– A családi hozadék felől milyen út vezet alkotói hitvallásáig?
– Családunk szokványos közép-európai család. Máramaros környékéről, Észak-Romániából ered. A második világháború szétverte, és szétszórta. Amikor Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, a bécsi döntés előtt, után és közben, egy része Észak-Romániában maradt, egy másik része elmenekült Erdélybe. Jött a háború. A családom nagy részét Auschwitzban kiirtották, főleg az idősebbeket. Aki elmenekült Romániába, az megmaradt. Ez az ág vagyunk mi: Papa, Mama és négy gyerek. Temesvárra költöztünk, és sokáig ott is éltünk. A négy gyerek elvégezte az iskolát, a középiskolát is. Mindenki valamiféle szakma után nézett. Valami titkos sugallat azt mondta nekünk, próbálkozzunk művészettel. Persze ehhez az is kellett, hogy anyánk nagyon szeresse a művészeteket. Nagyon nagyra becsülte a költészetet, komolyan vette, belső szükséglete volt. Bennünket nem akart befolyásolni. A négy testvérből ketten a művészi pályát választottuk, belőlem színházi rendező lett. A húgom, az utánam következő leány, balettrendezővé és balettmesterré vált. Hét évig tanult Oroszországban. A következő húgom civil maradt, de a legkisebb testvérem élsportolóvá és tornatanárrá képezte ki magát. Mind temesvári központtal.
Magyarországi életünk előzménye is meneküléssel kezdődött. Bukarestben dolgoztam, amikor a Ceauşescu-korszak veszélyes előszele érezhetővé vált. Ismét menni kényszerültünk, Romániából Izraelbe kerültünk. Szüleim már korábban oda távoztak, tehát a feleségemet, Eszter lányunkat és engem már nem az ismeretlen várt. Folytattam a munkámat, egyszerre több helyen is dolgoztam. Magyarországra is meghívtak. Vendégrendeztem még Németországban, Ausztriában, Olaszországban, és egy adott pillanatban, hiszen nagyon jól éreztük itt magunkat, letelepedtünk. Idejövetelünket több érv is alátámasztotta: a feleségem legjobban magyarul tud, és ajánlatot is kaptunk. Tehát ötévnyi izraeli élet után, 1987-ben, a feleségemmel együtt a költözés mellett döntöttünk. Eszter lányunk maradt. Most is ott él és dolgozik. Így kerültünk Magyarhonba.
– Magyarországon magyaroknak rendez. Nehéz volt a folytatás vagy váltás?
– Abból a szempontból is érdekes szakma a miénk, hogy rányomja bélyegét az, aki műveli. Vagyis jobban tud hasonlítani egyfajta magyar rendező egyfajta izraelihez, mint két magyar egymáshoz. Ilyen is előállhat. Nagyon érdekes, izgalmas munka ez, ami sokban függ az adott rendezőtől, színésztől. Maga a „színházcsináló” formálja, alakítja belátása szerint. Különösebb nehézségeim nem voltak az átállással, a színészek is megszoktak. Meg vagyunk egymással elégedve. Talán az is tanúsítja, hogy többek között dolgoztam a Vígszínházban, a Játékszínben, a régi Nemzetiben, szinte az összes pesti színházban megfordultam, és vidékre is hívtak: Szolnokra, Zalaegerszegre.
– Minden hivatásnak lehetnek szeretett és kevésbé kedvelt mozzanatai…
– Erről nem nagyon tudok mesélni, mert általában vannak referenciaelőadások, amelyek nem mindig nyerik el a közönség tetszését. Például az egyik legszeretettebb vagy mondhatom, kedvenc előadásom a Szájkosár című spanyol darab, melynek azonban igazán nagy közönségsikere nem volt. Megemlíthetném ugyanakkor a Striptease nevű Mrožek-darabot, amely már több mint tíz éve egyfolytában műsoron van. Evvel nyitott a Komédium, és még mindig játsszák. Ez a szakma mindig kettős arcot mutat: egyik munkánkat szeretik, van amelyiket csak egyesek, a másikat pedig egyáltalán nem. Amelyik „kinn van a piacon”, arról a közönség dönt, tetszés szerint. Az Új Színházban már sokadik éve játsszák a Chioggiai csetepatét, sikerrel.
– A váltások, a menekülések, a hányatott sors fékezte kibontakozását?
– A szakma az életről szól. Ami nem zaklatott, ami nem felhevült, az nem alkalmas a művészetre.
– A hosszú távollét után nem vágyik vissza a szülőföldjére?
– Nálunk már maga a szakma is bolyongásra készteti az embert. Néha, szerencsés esetben, sok helyen megfordulhatunk, ha alkalom adódik. Szerencsénk volt, hogy így alakult az életünk. Ez a hányatott, zaklatott élet, remélem, még eltart egy darabig.
