Nagy Anna

Rilai menyegző

a mozdulat az enyém
a hirtelen gondolat is:
iszom belőle és lenyelem vele
a vidéket a hegyet a sziklarést
ahonnét előbújt patakként
lenyelem kortyonként az erdőt
a kolostor járó-köveit
a lekötött nyelvű harangok csokrát
az ikonok zárt figyelmét
hogy enyém legyen a hely örökre egészen

enyém leszel örökre egészen
a teremtéskor kimondott szavad
a kendő a fátyol amely rámterül
a mindenség sorfala közt
ég és föld egyesül
ősi a szertartás – akaratod szerint
a merítőkanál arcomat elfedi
ajkamon nyelvemen az eleven víz
kimondom az igent minden korttyal

a maradék vizet kiöntöm
a merítőedényt láncra akasztom
egyszerűen
mint Mária

Liturgia

Emlék Szófiából

prófétaszemek tíz sápadt arcban –
eleven ikonok zengő csoportja
bizánci rendben a sötét sereg
tíz fekete férfi a Szentnek énekel

komor kórusuk fegyelembe zárt
„goszpodi pomiluj” magasba mélybe száll
a dallammá szelídült súlyos férfi erő
földig hajol a törékeny Anya előtt

tíz fekete fej egyként fordul a fény felé
tíz szájról egy szívből kérlel a könyörgés
áttör kupolán felhőkön égen mindenségen
ezer sugárban ragyog a Lélek jelenléte