– Hogyan talált Márai Sándor San Gennaro vére – A nő monológja című monodrámájára?
– Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemi találkozóra készítettem el, amelynek témája: Magyarság és Európa, az emigráció és magyarság lett. Életem olyan fordulatot vett, hogy a választott Márai-szövegnek szinte minden sora az elevenembe talált. Úgy éreztem, hogy sűríti és kikristályosítja azt, amiben én vergődöm, vergődtem, sok éven keresztül. Mindenkinek végig kellene járnia a maga poklát, és mindenkinek, élete miértjeire meg kellene keresnie a hiteles, őszinte válaszokat. Mindannyiunknak szüksége van arra, csak nem mindenki ismeri fel időben, hogy belső utakra induljon. Nagyon fontos felismerés, hogy időről időre szükségünk van a csendre: belsőnk csöndjére, a külvilág csöndjére. Az ember behunyja a szemét, és egy pillanatig megpróbálja elképzelni, hogy az éterben milyen iszonyatos hangzavar van. Elborzasztó! Túl sok a beszéd. Túl sok a gépzaj. Túl sok a kép. Túl sok minden értelmetlenül, kívülről áramlik felénk. Le kellene ülni, lehunyni a szemünket, és egy kicsit elmélyülten a belső csendünkre koncentrálni. A Márai-műnek az a kérdése, végül is a névtelen főszereplő által, akiről a nő vall másfél órán keresztül, s akinek rögeszméjévé vált a megváltás gondolata, hogy mi a megváltás. Ez a sok zaj és az a sok mellébeszélés semmiképpen sem az, semmiképp sem mutatja a megváltás jeleit.
– Amikor az ember befelé figyel, amikor az ember imádkozik, belenéz abba a kozmikus tükörbe, amiben a Mindenséget véli fölfedezni.
– Nem is azt mondanám, hogy az ember önmagával nézzen szembe, tükröt tartva maga elé, és hogy Istennel beszélgessen ebben a csendben. Szerényebben fogalmaznék: talán elég lenne lelkiismeretünk hangját kihallani ebből a nagy zajból. De ez, ma, az emberek nagy többsége számára, szinte lehetetlen.
– Miért az?
– Nem „divat” a lelkiismeretről beszélni. Márai egyik kulcsmondata így hangzik: „Lelkiismeret nélkül, az emberiség kénytelen elpusztítani önmagát és a világot, mert nincs semmiféle erkölcsi parancs, mely visszatartaná a pusztulástól.”
– Úgylehet, hogy lelkiségünk távlatos romlásáról van itt szó. Olyan korban élünk, amikor már a kezdetek kezdetén, gyermek- és ifjúkorunkban, az iskolákban, sok helyütt a családokban is, valamiért idejekorán megromlanak a dolgok. A kor természetrajzához természetellenesen hozzátartozik, hogy a szenzibilis, érzékeny lélek úgy „védekezzen”, hogy lelkiismerete vagy deformálódik, vagy egész egyszerűen megsemmisül, elsorvad, érzéketlenné, lelkiismeretlenné válik. Mert a haszonelvű társadalmak szempontjából nem az a legfontosabb, hogy lelkiekben megismerhessük legmélyebb, szívbéli önmagunk: álmainkat, vágyainkat, hogy bizonyságot szerezzünk „életre tévedt egyszeriségünk” teljességének fontosságáról, hanem, hogy minél előbb termelőerővé váljunk. Így volt ez a szocializmusban, így maradt ez sajnos a rendszerváltoztató demokráciákban is, szinte Európa-szerte. S így van ez Magyarországon, így van ez Romániában, Erdélyországban is. Korunk egységesülni látszó Európája a „mindenoldalúan fejlett embertípus rögeszméjét”, a jól irányítható, s még inkább a jól, abnormálisan sokat fogyasztó közkatonákat követeli, az arctalan, tulajdonságok nélküli tömegembereket.
– Ebből iszonyatos szakadékok származnak az emberek között, magyarok és magyarok, testvérek és testvérek között, sokszor a hozzánk legközelebb állók között.
– Az ezredvég hajlékának közép-európai létállapotához ez is hozzátartozik, vagyis individuális bajaink öntisztulása. Márai Sándor, ennek egyetlen diagnosztája, minden bizonnyal nagyon sokat tudhatott minderről. Vallomásos írásaiból, naplóiból egyértelműen kiderül, milyen rossz véleménnyel volt a XX. század Európájáról, saját hazájáról. A kor lelki állapotát nihilistának minősítette. A teljes gyógyulásra, a háború után, nem látott esélyt, 1956-ban mégis részvéttel reménykedett. Életfilozófiájának megvoltak a túlontúl határozott „egy eszméi, rögeszméi, aranyeszméi”. Vagyis, ha egyszer nemet mondott valamire, vagy hátat fordított valakinek, arra végérvényesen mondott nemet, annak örökre fordított hátat.
– Mikor egy olyan íróóriásról van szó, mint Márai Sándor, akkor nagyon nehéz megkérdőjelezni azt, hogy mi az, amit helyesen tett, és mi az, amit nem. Éppen azért lett az, aki, mert minden, amit tett, az hozzátartozott szükségszerűen ahhoz, hogy azzá váljon, olyan nagy íróvá és olyan mély gondolkodóvá, amilyenné vált. Azzal a magatartással, amit az imént említettél, hogy mindennek hátat fordítani, és szakítani egy országgal, azért, mert ott olyan rendszer van, amivel nem értünk egyet, én nagyon sokszor vitatkoztam. Állandó kapcsolatom volt az emigrációban élő magyarsággal, hiszen 25 év alatt a világon mindenüvé eljutottam. Az első pillanattól: 1970-től, amikor először találkoztam New Yorkban az amerikai magyar közönséggel, az valami döbbenetes drámai hatással volt rám. Egy egész napot sírtam a New York-i előadás után, mert megrázó volt az az érzés, felismerés, hogy végzetesen és megismételhetetlenül egyek vagyunk. Nem lehet elfelejteni soha azt az élményt, ahogyan azok az emberek előadás után megindultak felénk, megnyíltak előttünk, tisztán és őszintén kitárulkoztak nekünk, akármilyen előadásunk volt: verset mondtunk, népdalokat, operettet, magyar nótát énekeltünk, egyszerűen „csak” tisztán, magyar szó hangzott el a színpadon, nem volt semmi különösnek mondható válogatás. Petőfi-, Radnóti-, Arany János-versek, élő klasszikusok. Mi voltunk az elsőkként erdélyi magyar színészek, akik a háború után egy háromtagú csoporttal eljutottunk Amerikába. Ha jól tudom, előttünk csak cigányzenekarok játszottak ott, kabaré- és magyarnóta-estek voltak. Európából, otthonról nézve, nagyon lebecsülték az amerikai magyar közönséget. Magukhoz öleltek, és azt mondták: „Ti hazamentek.” És elcsuklott a hangjuk. Elsírtuk magunkat. Ezt soha nem lehet elfelejteni. Másik nagy élményem a színpadra felém áradó csend volt. Ott értettem meg igazán, a New York-i előadáson, hogy a színpad szónak micsoda jelentősége van. Ott értettem meg az anyanyelvem értékét. Messze az otthonomtól és a hazámtól, Erdélytől. A következő években, bármit választottam megtanulásra, mindig ott éreztem magam előtt közönségként az összes magyarokat, akik elképzelhetők a világon, s akikhez aztán el is jutottam: Új-Zélandtól Kanadáig, New Orleanstól Stockholmig, és Londonba… Mindig az volt előttem, hogy mit kellene válogatni, hogy itt is, ott is, és mindenhol értsék, érezzék, amit mondok. És mindenütt, mindegy, hogy öt percre, tíz percre, de egyként szolgálhassam a magyar közönséget: otthon, Erdélyben, a nyugat-európai országokban, bárhol a világon. Tehát nekem az volt az álmom, hogy legalább percekre egyesítsem valahol ezt a nemzetet. Megértettem, hogy élni csak otthon tudok, a Maros mentén vagy Marosvásárhelyen, de a világon mindenütt otthon voltam, minden pódiumon, ahol magyarok ültek a nézőtéren.
– A San Gennaro vérében van egy mondat, valahogy így hangzik: Európa már rég nem az, aminek egykoron reméltem, aminek egykoron gondoltam és megálmodtam. Épp ezért, nekem el kell hagynom Európát. Mindaz, amiről eddig beszéltünk, ezzel az egy mondattal megsemmisíthető, hitelét veszítheti?
– Sokat vitatkoztam az emigrációban élő magyar barátaimmal, akiknek többnyire ugyanaz volt a véleményük, mint Márai Sándornak: „Márpedig, amíg kommunisták vannak hatalmon Magyarországon, addig mi be nem tesszük a lábunkat; márpedig, amíg az oroszok Magyarország földjén vannak, addig mi be nem tesszük a lábunkat…” Azt mondtam, hogy ez az ország nem az övék. Ebben az országban voltak törökök, voltak Habsburgok, voltak oroszok, de ez az ország mindig a magyar népé maradt. Miért gondoljátok, hogy azt csak úgy ki lehet sajátítani százötven évre, ötven évre vagy hetven évre? Ezt nem szabad elfogadni. Talán Máraival is vitatkoztam volna, ha alkalmam lett volna rá.
– Eljutott hozzánk az a kétségbeejtően szorongató hír, hogy gyógyíthatatlan beteg vagy. Váci jelenlétedet most, 1997-ben valóságos csodának tartom.
– Amikor tavaly áprilisban megtudtam, hogy beteg vagyok, és az orvos közléséből nem volt sok kétségem, hogy talán egy pár hónapom van hátra, nagyon sok mindenen mentem keresztül. Hirtelen, biztosan sok daganatos beteg átéli ezt, eltávolodik az egész világ, borzasztó messzeségbe kerül minden, minden, ami körülötte van. Ez olyan, mintha a nap mint nap melletted csörömpölő villamosnak nem lenne hangja többet, mert olyan rettentő távol kerül tőled minden. Föltevődik a kérdés: hogy az ember elhatározza, vagy nem határozza el magát a kezelésre? Az emberben legbelül, egészen más dolgok történnek. Szembe kell nézni azzal, hogy van még egy kicsi időm. És ezt a kicsi időt nem szabad akármire használni. Egy adott pillanatban eljutottam oda, hogy nem volt már lényeges, hogy életben maradok, vagy meghalok. És ez nem a közöny érzéketlensége volt. Kevés időm van, tehát elkezdtem rendezgetni magamban a dolgokat, és akkor már nem volt lényeges az, hogy meggyógyulok, vagy nem gyógyulok meg. Ez teljesen eltörpült. Aztán csodák kezdtek történni körülöttem. Nagyon sok jó történt a családomban, a két gyerekemmel való viszonyomban, mint egy kisebb földrengés, úgy megrázott minket ez a betegség, és annak a lehetősége, hogy rövid idő alatt elválunk egymástól. Összekovácsolt minket. A két gyermekemet egymással és engem hozzájuk, és őket hozzám. Köszönöm ezt a betegséget. Életem legértékesebb éveit tudhatom magam mögött, tisztábban, világosabban látom az összefüggéseket, melyek az egyes lépéseimet, döntéseimet meghatározták. Csodával határos módon kaptam erőt a színpadi munkához a kezelések elején. Márai két hőse a San Gennaro vérében, egy nápolyi templomban válik a csoda részesévé: „Bennük történt valami az ellenkezésen, a gyanakváson, a babonán túl… valami valóságos… hogy nem csak az van, ami ellenőrizhető, az is van, ami nem bizonyítható… Van még lehetőség… elég hinni…” De csak a nőt érinti meg a csoda, a férfi az öngyilkosságot választja, mint egyetlen lehetséges kivezető utat. Nem mondom, hogy csak ez az egy út van, mert meggyőződésem, hogy ahány ember van, annyiféle út létezik. Önmagunk megváltása terén vagy a belső csendünk megtalálása felé, a belső harmóniánk megtalálása vagy a lelkiismeretünk felé. De én csak arról tudok beszélni, amit átéltem.