Mókában mesterek nagykönyve

Humorlexikon a Tarsoly Kiadótól

    Murphy törvénykönyvének egy tétele úgy szól, hogy amiről nagy összegzés készül, arról tudni lehet, hamarosan leáldozik a napja. Kétségtelenül így járt ezzel az Osztrák–Magyar Monarchia, amelyet – a delelőn – „írásban és képben” maga Jókai Mór segített egybeszerkeszteni; vagy újabb időkben egy hibrid kultúra ambiciózus összegzésének szánt Jugoszláv Enciklopédia, amely alól még a nevét is végül a feledésnek hagyva elködlött egy trianoni utódország. Egy másik Murphy-törvény szerint, aki már életében kész szobrot kap, annak a fejére több galambpiszok fér rövidebb idő alatt.
    A Tarsoly Kiadó Humorlexikonának írói (Alpár Ágnes, Balázs-Arth Valéria, Czímer József, Kaposy Miklós szerkesztő, Szalay Károly, Szalay Kristóf, Zsudi József) a fentiekkel egyben-másban rokon konzekvenciákkal szembesülve állították össze a magyar humor, szatíra, groteszk, abszurd, irónia és komikum gazdagon illusztrált, 448 oldalas lexikonát benne a háromszáz oldalnyi terjedelmű alkotói szócikkek mellett a humor játszóhelyeinek (a színházaknak, kabaréknak, orfeumoknak, revüknek) és a humor műhelyeinek (az újságoknak, szerkesztőségeknek, műsoroknak) a lexikális számbavételével és külön a humor szótárának – fogalomtárának – szentelt fejezettel.
    Portréik messze nem életrajzi adattárak, mégpedig azáltal, hogy a kortárs lexikon elveit kissé hátrább, de csak a mába érő félmúltig tágítva hangsúlyozottan a XX. századi jelességeket és jelenségeket választják könyvük keretének; ezáltal a portrék nem is szobrok, különösképpen mert – opusuk humoros oldala jogcímén, „humorvénájukkal” – helyet kapnak benne mindazok az írók, festők, grafikusok, karikaturisták, animációs, báb- és rajzfilmesek, illusztrátorok, szobrászok, akik primárisan gazdagították a magyar humor kincsestárát. Ha mégis legalább valamiféle öntőformák a szócikkek a közönséglegendák szobraihoz, akkor nyitva hagyott öntőformák azokhoz a „kinetikus szobrokhoz”, amelyek gyanánt a kortárs vagy ma is elevenen ható művészek gondolkodása, látásmódja tovább él – erről a szaklexikon minősítő, értékelő eligazítást ad s az úttörő munka záradékaképpen tiszteletteljes kérést intéz az olvasóhoz az adatkiegészítésre, lappangó portrék ügyében az adatszolgáltatásra.
    Az összegzés, anélkül, hogy nosztalgiázásra hajlana az ember, valóban a magyar humor ínséges idejének képzetét idézi fel már a puszta felsorolás révén is, milyen nagy magyar nevettetői, pontosabban – igen! – milyen koponyái voltak a nem valami vidám századévnek. (Magától értetődő természetességgel és kellő részletességű adatfeldolgozással szerepelnek a határon túli magyar alkotók és orgánumok a könyvben.) Négy kezünk nem lenne elég a legnagyobbak összeszámlálásához, mondhatnánk – arra is utalva, hogy a humorhoz mindig legalább két ember kell, s lehetőleg kétféle ember, akik természetszerűleg egymásnak mindig testvérei a humorban és csak a kifigurázott emberi gyarlóságnak ellenfelei. Csak találomra: Antal Imre, Banga Ferenc, Brachfeld Siegfried, Dallos Jenő, Dargay Attila, Fábry Sándor, Galla Miklós, Gyárfás Endre, Hofi Géza, Hornyik Miklós, Kaján Tibor, Karinthy Frigyes, Kibédi Ervin, Komlós János, Léphaft Pál, Nagy Endre, Rejtő Jenő, Sándor György, Szeles Károly, Szilágyi György, Zórád Ernő… – és a két kezünk már most sem elég a számoláshoz.
    Ínséges idők járnak a magyar humorra, amióta a kifinomultságra egyre kevesebb a vevő, a szókimondás át-átcsap nem vérbő pajzánságba, de vérszegény trágárságba, az akasztófahumor helyébe mérgezett nyilak lődözése lépett, komolyan vétetik magukat közéleti pojácák és tapsológéppel váltakozó éktelen vihorászást ont a rádió a tucatboldogsággal beérők fülébe. A humor – az együtt derülés – egy korszaka kétségtelenül lezárult mifelénk is, s hogy milyen gazdag a hozadéka, arra ékes bizonyíték ez a kedvtelve lapozgatható kézikönyv. A régi csapásokon akadozik a kommunikáció az atomizálódó társadalomban, oly kevéssé tudnak már egy nyelven beszélni, oly kevéssé tudják félszavakból érteni egymást rokonok, szomszédok, földiek, egyívásúak, egy haza vagy egyazon nemzet fiai, sorstársak a rossz humorérzékű történelemben. De az új kommunikációs ösvényeken, az internetes cserfelésekből, „essemess” mesékből-feleselésből, szabadon behajózható szövegtengerek áramlataiból talán új szállóigék sarjadnak maholnap, elvégre a humor mindig azoké volt, ma is legfőképp azoké, akik szóba álltak egymással és a világgal, azoké, akik nem csak a saját hangjukat hallják, azoké, akik nem csak készen kapott állításokat szajkóznak.
    Murphy egy harmadik törvénye szerint a kirakós játék a ritka kivétel, amelyben a boldogság forrását az adja, ami hiányzik. Mert biztosra vehető, tudván tudjuk, vagy jó okunk van reménykedni benne, hogy megtalálja helyét az összképben. Így találja meg a helyét a szokatlanabb magyar géniusz – a derűs magyar szellem – is, üzeni a Humorlexikon a sok-sok nemzetközi díjat learató hazai és külországi magyar alkotók panteonjával, s így jelzi otthonosságát a Kárpát-medencében, Kelet-Közép- és „Kerek”-Európában. A kirakósnak (megint egyszer), hál’ istennek, ez csak az eleje – reméljük, eltart jó sokáig, mire summáját meg kell vonni. Nincs okunk a szégyenkezésre: egy vidám kockát hozzá tudtunk tenni. (Humorlexikon. Tarsoly Kiadó, Budapest, 2001)

Bognár Antal