Az üzleti érdekek medrében
A hazai környezetvédők állásfoglalást készülnek kiadni a tavasz folyamán az EU-csatlakozás és a környezetvédelem vonatkozásában a lehető legszélesebb értelemben véve. Az alábbi írás ennek egyik fejezetét képezi.
Az Európai Bizottság egyes főosztályain dolgozótizenvalahány ezer „eurokrata” mellett további tízezer hivatásos kijáró, azaz lobbista dolgozik Brüsszelben, az unió székhelyén. Túlnyomó többségük ipari, nagyvállalati, üzleti érdekeket képvisel, legfeljebb kéttucatnyi lehet közülük a környezetvédő vagy szakszervezeti megbízott. Mintegy kétszáz nemzetek feletti – köztük sok amerikai és japán érdekeltségű – nagyvállalat tart fenn itt „kormányzati kapcsolatok” irodát, akiknek munkáját további ötszáz tanácsadó és PR-cég erősíti.
A szürke eminenciás: az ERT története és tevékenysége. Nyilván nem lenne ekkora az érdeklődés Brüsszel iránt, ha a vállalatok nem találnák meg számításaikat az EU intézményeinél. Az unió szövevényes felépítése ugyancsak kedvez a lobbizásnak: noha az elmúlt évtizedben fokozatosan erősödött az alapvető intézmények közötti hatalommegosztás és nőtt az (egyedüliként) választott képviselőkből álló Európai Parlament hatásköre, a legfontosabb döntések jó része érdemben továbbra is zárt ajtók mögött, ilyen-olyan albizottságok ülésein dől el.
Az európai üzleti életet képviselő szervezetek között a legjelentősebb a Gyáriparosok Európai Szövetsége, az ERT (European Round Table of Industrialists), amelyet 1983-ban 17 vezető európai nagyvállalat igazgatója alapított. A testület már 45 fősre bővül, tagjai sorában többek között olyan cégek vezetői találhatóak, mint a Bayer, a British Petroleum, a DaimlerChrysler, a Fiat, a Nestlé, a Nokia, a Philips, a Renault, a Shell, a Siemens és az Unilever. (E cégek összesített éves forgalma nyolcszázmilliárd euróra rúg, világszerte négymillió embert alkalmaznak.) Az ERT azonban nem magukat a cégeket tömöríti, a tagság személyre szóló, és kizárólag meghívás alapján lehetséges.
Az ERT létrehozásával a vállalatvezetők új életet kívántak lehelni a nyolcvanas évek elején kátyúba jutott európai integrációs folyamatba; úgy tűnt, hogy az akkor még Európai Gazdasági Közösségnek hívott szervezet képtelen megbirkózni az évtizedes gazdasági visszaesés következményeivel, a magas inflációval, a munkanélküliséggel és a csökkenő növekedéssel.
Az ERT nem olyan klasszikus lobbiszervezet, amelyik bizonyos készülő szabályozás paragrafusainak megváltoztatását próbálja kijárni a döntéshozóknál – ennél sokkal nagyratörőbb célokat tűzött maga elé: magának az európai egyesítési folyamatnak a stratégiai befolyásolását és az ipar érdekei szerinti alakítását. 1985-ben Wise Dekker, az ERT akkor elnöke közzétette az Europe 1990: An Agenda for Action (Európa 1990-ben: Egy akcióterv) című javaslatát, amelyben az európai integráció mélyreható erősítése és felgyorsítása mellett tette le a garast. Maga az Európai Bizottság is ebbe az irányba kívánt előrelépni, de távolról sem olyan nagy ívű tervekkel, mint a Dekker-féle javaslat, de elképzelései még így is a szuverenitásukat féltő tagállamok ellenállásába ütköztek. Az „Europe 1990” kezdeményezés nyilvánosságra hozatala után három nappal Jacques Delors, a bizottság frissen megbízott elnöke már a javaslatra igencsak hajazó beszédet mondott a parlamentben, majd az ipari főbiztos által néhány hónappal később közzétett tervezet, amely végül az egységes Európa-törvény (Single European Act) formájában nyerte el végső alakját, lényegében véve egyetlen ponton tért el érdemben Dekker elképzelésétől: 1990-helyett 1992-re tolta ki az egységes, belső határok nélküli piac létrehozásának dátumát…
A folyamat azonban nem állt meg itt: az egységes piac megteremtése után következett az egységes valuta, amelynek bevezetése mellett az ERT már a nyolcvanas évek óta kardoskodott, 1991-es Reshaping Europe (Átalakítani Európát) című jelentésében pedig már a részletes menetrendet is felvázolták. A közös valuta bevezetésének elősegítésére az ERT tagjainak sorából létrejött az AMUE (Association for the Monetary Union of Europe), amely hasonló taktikával és sikerrel tevékenykedett az euró bevezetés érdekében, mint az ERT a maga területein.
A további fejlemények már ennek megfelelően alakultak: az ERT időközönként az európai üzleti élet számára kulcsfontosságú témakörökben közzétett stratégiai dokumentumai egyrészt alapvetően befolyásolták az EU prioritási területeinek kijelölését és az e területeken felmerülő problémák megoldásának módját is. Az egységes belső piac megteremtése után az ERT az ipar egyik legrégibb fájó pontjára, az európai infrastruktúra „fejletlenségére” fordította figyelmét. E témában már 1984-ben közzétettek egy jelentést Missing Links (Hiányzó kapcsolatok) címmel – részben ennek nyomán épült meg a Dániát és Svédországot összekötő Scanlink híd illetve a Csalagút. A Missing Links és az 1991-es Missing Networks (Hiányzó hálózatok) jelentésben az ERT az alpesi, pireneusi és Kelet-Európa felé irányuló összeköttetések kiépítését szorgalmazta. Az ERT-ban igen hangsúlyosan képviselt olaj-, jármű-, és építőipar elképzelései – amelyeknek kifejtésére a hivatalos Autópálya Munkacsoportban is bőséges alkalmuk nyílt – a hivatalos keresztségben a Transz-európai hálózatok (TEN) nevet kapták, és mint ilyen a maastrichti szerződés (1991) részévé váltak. Mára a TEN-hez tartozó legtöbb projekt befejeződött vagy építés alatt áll, részben uniós források felhasználásával. Az ERT folyamatosan figyelte a megvalósítást, például az 1992-es edinburghi EU-csúcs előtt az állam- és kormányfőknek küldött, további források bevonását sürgető levelében. Ennek hatására a csúcstalálkozó azonnal megegyezett a hétmilliárd eurós önálló alap felállításáról…
Az ERT nemcsak olyan ügyekkel foglalkozik, amelyek egy üzleti lobbiszervezettől megszokottak. Az Education and European Competence, illetve az Education for Europeans az oktatási intézmények és az ipar közötti kapcsolat elmélyítését (vagyis az üzleti támogatásért cserébe az oktatási prioritásoknak az ipar igényeihez igazítását), valamint az élethosszig való tanulást ajánlja Európának; míg a European Labour Markets: Employment Policies in Europe for the 1990s a munkaerő rugalmasabbá tétele, azaz a nagyobb mobilitás, a flexibilisebb munkaidő, felvétel és elbocsátás, valamint minimálbér mellett foglal állást, hogy csak néhány témát idézzünk.
Az ERT óriási befolyása elsősorban az Európai Bizottság tagjaival, a kormány- és államfőkkel kialakított bensőséges viszonynak, „átjáróháznak” köszönhető. Ennek jó példája Delors 1993-as Growth, Competitiveness and Employment (Növekedés, versenyképesség és munkaerőpiac) című tervezetének előkészítése. Ugyanebben az időszakban az ERT a Beating the Crisis (A válság leverése) című jelentésének írásával volt elfoglalva. Delors saját tervezetének (white paper) sajtóbemutatóján megköszönte az ERT segítségét, és maga is részt vett a Beating the Crisis sajtótájékoztatóján, a két szöveg pedig sok tekintetben „feltűnő” hasonlóságot mutat. Delors utódja, Jacques Santer is folytatta ezt a kapcsolatot. Kezdeményezésére 1995-ben létrejött a CAG (Competitiveness Advisory Group, Versenyképességi Tanácsadó Csoport), amelynek 13 tagja ERT-tagokból és más vállalatvezetőkből, három szakszervezeti képviselőből és néhány politikusból áll. Feladata kétévenkénti jelentések készítése az EU versenyképességének helyzetéről, valamint tanácsadás az EU gazdaságpolitikáját érintő kérdésekben, a hangsúlyos területek kijelölésével és az irányok meghatározásával.
Az egységes piac megteremtése, a belső korlátok teljes eltörlése fokozta a gazdasági verseny élesedését Európában, amely a kilencvenes évek második felében hozzájárult a – világszerte tapasztalható – vállalat-összeolvadási és -kivásárlási hullámhoz. Csak 1997-ben 384 milliárd euró értékben történtek felvásárlások, ami ötven százalékos növekedés az egy évvel korábbi adathoz képest. A hatalmas piac és az egységes valuta ugyanis lehetővé teszi a termelés és az elosztás koncentrálását, de ez egyben hozzájárul a nagyvállalati hatalom – és befolyás – további konszolidálásához is. Mindez – a demokrácia megrendülése mellett – súlyos környezeti és szociális következményekkel is jár. Jó példa az amerikai Reebok vállalat, amely 1995-ben még 18 elosztó és forgalmazó központot tartott fenn Európában, 1998-ra ez a szám tízre csökkent, az euró bevezetésével pedig egyetlenegyet tartottak meg – ma innen látják el az egész kontinenst sportcipőikkel.
Noha nem az ERT az egyetlen, az EU-ban dolgozó lobbiszervezet, stratégiai és hosszú távú kérdésekben való „közreműködése” minden más, ágazati ügyekben érdekelt csoportosulástól megkülönbözteti. Az ERT befolyását és hatalmát az EU elmúlt húsz évének alapvető alakításában aligha lehet túlbecsülni: a fentiek alapján egyértelmű, hogy az európai integráció szorosabbra vonásában, elmélyítésében és egyre újabb területekre való kiterjesztésében az üzleti élet járt az élen. A kerekasztal tevékenysége és szerepe azonban még az uniós tagállamok közvéleménye előtt is alig ismert, nem beszélve a csatlakozó országok nyilvánosságáról.
Az üzlet keletre megy: az ERT tevékenysége a csatlakozó országokban. Az európai gazdaságpolitika alakításában az ERT természetesen a keleti bővítésről sem feledkezett meg, sőt annak egyik leglelkesebb támogatója. Az olcsó munkaerő és a 150 millió új fogyasztó hatalmas lehetőségeket tartogat az ipar számára – Keith Richardson, az ERT korábbi titkára szerint „mintha egy új Délkelet-Ázsiát találtunk volna a küszöbön”. (Az ERT-ben képviselt vállalatok Kelet-Közép-Európába irányuló együttes kivitele 1996-ban 70 millió euróra rúgott.) 1997-ben létrejött egy bővítési munkacsoport a kerekasztalon belül, amely a bizottságnak a csatlakozó országok gyors integrációját, a jövőbeli új tagállamoknak pedig mélyreható gazdasági átalakítást javasolt. Ennek szellemében jöttek létre a csatlakozó országokban az EU bővítési üzleti tanácsok (Business Enlargement Council), elsőként Magyarországon, 1999-ben, azzal a céllal, hogy „kapocs legyen a magyar kormány, a brüsszeli Európai Bizottság és az ERT között”.
Maga az ERT 1999-ben tette közzé a The East-West Win-Win Business Experience (Nyitás az EU-bővítés üzleti lehetőségei felé) című, amelyben az ERT vállalatainak mindkét fél számára előnyös kelet-közép-európai tevékenységére mutat be példákat – Magyarország kapcsán például a BAT (British American Tobacco), a fővárosi vízműveket is privatizáló Lyonnaise des Eux, a Phillips és a Shell tevékenységét említik. A Magyar–EU üzleti bővítési tanács 2002. évi országjelentésének függelékében ezzel kapcsolatban többek között az alábbiak olvashatók:
„A BAT a legújabb, világszínvonalú rendszereket, technológiát és folyamatokat vezeti be (Magyarországra). Állandó és növekvő adóbevételt jelent a kormánynak az államháztartás egyik legnagyobb befizetőjeként 2001-ben 69 milliárd forinttal növelte az államkasszát.”
„A Nestlé eddig több mint kétszázmillió dollárt fektetett be Magyarországon, a legfejlettebb technológiát és know-how-t hozva be az országban. … Nagy jelentőséggel bír, hogy gyárai munkanélküliséggel küzdő térségekben találhatóak. A 2001-es év folyamán a Nestlé Hungária Kft. 1365 alkalmazottat foglalkoztatott…”
„Az ÖMV – a környezet iránti elkötelezettségét bizonyítandó (sic!) – úgy alakította az általa gyártott és forgalmazott termékek minőségét, szállítását és a kutak biztonságát, hogy azok minden szempontból megfeleljenek a hazai környezetvédelmi előírásoknak és elvárásoknak.”
A jelentés úgy látja, hogy Magyarországon működő piacgazdaság van, amely felkészült az EU-tagságra, és ez mindkét fél számára előnyös lenne. A felzárkózás a következő évtizedben folyamatos és gyorsuló lesz, lendülete 2007–2008-tól megnő. A bérszínvonal ugyanakkor 2015 előtt nem éri utol a tagállamok akkori szintjét. A magyar tanács az egyes ágazati kérdésekben az ERT fent leírt véleményét visszhangozza. Az oktatásról többek között a következőket írják: „a versenyszféra is befolyásolhassa az oktatást és jelezhesse igényeit”, az egészségügyet illetően „az iparág fizetőképes keresletét biztosító társadalmi csoportok egészségügyi problémáinak egyre magasabb szinten történő kezelését ajánlja”. A jelentés bírálja az autópálya-építés állami védelmét, környezetvédelmi fejezete viszont dicséri a hulladékgazdálkodás új rendszerét és a koordináló Öko-pannon Kht.-t.
Az ipar tehát már jelezte elvárásait a magyar kormányzat iránt, és kijelölte számára a csatlakozás előtt és után elvégzendő feladatokat, amelyek a mindenekfelett való versenyképesség szép új világába vezetnek majd minket. Aki kimarad, az lemarad. Úgy látszik, ez az élet rendje?….
Móra Veronika
Irodalom:
Balanyá, B.–Doherty, A.– Hoedemann, O.–Ma’anit, A.–Wesselius, E.: Europe Inc. Regional Global Restructuring and the Rise of Corporate Power. Pluto Press, London, 2000
Az ERT honlapja: www.ert.be (a Magyar EU Bővítési Üzleti Tanács: Magyarország az EU-csatlakozás folyamatában c. jelentése innen letölthető – www.ert.be/pdf/HEBC2002.pdf)