Visszalopott idő

Fecske Csaba: Jelölni tűntömet, Versek 1975–2000

    Archaizált kötetcím. Körülrajzolni, fába vésni azt a tényt, hogy itt voltam, s egykor majd köddé válok. Jelt adni, jelet hagyni – hagyományosan. Nem, egyáltalán nem tradicionális költő Fecske Csaba, mint egyik önvallomásában állítja magáról az 54 éves, Miskolcon élő lírikus, aki most kétszázötven oldalon, negyedszázad alkotói esszenciáját tette le a versszerető olvasóközönség asztalára. Pontos természetérzet, az ember sebezhetőségének tudata s az irodalmi formák fölötti uralom, mitikus és ironikus kettőssége jellemzi az egzisztencia peremkerületéről bölcsként üzenő lírikust.
    Tizenöt ciklusba rendeződött az eddigi – máris teljesnek tűnő, bár természetesen korántsem lezárt – ouvre. Fecske Csaba populáris költő, s ezt minden mellékzönge nélkül mondom: elég széles olvasótábora van, könyveit megveszik. Miért is lenne pejoratív ez a szó? Slágergyanús, csiszolt, „fülbemászó”, míves? „tudásom mint a kőkolonc / cipelem büntetés gyanánt / örvénylő mélység titka vonz / idő csak és a mélybe ránt // szorongva nézek a partról / szívem akár a kő nehéz / képek válnak le agyamról / foltokban mint falról a mész” (Teher)
    Eredet, ifjúi évek, egy determináns betegség – az egész emberi élet szövete fejthető föl a gyűjteményes kötetből. Ahogy a szerb Miodrag Pavlovic mondja: „a kezdeteknél először is az élet áll, azután az emberi intelligencia és az élettől az értelemig, a szellemig vezető út az ember küldetése”. Falusi gyerekből alkotóvá serdült ifjútól, alkati panteistától az ember tájverseket vár. Vannak azok is, noha már a nyitáskor többnek látszanak, mint a szokványos akvarell: „akár egy vérző fej gördül / hegyek mögé a nap / a vízen fecskeszárnnyal ejt / sebet az alkonyat” (Három miniatűr.)
    S eme tájverseknek aposztrofált lírai darabok itt-ott nyugtalanító hatást váltanak ki, ami nyilván a déja vu érzésén alapul. Mintha mindezt már hallottuk volna valahol. Fecske Csaba ilyenkor a pastiche, a paródia veszélyét a nyelvi anyag és a metrum apró egyenetlenségével kerüli el: „aztán fellobbant a szalma / sárga lángja szállt a pernye / míg a buzgólkodó hajnal / a csillagokat leseperte” (Disznóölés.)
    Az idő összerombolja az ember múltját, vagy megszépíti azt. Fecske képeiben az örök dolgok semmitmondókkal keverednek, a természet a technikával, a határok elmosódnak élő és élettelen, kézzelfogható és elvont között. A képzelet olykor könnyű léptekkel jár, a becserkészhető világ csak metaforákkal és hasonlatokkal vázolható föl.
    A Fecske Csaba-i vers olvasásakor az az ember érzése, hogy a lírikusban elementáris erővel van jelen az idő feltartóztatásának vágya, hogy még egyszer kiszaladhasson a gyerekkori udvarra. Mágikus erővel vonzódik bizonyos helyekhez (Szögliget, a szülőfalu, a Ménes-patak, a miskolci panelerdőben a beszédes nevű Gesztenyés út). Költőknél, s egyáltalán alkotóknál fejlődésről beszélni nem szerencsés, inkább lélekvándorlásokról kellene szólni, hatásokról, belső fordulatokról, egyfajta kölcsönhatásokon alapuló megújulásokról. A ciklusok sorrendisége ugyanis nem költői fejlődést reprezentál, csupán tematizál, de mégis a legnagyobb versek már a vége felé következnek, ahogy költőnk a „bölcsesség” felé közeleg.
    Fecske Csaba öntörvényű, sehová sem sorolható költő. Üdítően pánerotikus verseket ír (egyik ciklusa az Erato címet viseli), s a humor, az intellektuális flaszterhumor (!?), az irónia, a szatirikus felhang is a sajátja, erre remek példát adnak pastichjai, paródiái: „a nőt látván dárdája fölmered / József pirul jaj mi van ott alul / az asszony sikkant drágám el ne tedd / s a fürge kis kéz máris odanyúl” (Potifárné elcsábítja Józsefet.)
    Erősen kötődik eleihez, gyerekkori környezetéhez. Tájversei, egykori paraszti környezetét reprodukálni, felidézni próbáló hajlamai valamennyi mozdulatában ott sejlenek. Fecske olyan első generációs értelmiségi, akinek meg se kottyan a filozofikus emelkedettség, az antik derű, az intellektuális hajlékonyság, noha valahol egyéniségében ott motoszkál egyfajta nyers, rusztikus erő, melynek hátterében a könnyű meghatódottság is sejthető.
    A legnagyobb opusok – ahogyan az lenni szokott – egy tragikus eseménynek köszönhetőek: a költő jó tíz esztendeje csaknem végzetes agyembólia következtében féloldali bénult lett, s bár állapota jelentősen javult, a betegség következményeit máig keresztként hordja magával. A betegség természetszerűleg megváltoztatja az ember egész habitusát, s alkotóként befolyásolja kreatív erejét. Élettechnikája, környezethez való viszonya is módosul: „leélem magamat csonkig / csöndben ahogy a gyertya ég / fényem tán hiábavaló / mint szénfal tömör a sötét” (Tehetetlenül.)
    Talán a haláltudat hívja elő bibliai témájú, anticizáló-biblikus versciklusát (Jób éneke). Fecske Csaba súlyos teherként, ólomnehéz érzelemként, de nem tragédiaként viseli, ami ráméretett. Nem önsajnáló alkat, nem szánalomra méltó sorsának versbéli leirata, az érzelmek férfias-szemérmes őszinteséggel sokkolják az olvasót: „ez volnék hát / ez maradt belőlem nekik / ez a semminél alig több / szinte már nem is eleven / nem a reménységük vagyok rég / önzésük keserű étke csak” (Lerágva csontig.)
    Bár néha nyomasztóan erős a betegség- s a halálélmény, nem is szám szerint, de erejében, töménységében – a Fecske Csaba-i versvilág jóval szélesebb palettát mutat. A szerelem olykor szkeptikus, néhol ironizáló hangjaitól az emlékezés „teaüledékéig” s tovább: emberünk nem abból a fajtából való, aki esténként magányosan, csalódottan, saját magától émelyedetten mérleget készít. Mi az mégis, ami láncra fűzi a motívumokat, a meg- és átélt dolgokat, az olvasmányélményeket, a mindennapok sorscserepeit? Az élet lehetséges elviselése, a Szent Pál-i szeretettörvény elfogadása és elfogadtatása úgy és ahogyan lehet. A minket körülvevő tárgyak, a tartalmasabb lét vágya, ezek be- és felmutatása munkál benne.
    Talán nem téved nagyot az elemző, ha a kötet egyik legnagyobb, szintetizáló versét az Anyegin elkallódott levele című lírai darabban sejti. Ez az apokrif írás (ŕ la Puskin) lehetne akár a költő önvallomása is. Hiszen, hogy „hova menekülhetne nem mutatja semmi nyom”, „sorstársának érzi a megnyomorított kertet”, s „elvásik az ember míg eljut a tündöklő pillanat peremére”. Az ember „szívét szelíden körbefolyja az idő”, s mindenki „kicsiny szigetének uralkodója foglya”. Az elvetélt filozófus (a költő egykor behatóan foglalkozott filozófiával, egyetemi szakként is tervbe vette) lírába oltott gondolatai a lét értelmezésének nagyszerű lehetőségei. Eme termékeny versmodell megteremthetőségének a líra és filozófia közötti nehezen kiharcolt egyensúly lehet a titka.
    Fecske Csaba tizenkettedik, összegző kötete fél tucat verseskönyvének (a gyerekverseket most nem számítva) az esszenciája. Az életút stációi lehetnek esetlegesek, csak egyek nem lehetnek: álságosak. Válasz ez egyben arra, hogy mire is képes egy ember a valóság és a valósághiány határán. Ars poeticája talán az Ébredés nehézségei című verséből vezethető le, műfaj szerint lírai jegyzetek ezek, vagy inkább lábjegyzetek, confessiók lírában: „farkasszemet néz velem a fényborostás / vérszomjas reggel / ott találom magamat megint / ahol az álom tudatomról levágott / mint segítő kéz akasztott embert / a kötélről”. Itt nincs irónia, csak a fájdalomnak, a léthiánynak van helye: „nem vagyok része semminek / csak bizonytalan határa / nem a fényt tükröző üveg / csak üvegen a pára”. A hang egyre emelkedettebb, egyre keserűbb, s egyre valószínűbb, igazabb: „mint házat a repkény futja be / agyam az emlékek dús növényzete / szűk levélréseken át látható / a tényekben dagonyázó való” s a „visszalopott időben / nincsen élet csak én vagyok”.
    A végső konklúzió mégis: párbeszéd az élettel. A szenvedés útja, a megélt trauma mítosszá válik, hiszen az egzisztenciát praktikumok irányítják: „az út végén egy angyal áll / hogy kövessem csak arra vár / volna még itt annyi minden / hát hogy mehetnék el innen”.
    Fecske Csaba összegző kötetét olvasva az olvasó emocionális váltófürdőnek van kitéve, hiszen ironikus és tragikus, rusztikus és barokkos-míves, groteszk és drámai, súlyos és pihekönnyű mentalitás keveredik-kavarog ebben a mintegy negyedezernyi versben. Önmagát kiadva – szemérmesen, de őszintén kicsomagolva egy ötvenen fölüli alkotó, aki magát és világát keményen alakítva megdolgozott ezért a pasztelles külsejű, külcsínre is tetszetős, kemény borítású könyvért. Mely nemcsak az övé, mindannyiunké.
    (Felsőmagyarország Kiadó–Szépírás Kiadó, 2002.)

Kaló Béla