Nyírfalvi Károly

Magyar haikuk

Magányban fogant
vers csúszik le ajkamról
így kora reggel.

Fogást keresne
rajtam, de szavai oly
pőrék, csupaszok.

Arcomon kopog
sürgető nyári eső.
Megfürdöm benne.

Az odakozmált
étel a kutyának sem
kell. Ne is próbáld.

A mákos guba
levet ereszt, ki tudja
vajon hány napos?

Hangya araszol
a járdán, keresi az
elveszett otthont.

Honnan indulok? Oda érkezem

Filip Tamásnak

Fosszilis macskaszar.
A nyelv, a szövegtest már nem tűr több
idegen elemet, bár szép, ahogy
játszik az idegen, virággal fogad,
kávéval kínál, ha ott vagyok nála
magasabb vagyok…

Fosszilis macskaszar a kertben
a konyhaablakból látni, így teszünk
erőszakot az időn kortyolva
a félálom sorai már elúsztak
(most csak írni akartam épp valamit)
ha a fonalat elkapom, véget ér…

Emlékszel a hajóra, én vonattal
utazom, egyszer rosszul lettem a
hajón, elszállt minden a fejemből
mint nedvesség a tűző napon a
száradni kitett ruhákból, honnan
indulok, oda érkezem…

„Az idegen szép”, érteni vélem
mozdulatait, a fonalat el-
kapom, ha felém dobják, a kutatás
úgysem használ, nagyon kifutottam
magam, soraimból, mint agyamból a
vér, a ruhák csontok, vasalni kéne…

Árnyékra vetül

Van rejtély, nincs üzenet.
Ez nem az a hely.

Árnyékra vetődik a nappal
izzad a kövezet.

Róka jár a kertek alatt
fejetlen kakas a konyha szegletén.

Alkonyodik.
A rózsákat letakarni és
megöntözni a magyalbokrokat.

Forr a teavíz.
Gőz ül a szemben.
Párás ablak mögött elhal a táj.

Lavórban állott víz.
Egyszerű étkek.
Csend, halálos nyugalom.

Kamillás vatták tömik el a lefolyót
hajam hullik a kád peremén
sírnék, ha tudnám és tehetném
ha volna könnyem, ha nem szégyellném.

Rímbe ágyazom az estét,
ha lehet szólni, ha lehetne még,
víz oldja görcseim és cipőmről a
ragasztást, alvás nem ad áldást.

A csomó kioldódik: elesem
konyha közepén földről eszem
a tegnapi maradék még oly friss
nyelvemen gríz, alatta kavics.