőgép lencséje által rögzített látleletben, mert a művész így akarta, esszenciaként van jelen mítosz és történelem, személyes sors és közösségi megpróbáltatás, művelődéstörténeti (művészettörténeti) mozzanat és szociografikus indulat (bár a szenvedő arcok valaminő benső fény folytán megigazulnak). A fotók szinte sugározzák az alkotó bölcsességét: hát persze, hogy az életünket a küzdés, a legteljesebb lét, a boldogság eléréséért folytatott küzdelem teszi széppé, ám az örökös harc közben nem árt egy szusszanásnyira megpihenni. Amikor a szemlélődés szem- és léleknyitogató derűje eluralkodik rajtunk, akkor tudjuk csak igazán élvezni Móser filozofikus örömünnepét. Képtörténelme, képmagyarázata sosem didaktikus, hiszen a fotóművészet műfajából eredő bőséggel – a szerkezettel, a képkivágással, a nagyítással, a fény-árnyék játékkal – közli mondanivalóját. Madách Imre gondolatai, a Tragédiából vett idézetek csak segítik a fotó és vers egymásra hatásából keletkező sajátságos érzelemvilág kibomlását.
    Móser, a fotóművész már korábban is többször fordult a Mondottam ember… című albumában jól funkcionáló, az irodalmat, egy-egy életművet, literatúrai tájat fényképpel is megérzékítő eszközökhöz. Elég, ha csupán három, a közelmúltban megjelent fotómappájára emlékeztetek. Az illyési életművet fókuszba állító Puszták–népek című albumra (Tolnai Bibliotéka, 1996), a Mészöly Miklós pályájáról és a szülőföldhöz való kötődéséről valló Egy tucat emlék s kép című munkájára (uo. 1996), s nem utolsósorban a tragikusan korán elköltözött kitűnő költő, Baka István poétai sorsának emlékezetére (Szavak és képek, uo. 1998). (Mindhárom művet a szekszárdi Illyés Gyula Megyei Könyvtár adta ki.)
    Az említett művek sem egy kezdő lépései voltak, hiszen bennük sűrűsödött Móser Zoltán az író, a népművelő, a néprajzos, a népzenekutató s legkivált a fotóművész élettapasztalata.
    Ám a madáchi gondolat köré képeit rendező alkotó legfrissebb műve, a Mondottam ember… a fölsorolt képdokumentációknál annyival több, hogy általánosabb síkra viszi a Tragédia, s azon belül az emberiség szenvedéstörténetének tanulságait. Az örök, jóllehet pesszimisztikus körforgásban csupán megperzselődő, de sosem elégő gondolkodó lény, az eszme bűvkörében vereségből vereségbe bandukoló ember személyes tapasztalatait.
    A képek és a madáchi életmű megértését jól segíti Jelenits István plasztikus, vallásfilozófiába burkolt, ám minden érték felé nyitott tanulmánya (Mit ér a magyar, ha ember) és a képíró lírával, humorral telített, önvallomásszerű esszéje (Siratnunk mit nem kell?), de a fotóalbum szenzációja a három ciklusba rendezett angyalt ábrázoló műtárgyfotók, Ádám és Éva (öreg férfiak és nők) portréfotói, eme sajátságos, a teremtésmítoszra és a Bibliára ugyancsak utaló triptichon különlegességében van.
    Az alapozás mindenképpen A végtelennel kezet fogva című részé. Az itt fölvonultatott, ikonográfiájukban különböző angyalok – a Szent István kőkoporsójáról rémülten bámuló, a középkori magyar ötvösség egyik legszebb darabjáról, a Suky-kehely talppereméről ülésével nyugalmat árasztó, a pécsi altemplomból származó megbánás és a mikházi (Maros-Torda megyei) szomorú tekintetű, a gyermekrajz légiességét sugalló virtuóz s a zalai útmenti kereszt pallossal vigyázó pléhangyalai mind-mind anyag voltukban sugároznak. Avval, hogy Móser átszellemítette őket, paradox, mitológiai, bibliai alakokból élőkké váltak. Csaknem érzések, emberi gesztusok hordozóivá.
    Ezt követően jöhetnek a portrék. A Messzi tükrök mélyén és a Hol az Éden álma? című fejezet szentséges öregjei – mintha Erdélyi Zsuzsanna archaikus népi imáinak halhatatlan énekmondói elevenedtek volna meg –, ezek a szikkadt föld ráncosságát visszhangzó arcok és kezek döbbenetes erővel regélhetnek a madáchi szenvedés és mosoly, az öröm és gyász embert próbáló szépségéről. Megannyi kedvenc, mert elemi erejű portrém (…rettentő látások gyötörtek, / és nem tudom, mi bennük a való, Legyünk tudók, mint Isten, …úgy érzem, mintha álomban feküdném stb.) közül hadd emeljem ki a nekem legjobban tetszőt. Egy síró, fekete kendős parasztasszony – Madách sok szenvedéssel sújtott s a lét peremére szorított hajdani Évája – jobb kezével eltakarja a fél arcát. Nem sír látványosan, de ez a nem sírás döbbenetesebb, mintha zokogna. Ide idézhető-e Pilinszky Apokrifjának kimondhatatlan fájdalma? „És könny helyett az arcokon a ráncok, / csorog alá, csorog az üres árok.”
    Móser Zoltán Madách Imréből kiindulva mindössze ennyit írt a kép mellé: „Ki kínjainknak nem volt részese, / Nem ért, nem ért!”
    Móseri képbölcselem, a Tragédia költőjének és a magyarság történelmi sorsának összeszikráztatása?

Szakolczay Lajos

Móser Zoltán: Mondottam ember… Masszi Kiadó, Budapest, 2002