„Jelentem alássan…”

„Katonadolgok” színe és visszája Tömörkény István novibazári és bécsi történeteiben

    A novibazári és bécsi katonaélet újraolvasásához nemcsak az adott ösztönzést, hogy a kaszárnyának és környékének szinte tartozéka a komikum. Talán ennél is többet jelentett az a felismerés, hogy milyen tudatosan, milyen programszerűen emelte esztétikai hatásfokra a nevetést: az első világháború idején Öreg regruták című elbeszélésében így fogalmazta meg „jószolgálati” szerepét:
    „Jó ember az ma, aki a nevetnivalót kitalálja, mert nagyon sok sors van most olyan, amelyik a szomorúságokat találja ki.”

    Tömörkény – Hašek – Krleža. A 19. század végén – negyedszázaddal Jaroslav Hašek és Miroslav Krleža előtt – Tömörkény István kisprózájában a szépirodalom színterére lépett a Monarchia katonája. Kinek az örököse, kinek az előde – vetődik fel a helyét méricskélő kérdés.
    Biztos, hogy nem a magyar Háry János utóda; Garay hőse a „messziről jött ember” típusa. Háry „történetei” nem a történelem valószínűsíthető katonatörténetei, jóllehet Az obsitos hetvenkedő katonája arra a „hőstettére” a legbüszkébb, „Hogyan fogá el (…) a nagy Napoleont”, hanem a népi történetmondás nagyotmondása. Természetesen nemcsak Háry meséje, hanem a kompánia, a hallgatóság is „valódi” hol volt hol nem volt’…

„Hárman valának együtt, a potrohos bíró,
Egy obsitos vitéz, és a furfangos író;
A többi asztaloknál együtt és szerteszét,
Vidám paraszt legények itták a hegy levét.”¹

    Az is biztos, hogy nem Miroslav Krleža katonatörténeteinek előde; a horvát író izzó szenvedélyéből, indulatából Tömörkény írásaiban jóformán semmi sem található. Krleža tudta, hogy az első világháború frontjaira vezényelt horvátok értelmetlen gépezet, idegen érdekrendszer áldozatai, s a nemzetért felelősen szót emelő Krleža – lázad és lázít! Tömörkény István maga is katonáskodott a Lim folyó völgyében, ám sem ő, sem társai nem tudták szolgálatuk egyéb értelmét, minthogy a berlini kongresszus 1878. június 28-i döntésének megfelelően az Osztrák–Magyar Monarchiának Bosznia és Hercegovina megszállását, kereskedelmi útjainak védelmét el kellett látnia. Ennek végrehajtása céljából 1888. október 6-án indult a 46. gyalogezred katonájaként a „görbe hegyek” országába, ahol pontos cél és különösebb értelem nélkül töltötték katonaidejük egy részét. Töprengeni sem töprengtek valami sokat, miért is vannak hazájuktól távol: legtöbbjük most látott először „világot”, irdatlan zord hegyeket, különféle, egymás mellé sodort nációt, ahol keveredett a katonaélmény és a honvágy érzése, a semmittevés és a mindenkor fontoskodó katonai „reglama”, s mindezek metszéspontjában ott állt az alföldi baka: csupa ambivalens érzéssel.
    Jaroslav Hašek Švejkjéhez több szál is vezet a Lim-völgyi katonaéletből. Mindenekelőtt a „békebeli” kedélyállapot: ráérős téblábolás az előírtság quasi-világában, unaloműző ugratások, időt múlató nagy mesélések. „Rokonság” tekintetében azonban mindezeknél fontosabb, hogy Tömörkény katonái sem keresnek (de nem is találnak) értelmet a katonaéletben, ám nem érzik olyan fesztelenül jól magukat benne, mint Švejk. Amolyan átmeneti életszakasznak tekintik, és közérzetük (létérzékelésük) maximuma az, hogy békét kötnek helyzetükkel.
    Különbség persze sokkal több van.
    Tömörkény katonái nem öltenek nyelvet csúfoló szándékkal a hatalomra, nyíltan, szemtől szemben legalább nem. Nem viselnek álarcokat: hazulról hozott naivitásuk leplezetlenül jelenik meg gondolkodásukban, tetteikben, érzelmeikben.
    Hašek láthatóan gyönyörködik hősében; élvezi, hogy szembe mer menni a konvenciókkal, a „jólnevelt” többséggel, akik értelmet keresnek (és persze „jólnevelten” találnak is!) a világ szabályozottságában, az ugyancsak „jólnevelt” alakoskodókkal, akik érdekből (vagy gyávaságból) színlelik, hogy értelmes világ értelmes törvényeit szolgálják. Hašek műve éppen ezért komikumgazdag, fölényhelyzetből teremtett kedélyes szatíra, éspedig a világra (a társadalomra, a hatalomra és intézményeire) irányuló szatirikus „terápia”.
    Tömörkény István más pozícióból néz a világra, benne a novibazári és bécsi katonákra: ha nevet is, legalább oly mértékben együtt is érez velük, így írásai nagyobb részében a „tiszta komikum” és a humor, néhányban az irónia adja meg az alaphangot. Szatíra: épp hogy felvillan. Bécsben már gyakrabban, hiszen a szabályzat, a német nyelv és a szolgálat „együtthatói” éppoly „értelempróbáló” elemek, mint később a „švejki időben”, ám Bécsben legfeljebb az író kerül fölényhelyzetbe (nem katonaként: íróként!), hősei nem.
    (Arról a különbségről nem érdemes beszélni, hogy Jaroslav Hašek nagyregény abszolút főhősévé tette Švejket, Tömörkénynél és Krlezánál kisprózai írások pillanatképeiben jelennek meg, mert az olvasó könnyen összerakhatja az egyes arcélekből a magyar vagy a horvát katona „regényét”.)

    Tömörkény István katonaélményei. Péter László Az a három esztendő című írása² részletesen tájékoztat bennünket a történetek alapélményéről; arról a három esztendőről, amit maga Tömörkény is eltöltött a Lim völgyében és Bécsben. Péter történelmi hűségű és térképszerű pontosságú leírásából számunkra most csupán a részvétel ténye, oka és ideje érdekes, hiszen nem a Szegedi Hírlap tudósítója zsurnalisztikai írásait olvassuk, hanem a „katonadolgok” szépirodalmi értékeit: a rajzokat, a novellákat.
    „Az író maga elmondja – írja Péter László –, mit keresett az alföldi magyar baka a görbe hegyek országában. A berlini kongresszus 1878. június 28-án megbízást adott az Osztrák–Magyar Monarchiának Bosznia és Hercegovina megszállására, sőt kereskedelmi útjainak védelmére jogot a török részben maradt novibazári szandzsákban helyőrség állomásoztatására is. A nyár folyamán a Monarchia hadserege megszállta Boszniát, Hercegovinát és később a szandzsáknak egy részét is, a Lim partjáig, Prijepoljéval szemben.”³
    Tömörkény számára 1888 októberében kezdődött a katonáskodás: a Szegedi Hiradóban a helyébe lépő Gárdonyi Géza október 6-án tudósított a zászlóalj indulásáról: „(…) ott lépkedett a mi fiunk is, a lapnak három éven át volt buzgó, fiatal belső munkatársa: Tömörkény Pista, aki az írótollat a fegyverrel cserélte föl.”⁴
    „Különvonat vitte őket. Máig csak Szarajevóig van vasút, onnan tíznapi gyaloglás után értek állomáshelyükre. »Október vége felé, ködös őszi hajnalon érkeztünk meg mint újoncok a századhoz.« Első levelét még Plevljából küldte az író a Hiradónak, első cikkét pedig október 21-én, vasárnap délután már a prijepoljei barakktáborban írta Boszniai bakaélet címmel, s november 4-én jelent meg a lapban.”⁵
    Három városkához kötődött a magyar katonaság; érdemes pár szóban kitérni rájuk, hogy érzékeljük, miféle világba csöppent a szegedi síkság falvaiból-tanyáiból a magyar legény, miféle népekkel került kapcsolatba, hónapok teltével pedig jóformán barátságba.
    A szandzsák fővárosa Pljevlje, török neve szerint Taslidza volt. „Széles, lapos város (…) egy csomó minarettel. A hegyek, amik körülveszik, kopárok, s tetejüket a mi vártüzérségünk ágyúi élénkítik, amelyek mind Taslidza piacára néznek. A mi részünkről itt lakik a novibazári haderő tábornoka (rendszerint egy vezérőrnagy), s van vele a gyalogságon kívül mindenféle katona, mindenből egy kicsi: huszár, dragonyos (tábori csendőrök), vártüzér, hegyi tüzér, szekerész, hegyi trén, élelmezési katona, szanitész, műszaki csapat: csak éppen a tengerész hiányzik. No, annak kevés hasznát is lehetne ott venni.”⁶
    „Pljevljéből még egynapi járóföld a legvégső állomás, ahol magyar katona fegyverén csillog a balkáni holdfény. Ez Prijepolje. Itt már megszűnik az országút, amit a mi bakáink csináltak, a császári és királyi katonai kocsiposta nem merészkedik reá. Itt már lovon járnak. (…) Prijepolje bájos szép vidék, ahol magos hegyek alatt a Lim fehér tajtékos habjai csattognak a sziklák között. Ide már csak egy zászlóalj jutott a katonaságból, a török részről is csak ugyanannyi van egy bimbasi parancsnoksága alatt.”⁷
    „A harmadik állomása az osztrák–magyar katonaságnak Pribojban van, a szerb határhoz közel, amelyet a többivel rendes postajáratok kötnek össze.”⁸
    Négy novellát választottam Tömörkény novibazári történeteiből: olyan írásokat, amelyek később bekerültek az író novellásköteteibe is.⁹ A választásban arra törekedtem, hogy a legjobbak közül valók legyenek, adjanak lehetőséget a katonaélet komikuma gazdagságának bemutatására, s végül érzékeltessék az állandóan mozgó írói nézőpontot, amely a bakákkal való együtt nevetéstől az elkülönülő, külső, távolságot tartó pozícióig terjed.

    A kis kadét. Halvány-szomorkás „képeslap” Novibazárból: fekete hegyóriásokkal, a szülőföldre vágyakozó bakákkal, büntetésből odavezényelt kadéttal, s mindez – humorból való finom írói háttérhangolással.
    „Szép vidék ez így messziről nézve, mert nagy hegyei vannak nagyon s a szegény alföldi baka sóhajtva kérdezte, hogy ha ennyi áll ki belőlük a földből, mennyi lehet még a hegy talpából a földben? (…) Mély búsongó hangulatnak a vidéke ez, a mely a lelkeket megfekszi s így, a mi dal ott született, mind bánatos.”
    Anekdotaszámba is mehetne az alföldi katona észjárása a nagy hegyekről, ám a „képeslap-háttér” rajzolata összetettebb; „a búsongó hangulatok vidékén” még az össznépi nevetés sem mindig felszabadult és felszabadító: a legtöbb, ami némelykor „kijött belőle”, az a lelkeket ápoló humor. Esténként elébük állt a kis kadét, és német katonanótákat hegedült és énekelt átéléssel. A bakák szerették ezt az érzelmes-érzelgős „műsort”, az író azonban észrevehető mosollyal jelezte, hogy a kadét szentimentális románcaival már „műbánatba” fordult a hangulat:
    „A haldokló harczos (…) fekszik a csatatéren s föléje hajlik a kamerádja. S a haldokló harczos most búcsút énekel neki, meg minden szeretteinek, jó fertályóra hosszáig énekel versben, a mit más nemzetbeli haldoklótól joggal bizonyára nem várhatna senki.” (Kiemelés: D. F.)
    Katonáéknál Novibazárban semmi sem történt, ezért aztán bármiből történet lehetett. Történet lett a kis kadétból is. Muzsikás produkciói után az újabb „fejezet” akkor keletkezett, amikor elvezényelték valahová, ismeretlen helyre; szóbeszéd járta, börtönbe, mert Novibazárban „hozzányúlt a pénzhez, amit rábíztak”. Az utolsó passzus, a történet vége Szarajevóban íródott, ahol a szolgálatban töltött két év után hazatérőben pár napra megpihent a szegedi zászlóalj.
    „Valami kurta vendéglőbe tértünk, a hol zene szólt. A kisebbfajta szokványos osztrák vendéglő volt, a pódiumon muzsika: egy húzós harmonika, egy flóta, egy hegedű. (…) Valami tráridrumot húztak, ezután elhallgattak. De rövid szünet után a hegedű kezdte szólni a bánatos nótát ama haldokló harcosról, a ki búcsúzik a kamerádtól. (…)
    – A kis kadét – szóltak.
    – Csakugyan az volt, de fonnyadt, sápadt arczán látszott, hogy idő előtt öregszik.”
    Így lett kerek a katonatörténet, mert katonáéknál a történeteknek is kereknek illik lenniük. Így lett az önpusztító kis kadét a novibazári emlékek felejthetetlen része. S végül így lett Tömörkény páratlan emberszeretete és humora jóvoltából a novibazári „képeslap” szándékoltan „tökéletes” giccs, jóllehet minden mozaikja: valódi.

    Infanteriszt Csupak. Novibazárban a legügyefogyottabb katona infanteriszt Csupak: „(…) ha azt mondták, jobbra fordulj, hát három fejet lehetett tenni egy fületlen gomb ellen, hogy ő most már okvetlenül balra fog fordulni; ha azt mondták: állj, hát ő Isten ellen való véteknek tartotta volna a megállást.” Attrakciójának csúcspontja a következő volt:
    „Azt is kommandírozták neki egyszer, amikor egyhangúan állott ottan, hogy oszolj! Csupak nézett, nézett, és markolászta a fegyver szíját, és nem bírta felérni véges ésszel, hogy miként oszolhatik föl egymagában az egyes ember (…).”
    Infanteriszt Csupak kétbalkezessége hasonlít a későbbi „klasszikus” katona, Švejk csetlő-botló alakjára, abszurd gondolkodásában is van valami a švejkiből (bár ami Švejket illeti, könnyen lehet, hogy az ő nézőpontjából maga a világ mutat abszurd ábrázatot és kapcsolatokat, a derék katona csupán felismeri ezt, és igazodik hozzá), Csupak azonban a következetesen ügyetlenkedő (és nem ügyetlen!) katona egyik tipikus változata. Ebből a viselkedésformából a katonaság „világtörténetében” egy kivétellel a szimuláns lett a végeredmény, akit aztán vagy leleplezett a parancsnoki éberség, vagy nem. Az egyetlen kivétel, akinek ügyetlenkedését nem a felmentés szándéka motiválta: Jozef Švejk. A Monarchia cseh katonája éppenséggel azzal a szokatlan gesztussal állította megoldhatatlan feladat elé feletteseit, katonaorvosait, hogy – igazat szimulált!
    „– Hülyeség miatt kiszuperálva – jelentette a hivatalos iratokat fürkésző őrmester.
    – És ezenkívül mi baja van magának? – kérdezte Bautze.
    – Alázatosan jelentem, hogy reumás vagyok, de azért az utolsó leheletemig szolgálni fogom a császár őfelségét – mondta szerényen Švejk – dagadt a térdem.
    Bautze egy rettenetes pillantást vetett a derék katonára és felordított:
    – Sie sind ein Simulant^* – majd az őrmesterhez fordulva vérfagyasztó nyugalommal mondta: – Den Kerl soglaich einsperren!”^**
    Csupak az örök szimuláns következetességével játszotta a valódi „ütődöttet”, még a kapitány úr „keresztkérdésére” sem zökkent ki „buszma” szerepéből:
    „– Hát hogy hívnak engem?
    A savószemek nagyra nyíltak, Csupak iszonyú feszes állást akart venni, aminek folytán rendkívül görbére változott, és a tudás biztonságával vágta oda:
    – Hát Her Hapman Csupak.”
    Nevették a „buszmát”. Nem is annyira szatirikus kinevetés ez, nem Csupak kárára, inkább a maguk örömére – jóízű „tiszta komikum”. Maga Tömörkény is így hangolja a novella első felét. A történet közepén aztán megadja a lehetőséget Csupaknak is, hogy nevessen; az ő csendes nevetése: szatíra, feletteseinek és katonatársainak, minden rászedettnek kinevetése:
    „Olykor azonban, ha nem figyeltek reá, ha az ágya előtt a ládáján ülve varrogatott, gúnyos mosolygás ült ki az ajka szélére, a szemei megvillantak, az arca megváltozott, mintha hirtelen rákentek volna valami kevéske okosságot.”
    Bármilyen hibátlan is a szimulánsok produkciója, a legtöbb esetben be szokott állani egy pillanatnyi szerepzavar. Csupakkal az történt, hogy „(…) céllövészetben, a legelsőn (…), Csupak bajtárs úgy lőtt, mint a parancsolat. Ami célt nem tudtak eltalálni a vén katonák (…), azt a koma eltalálta. A tanyai legényben felébredt a vadásztudomány; ha az ő furfangos lelke elébe is bírt húzni egy másik ostoba lelket a komának, ahhoz már nem volt ereje, hogy ne tudjon lőni, ha tud. Gyönyörűen puskázott, csak bámulni kellett azt, lelkeim, ahogy háromszáz lépésről beleküldözgette a mozgó figurákba az egyest. Minden esetlen volt ezen az emberen, csak amikor célzott, lőtt, vált egésszé, szívós karjain szilárdan nyugodott meg az erő, mint a sziklán, a savószem élesen tekintett ki a ráboruló szemöldök alól.”
    Tömörkény lélektanilag pontos, szoborszerűen tökéletes „szépirodalmi indoklásához” mindössze az kívánkozik, ami a „katonalélektan” adaléka. Arról lehet szó, hogy Csupakot nemcsak a tanyája húzta hazafelé; a katonai tennivalókat sem tudta jóváhagyólag elhelyezni novibazári mindennapjaiban: a szántóföldön szükséges és értelmes tevékenységhez szokott együgyű lélek sehogyan sem láthatta be a „jobbra át”-ok értelmét, az pedig valóságos ostobaságnak tűnt fel számára, hogy oszoljon’, jóllehet egyszál magában áll följebbvalója előtt. A katona és a puska – egészen más! A lövés – a katona éppoly szükséges és értelmes mozdulata, mint a parasztnak a szántás. Infanteriszt Csupak értelmes vezényszót kapott a lőtéren, és ösztönösen engedelmeskedett!
    Ám az olyasféle cél, hogy „(…) az utolsó leheletemig szolgálni fogom a császár őfelségét”, még az írót sem motiválta; ezért hagyta, hogy Csupak „korrigálja” magát, ámbár most alighanem Tömörkény ajka szélére ült ki a „gúnyos mosolygás”:
    „(…) a legközelebbi csütörtöki napon este hat órakor hanyatt vágta magát, verte fejét, kezét, lábát kíméletlenül a padlóhoz, vonaglott, túrta a tajtékot a száján, hogy azt rettenetes volt nézni. Csupak úr átváltozott nyavalyatörőssé.” (Jaroslav Hašek könyvének olvasói tudják, hogy a tökéletes produkció ritka: „Az olyan betegségeket, amiknél hab kell a pofára – mondja a testes szimuláns –, mind nagyon nehéz szimulálni. Mint például a nyavalyatörést.”¹⁰)
    Minden áldott csütörtökön este pontban hat órakor számítani lehetett Csupak groteszk jelenetére. „A legények rettegve nézték”, elszörnyedt maga Tömörkény is, bár egy idő után mintha elmozdult volna a szörnyűséges groteszkjétől a groteszk humor (ha nem a groteszk paródia!) irányába; észrevette ugyanis, hogy a nyavalyatörős mutatványnak nemcsak bemutatója, hanem „rendezője” is maga Csupak:
    „Aki odament hozzá, hogy lefogja a vonagló test kezét, ellökte magától hatalmas erővel, mint egy gép acélrugója.”
    Nyíltabb és felszabadultabb az író nevetése, amikor a „maródiház” orvosát, kiváltképp pedig, amikor a taslidzai orvosok csoportját is megtévesztette. Mert nekik is bemutatta Csupak csütörtöki „műsorát”, „(…) és színművészeti sikerei oly nagyok voltak, hogy a harmadik bemutató előadás után hazakergették.”
    A taslidzai „bemutató”: szatíra; a „tudós” katonaorvosok szatírája!
    A korabeli novellához a poétika „csattanót” rendelt. Csupak történetéhez nem Novibazárban írták a csattanót, bár csattanószámba mehetett volna a taslidzai döntés is, hiszen az ellenkező értelmű orvosi határozatra alighanem nagyobb esélyt láttak a magyar katonák. A novella valódi poénját évekkel később Szegeden érlelte meg az idő:
    „Most néha, ha vásárra, piacra bejön, látom. A maga kocsiján hajt, szép fiatal menyecske ül mellette, az a felesége a komának. A koma vidáman tekinget szét a világba a kalapszél alól, s ha az ostoros kezét félig fölemelve, a fejét egy kicsit megbillentve köszön a kocsiderékból, hamiskásan hunyorítanak egyet-kettőt a savószín szemek. Mintha csak azt mondaná:
    Magához való esze lögyön az embörnek.”

    Az nevet, mondja a közmondás, aki utoljára nevet.
    Tömörkény István vásáros (ünnepi) „fényképe” szerint Csupak nyavalyatörős álarca helyére a célba ért ember fölényes-elégedett nevetése került. Az író azonban nem átkozta ki utólagosan, visszamenő hatállyal, egyetlen szóval sem a Csupak-féle kisemberi észjárást, ám az utolsó mondatok közben mintha csöpp keserűség is vegyülne Tömörkény alig észrevehető nevetésébe, valami elsuhanó humorféle: infanteriszt Csupak novibazári „buszmansága” és groteszk alakoskodása, az oly jól ismert emberi sunyiság ezúttal sem fizetett rosszul.

    Egy vidám katonáról. Novibazár egyik legszínesebb egyénisége Alexander Hézső; beszélőnevet is ragasztott rá a szeretet: mindenki csak Rucának hívta. Többféle mesterség gyakorlásában tette magát hasznossá: zsebórát javított a suszter szerszámaival, ügyes kézzel, villámgyorsan bezsírozta a raktárba érkezett bakancsokat, s közben elcsente belőlük a szíjakat, és „elfogta” a művelethez kiadott zsír java részét (milyen jó volt az vacsorára kenyérre kenve, ha egyéb nem akadt!).
    Egyik nevezetes és ismétlődő produkciója az volt, hogy ha nagyon jó kedve támadt, éjjel „úszni küldte az ágyakat”. Ez pedig úgy szokott történni, hogy amikor már elaludt a szoba, odaosont az ágyakat összetartó vasakhoz. „Ezeket a vasakat csak néhány arasztékba eresztett mozgó pánt tartja ágyképes állapotban. A Ruca nagy furfanggal szedte ki a sötétben mindet, s amikor valamennyivel készen volt, föllökte a magáét. A zajra egyik-másik fölébredt, megmozdult, s abban a pillanatban nagy robajjal esett szét a »szobája«. Végül aztán földön volt valamennyi. Rucát ilyenkor minden szó nélkül fogták elő. Ő nyugodtan nézett a büntetés elébe, s csak a vörös szakállába nevetett a sikerült csíny fölött.
    Rucának föl kellett öltöznie marsadjusztírungba, s hatszor tisztelegve minden fölállított ágy előtt, így kiáltania:
    Így jár az, aki elereszti az ágyakat…”
    Ruca és a zászlóalj ráérős napokat élt Novibazárban. Inkább barátságos volt a törökkel a kapcsolat, mint ellenséges, többnyire a pálinka sem hiányzott együttlétükből, némelykor éppenséggel kompániát csináltak az „albán csárdában”, ahogy Tömörkény más novibazári írásaiban olvashatjuk. A történetek nyugodt élet lenyomatai, túlnyomóan vidám pillanatokkal, szellemes bakanyelvvel, ugratással, egyszóval a katonaélet „tiszta komikumával”.
    Ruca is ennek a valóságos bakasorsnak a tartozéka; hozzá tudott tenni valamit a két esztendő elviselhetőségéhez. Többnyire apró, semmi kis gesztusokat. Ezekben társakra talált: az ágyak éjszakai „úsztatását” például alighanem „közös” attrakciónak is felfoghatjuk, hiszen meg is akadályozhatták volna, aligha eshetett meg észrevétlenül, ám hagyták magukat rászedni, mert egy mindenkit nevettető „szertartás” volt ez, egy össznépivé teljesedett játék.
    Ruca apró csínytevései mellett két nem mindennapi eset tartja fenn a legény emlékezetét.
    Az egyik akár anekdotaszámba is vehető; a török híd tornyában elszállásolt katonák arról panaszkodtak, hogy patkányok garázdálkodnak, megeszik a legénység kenyerét. A patkányok ellen „szobalétszámba (…) fölvétetett macska” pedig megszökött.
    „Végezetül a kapitány mérges lett, elrendelte, hogy szerezzenek másik macskát. (…)
    A felsőbb hatalom ezen buzdító kijelentése rettenetes nagy vigasságot idézett elő. Délután eltűnt a Ruca, s másnap reggel olyan nyávogás volt a táborban, amilyenre a legöregebb emberek se emlékeznek.
    – Válogassatok – mondta jólelkűleg.
    S kiöntött a földre egy zsák macskát.”
    Természetesen ez is „tiszta komikum”, „katonanevetés”; Ruca mindenki örömére elhárította a világra (a török híd tornyában berendezett világra) szakadt veszedelmet, éspedig olyan szellemes és látványos gesztussal, amely az adott reggelen mulattatott, aztán pedig Novibazár „emlékkönyvének” egyik legderűsebb lapja lett.
    Ruca legkülönösebb novibazári „ismertető jegye” azonban mégis az volt, hogy szerelmes lett. Természetesen nem maga a tény ebben a rendkívüli, hanem hogy kibe lett szerelmes és miért.
    Tömörkény is furcsállotta Ruca szerelmét, s szinte a nyolcvanas évek Mikszáthjának anekdotikus hangütésével adja hírül a tényállást:
    „Az összes szerelmek között, miknek eddig nézője voltam, nem láttam ahhoz fogható bolondot, mint mikor infanteriszt Alexander Hézső beleszeretett a bimbasi egyik feleségébe, odalent a fölöttébb görbe Novibazárban.”
    Az első ámulat után „tárgyilagosabbra” vált az elbeszélés:
    „A bimbasinak volt egy féltucat felesége, akik gyakran ott sétáltak a tábor körül, illendő captiékísérettel. Drága szép selyembe öltözködve, kék az egyik, piros a másik, rózsaszín, sárga, volt ott mindenféle fajta. (…)
    A rózsaszínruhás leghátul járt mindig. Az lehetett a legfiatalabb, arra haragudott a többi. (…) A Ruca egyszer aztán kezdett utánuk bolondulni – igen tisztességes távolban.”
    A rózsaszínruhás – ez tetszett meg Rucának.
    Megmosolyogni való, még ha érzelem fűti is a magyar bakát. Ám a történet nem ebben a mozzanatában késztet nevetésre. Pedig az érzékeny lelkű magyar parasztfiútól valóban mosolyt fakasztóan szép lett volna, ha érzelmeiben összeadódik a keleti mesevilág varázslata, titokzatossága és a legkisebb fiú sárkányos küzdelmének mítosza. Ruca történetében azonban más összetevők lépnek szövetségre: kisebb részben a látvány szerelme, nagyobb részben azonban a népi észjárás prakticizmusa:
    „Szerelmes vagy, Ruca, látom. Csak az mondanád meg, mibe. Hiszen nem látsz abból az asszonyból egyebet, csak a piros reverendáját. Mi tetszik rajta?
    Ruca megállt az ágyvetés fontos munkájában, s komolykodva felelte:
    – Pajtás, sohasem szól egy szót sem…”
    Így lett Seherezádé és Sárkányölő lírai abszurdja, abszurd humora helyett a magyar paraszti sorshoz valószerűbben igazodó szimpla anekdota.

    Fecskék. A férfiasan (katonásan) érzelmes történet komikumához újra fel kell idéznünk Kölcsey máig használható humor-értelmezését. Komikumról című tanulmányában a következőképpen ír róla:
    „A humor sajátossága, hogy benne (…) gyakran a’ legellenkezőbb princípiumokat látjuk összeolvadásban. Ilyen az, midőn a’ nevettető érzékenyítővel (…) vegyíttetik.”¹¹

    Ez a történet emlékek: hazai tájak, tárgyak dalba foglalt megidézése:
    „Mikor megyek hazafelé, szép Magyarország felé?
    A dal szavát széthordta a völgyben az esti szellő a különféle katonai népekhez. A minaretek tetejében hiába gegőzött a török harang, ha a legszebben fújta, akkor sem hallgatott rá senki. Csak mindenkinek azon járt az esze, hogy ugyan mikor megyünk hazafelé, szép Magyarország felé.”
    Mindenfelől egy szál magában vagy csoportosan szomorkás-búsongó nóta. Már odáig ment, hogy az egyébként mogorva káplár, Maksa (novibazári nevén „Macska”) is megindult az érzelmes dalokra, s szokatlanul szelíden szólította meg katonáit.
    „Ugyan ne szakgassátok az embör szivit…”
    Ha haza nem is repülhettek, hozzájuk repült a haza:
    „Valamely alkonyat volt, őszeleji alkonyat, amidőn ahogy a tábor udvarán és a zúgó víz partján a napi dolog végeztével álmodozott a nép, kisded fekete fölleg jelent meg az égen a magas hegyek ormai között. Erről hazulról jött és igen nehezen haladt és egyszer csak keringeni kezdett a völgy fölött.
    – A fecskék, a fecskék! – kiáltozta a sok gyerek – jönnek Magyarországból!
    Csakugyan azok voltak, Isten madarai, akik Kisasszony napja körül szoktak útra kelni, hogy meneküljenek a tél elől. (…) És odajöttek pihenni a fabarákok tetejére. Ott volt a szomszédban a török város, oda is mehettek volna, de nem mentek, mert hiszen magyarországi utas idegenben nem szállhat máshoz, csak magyarországihoz.”
    És egy csapásra megváltozik a hangulat: bánatosról víg-szomorkásba, a humor hangkörébe. A legfinomabb és legtörékenyebb humor telepedik meg az emberek lelkében: egyvégtében azon a határon bujkál a mosoly, amelyen félteni kell, nehogy sírás legyen belőle.
    Tulajdonképpen maguk a bakák ezt nem is érzékelik: ők határtalanul boldogok a magyar vendégek láttán. Az író azonban, aki nézi ezt a hirtelen felcsapó eufóriát, pontosan érzékeli a helyzet humorát. És mosolyog a látványon; nem is állható meg mosoly nélkül, ahogy ez a kemény férfinép ünnepet kerekített a váratlan eseményből: mint a gyermekek szokták ünnepelni – verssel, dallal – az első fecske vagy gólya érkezését. Épp csak a „Fecskét látok…” mondóka hiányzik.
    Reggelre mégis eltört a boldogság: rázúdult a feketehegyek völgyére a hideg és a korán jött hó.
    „Ami meg a fecskéket illeti, azok javarésze ott hevert a havas földön megdermedve, kifagyva szépen.”
    A humor teljes kihunyását infanteriszt Kéhlerféhler akadályozta meg.
    „Igen kövér, de mindamellett bohó ifjú volt ez a Kéhlerféhler, bár egyébként tanyai származás, amin nincs mit csodálkozni, mert van itt olyan juhász is, akit Hoffmannak neveznek. Hát Kéhlerféhler a hóba térdelt, fölvett egy fecskét és nézte, a két tenyerében.
    – Nini – mondta –, még meleg.”
    Tömörkény nézi a nagydarab tanyai fiút, és emberszeretete a humor groteszk képét rajzolja a novella következő soraiban:
    „– Embörök, élnek még a fecskék!”
    Tenyerek tucatja sok száz fecskét melenget: a befűtött „barakban”, az asztalok tetején. Ezúttal az emberek szoronganak, bár a remény jelében, és most az író nevet felszabadultabban: a bakákon, szeretettel. Jókedvvel nézi a kérges tenyerek melegétől élesztett reményt, a reményre következő beteljesülést, ahogy „(…) egykettőnek a kivételével mind életre jött a fecske. És azután – bár ki is nevessenek érte – az az állat tudta, hogy hol van. Mert egy sem vadult meg, egy sem röpdösött a falnak, hanem otthon volt valamennyi.”
    Ezzel a pár mondattal „elveszett” a szuverén írói nézőpont: író és baka egyazon naivitás látószögéből „ajnározta kis magyarországiait”. Ezekben a pillanatokban szinte egyensúlyban van a naiv boldogság humorában „a nevettető” és „az érzékenyítő”.
    Amikor másnap elröpültek a fecskék, megint az „érzékenyítő” felé billent a hangulat. Tömörkény azonban ura maradt a helyzetnek, „kezelni tudta” az érzelmeket. Infanteriszt Hézső (más néven Ruca, az „Egy vidám katonáról” szerelmes bakája) könnyei és szavai „a legellenkezőbb princípiumok” humorteremtő „összeolvadásával” búcsúztatják az utolsó kismadarat:
    „– Eredj, csak eredj, hálátlan kutya, – kiáltotta utána Hézső, pedig voltaképpen annyi könny pergett a nagy veres szakállába, hogy az sem bírta állani: arról is lepergett.”

    Novibazár után egy esztendő Bécsben. 1890. október 16-án megérkezett a szegedieket felváltó zászlóalj (a nagyváradi 37. gyalogezred 3. zászlóalja); néhány napos búcsúzkodás után „(…) 19-én indultak haza. (…) Az ezredtörténetből nagyon pontosan tudjuk a 350 főnyi legénység hosszú menetelésének állomásait (…)” és azt is, hogy „26-án este – barátságtalan, hideg időben – érkezett haza Szegedre”.¹²
    Bécs előtt a székelyhídi királygyakorlat (vagy császárgyakorlat) következett: nemcsak résztvevője volt a zászlóaljával Tömörkény István ennek a demonstrációnak, hanem a Szegedi Napló megbízásából tudósítója is.
    A királygyakorlat befejeztével a 46. gyalogezred 2., 3. és 4. zászlóalját Bécsbe irányították. A feladat így szólt: „Őrség a Burgban, a schönnbrunni kastélyban, a bécsújhelyi tüzérségi szertárakban, különféle egyéb katonai Amt-ok, hivatalok előtt – ezzel telt a nap. Sok baka ki sem ment a városba.”¹³

    Bécsben nehezebb volt a szolgálat: ez egyrészt abból adódott, hogy itt valóságos és ténylegesen szükséges feladatokat láttak el (tudjuk: Novibazárban a „történelmi”, a „külpolitikai” küldetés jobbára formális jelenlétben realizálódott), másrészt azért volt nehéz a bécsi esztendő, mert megkövetelték a szabályzatban előírtak pontos végrehajtását. Az egyes szolgálati állomások, kiváltképp a Burg a legkisebb kihágást sem tűrhette volna. Valamennyi bécsi szolgálati formát és helyet nem vesszük számba; a legnehezebbet, a Burgban előírt feladatokat azonban célszerű pár szóban összefoglalni.
    A Burg – érthető módon hajszálpontos és szigorú szabályzat szerint működött, ugyanakkor – maga Tömörkény is így írja le – volt ebben a jelenlétben valami lélekszorítóan komikus, voltaképpen tehát humoros, ahogyan az alföldi magyar baka groteszk erőfeszítéssel birkózva a (német) szolgálati nyelvvel és az érkező-távozó méltóságok közötti eligazodás szinte képtelen feladatával – mégiscsak helytállt! A Burgban: voltak őrök, akik a palota folyosóin ügyeltek; ezek némelyikének olyan volt a feladata, hogy „(…) azon bizony némely esetekben más sem igen tudna eligazodni, nemhogy az alföldi tanyai legény. Volt például ott a folyosókon egy ajtóőr, az ajtó mögött kincseskamra, alighanem női ékszereket tartottak benne, mert az volt az őrnek utasításul adva, hogy az ajtón bejárata csak a felséges asszonynak van, s egy-két magas udvari hölgynek. De hát honnan ismerje az én tanyai legényem az udvari hölgyeket, hogy ki kicsoda?”¹⁴4 Másokat a sorompóhoz osztottak be. „Annak az őrnek, aki az udvaron áll a sorompónál, aránylag jobb dolga van, mint annak, aki a folyosókra kerül, mert kevesebb bajt csinálhat. De azért a kveraus kiabálásánál neki is akadnak gondjai. Azt tudvalevőleg megrendeli a szabályzat mind közönségesen, hogy kik azok az urak, akiknek tiszteletére fegyverbe kell hívni az őrséget. Ebbe beletanul a baka. Például az Am Hof főőrségén, a Hadügyminisztérium előtt, ahol nagy a generálisjárás, ha megáll valami zárt kocsi a ház előtt, csak azt nézi a baka, hogy milyen láb kezd kinyúlni a kocsiból, s ha piros stráfot lát a nadrágon, azonnal kezdi kiabálni a kveraust, mert bizonyos, hogy generális van a nadrágban.”¹⁵
    „De az udvari őrségen másként áll a dolog. Nem az őrség előtt állnak meg a kocsik, mert bemennek a kapubolt alá, az őr előtt csak elhaladnak, s ezen idő alatt jár ki nekik a tisztelet. De az is különféle volt. A fölségeknek a fegyverbehívás háromszoros kiáltása járt ki, a családtagoknak kétszeres, más udvari rangnak egyes. (…) Ellenben nehezebbé válik a helyzet téli időben, amidőn jönnek-mennek az udvari kocsik, de nem lehet tudni, hogy ki van benne: egyesen, kettesen vagy hármasan tisztelendő. Erre valók az udvari kocsik kerekei. Egyik ilyen színű, a másik amolyan színű; ebből kell eligazodni.”¹⁶
    Másként telt a magyar baka szabadideje is, mint korábbi állomáshelyén. Novibazár alig kínált valamit az időtöltésre: az albán „csárdát”, a rossz, ám olcsó pálinkát, a még rosszabb albán bort, a szálláshelyen és környékén pedig a maguk leleményességéből teremtett „játékokat”: virtusjátékokat (versengés vízivásban, „tenyerezés”, „favágás”, „csúzda”, „csajkatetős játék”), egész délutánt és estét betöltő „lakodalmat” s egyebeket.¹⁷ Bécsben színházba járt a katona: az Operába és a Burg színházba. Egy hatosért, tehát nagyon olcsón juthatott a kakasülőre, szívesen áldozott is rá; „(…) idehaza tíz pengőért sem lát olyan meztelen bálat, mint amilyent a hatosért ott mutogattak, de még az operák nótázásait is szívesen elhallgatta. Épp azon időben járta balettül a Babatündér, operául A Bagdadi borbély és Manon Lescaut, hát ezeket élvezte odafenn a katonafiú (…). A Parasztbecsület-nek is éppen akkor volt első divatja; bizony nem egy tanyai legény fütyülte a kaszárnyákban a belőle való áriákat.”¹⁸
    A magyar katonáknak persze csak töredéke kötődött a bécsi színházi estékhez; nagyobb része inkább kereste a mellékutcák tisztességes kis kurtakocsmáit, a csehherliket; olcsón kínáltak italt, kompániát, általában barátságos hangulatot. És biztonságot, főképpen „tisztmentes” estét. „A katona – írja Tömörkény – nem szeret olyan utcákon járni, ahol tisztek is járnak. Odafenn igen sok a tiszt, s azok is mind egyfelé tolongnak: némely utcán, mint például esti hat óra tájban a belvárosi Grábenon akár le se vegye a sapkája simléderje mellől a kezét a katona, annyira kell szalutálnia. És néminemű szigorúság is van egyenruházati dolgokban; a térparancsnokságnak csomósan vannak olyan öreg tiszt bácsijai, akik az utcákon meghordott uniformisokat vizitálják, és ha valamely legényen valamely Anstandot találnak, afelől írásos panaszt tesznek.”¹⁹
    Sokan azonban a csehherlikig sem nagyon merészkednek ki: hónapszámra otthon ülnek, ténferegnek, „komáznak”, levelet írogatnak, mesélnek. „Mese van mindig bőven, s mondója is akad. Ha a mostani eszemmel vagyok akkor köztük, egy-két kötetre valót össze lehetett volna szedni. Van abban furfangos, tündéres, királyfias, meg a vastagabb katonafantázia termékeiből való.”²⁰
    Több oka is volt ennek a tartózkodó magatartásnak. „Féloldalas” életükben az volt a biztonság: ha letették (és megúszták) a szolgálatot, behúzódtak kaszárnyaépületük falai közé, mint valami mágikus kör²¹ védelmébe, ahol nem kellett küszködniük a német nyelvvel, nem kínozta őket a kiszolgáltatottság, ahol a szoba, a „kis univerzum”²² megadta az egyszerű lelkek békéjét is, „költészetét” is: a mesevilág óriásokkal biztatta őket, akik legyőzik az elébük tornyosuló „sárkányokat”.
    Keveset írt Tömörkény István a bécsi esztendőről; A bakancstalp című novella azonban a legjobban komponált, komikum tekintetében a legárnyaltabb, legértékesebb katonatörténetek közé tartozik.
    Három nézőpontból, ebből adódóan a komikum különböző válfajaiból áll össze a magyar kiskatona esete a bakancstalppal. Az elbeszélő (az író) pozíciója összetett: a humor megmosolygni és megszánni’ érzelmi helyzetéből rajzolja a bakák világát, a katonai „legrama” rugalmatlanságát, irracionalitását pedig szatirikus kinevetéssel minősíti. A raportra váró magyar orvos helyét az jelöli ki ezen a komikum színeiből összerakott „felvételen”, hogy vélt vagy/és valós szellemi fölénye egy pillanatra elfeledteti vele a feletteshez rendelt köteles függő helyzetét, ám szatirikus nevetésére hatalomszabású a kapitány válasza is: büntet!
    A bakancstalp nevetésének forrása is, célpontja is a katonaélet „alapszabálya”.
    „Szükséges, hogy szabályok legyenek. Azok nélkül nem kerek a világ.”
    A katonaélet: a gondolkodás, az életvitel, a viselkedéskultúra ilyesfajta alapját Jaroslav Hašek kineveti. Švejk csetlik-botlik a másokat biztosan vezető szabályzatok között, jobbára kívül az általuk határolt élettereken, ám tetteti, hogy legfőbb igyekezete a legszabályszerűbb, legfegyelmezettebb szolgálat. A derék katona „filozófiájából” áradó komikumgazdag nevetés: szatíra. De nem az esetlen kisember szatírája; azzal, hogy Švejk nem keres (s ha keresne sem találna) értelmet a világban, amelyik pedig tökéletesnek, racionális építményként deklarálja magát, hanem (értelmes világot színlelve) túlhangsúlyozza a feltétlen engedelmesség kötelességét, zavart teremt. Természetesen nem a maga zavarát, a tökéletlen világgal szemben, hiszen ezt a viszonyt éppen azzal rendezte, hogy minden körülmények között alkalmazkodást fogadott. A valószínűtlen mértékben felnagyított állampolgári engedelmesség, az irracionalitás abszurd átfordítása az ésszerűség értéktartományába: paradox módon a hatalmat hozta zavarba. A hatalomnak, a társadalomnak az ilyesfajta zavarát a szépirodalom a szatíra hatalmára szokta bízni.²³ Kitűnően illusztrálja ezt a szatirikus helyzetet Švejk „hűségnyilatkozata” a katonaorvosi bizottság előtt:
    „– Kíváncsi vagyok, maga tengeri disznó, hogy most vajon mit gondol magában.
    – Alázatosan jelentem, hogy én egyáltalán nem gondolkozok.
    – Himmeldonnerwetter – üvöltötte az egyik bizottsági tag, a kardjával csörömpölve –, azt mondja, hogy egyáltalán nem gondolkozik. És miért nem gondolkozik, maga sziámi elefánt?
    – Alázatosan jelentem, hogy azért nem gondolkozok, mert az a katonaságnál meg van tiltva a katonáknak. Amikor évekkel ezelőtt a 91-es ezredben voltam, a kapitány úr mindig azt mondta nekünk: »A katonának nem szabad a saját fejével gondolkozni. Gondolkoznak helyette a feljebbvalói. Mihelyst egy katona elkezd gondolkozni, akkor az már nem katona, hanem csak egy disznó, tetves civil. A gondolkodásból nem jön ki semmi más…«”²⁴
    És ártatlan képpel mosolyog; vele nevet az író is.
    Miroslav Krleža Jugović századosa nem nevet: neki tökéletesen megfelel az a világ, amelynek szolgálatába szegődött. Ő sem gondolkodik, de nem azért, amiért Švejk; éppen ellenkezőleg: megfellebbezhetetlenül tökéletes, racionálisan megalkotott világ képzetével él, nincs mit megkérdőjelezni benne. Krleža sem nevet: éles, indulatos szatírával leplezi le a vezényszóra mozgatott társadalmat és annak gépezetébe idomított alattvalóit.
    „A százados úr olyan egyoldalú nevelést kapott, hogy az égvilágon semmit sem lát, csak azt, amit a katonai reglama előír. Mint minden hámba fogott lónak, neki is bőrből készült szemellenző van a szemén, nehogy a jószág valamit is meglásson, megijedjen, s eltörje a jármot. Így hát a százados úr sem látja azt a felsebzett, fájdalmaiban vergődő századot! (…) Ő csak a sárgán virító, új tölténytáskákat látja (…), de nem látja, hogy a zagorjei szívek és lelkek töméntelen sok sebéből véres nyom húzódik a század után, amelynek semmi kedve sincs ahhoz, hogy a császárért és királyért harcoljon. (…) A hadapródiskolában eltöltött négy év és a csapatszolgálatban eltelt tizenhárom esztendő úgy szűrődött át az agyán, mint olyasféle fluidum, amely teljesen elszigeteli elméjét valamennyi esetleges gondolattól, észrevételtől vagy tehetségtől (…).”²⁵
    Tömörkény István egy évtizeddel Hašek és Krleža előtt, még a „boldog békeidőben” (1909) írta a szabályokról és a kerek világról szóló katonatörténetét. A magyar író nevet; ahogy már említettük: együttérző mosoly kíséri a szegény baka esetét a szolgálat német nyelvezetével, a „legrama” bűvöletében élő kaszárnyavilágot pedig szatíra.
    Nincs igazán gyilkos éle ennek a szatírának: inkább csak csiklandoz, nevetésre, kinevetésre. A monarchiabeli katonaélet gépies, céltalan valóságából voltaképpen azt neveti körbe, hogyan lesz katonáéknál a semmiből – valami.
    A „semmi” az, hogy például előírás szerint tartandó a hajviselet, a haj hossza. Ebből úgy lesz „valami”, hogy Wolhinyaczky kapitány úr „(…) czentiméterrel megméri a legénység haját, hogy nem nőtte-e túl az előírt mértéket. A haj maximális mekkoraságának méreteiről szóló legramát a hadur aláírásával ellátottan adták ki s a méreteket túlnövő haj az engedetlenség és a függelemsértés súlyos bűnébe esne, a mitől Isten óvjon minden embert és minden hajat.”
    A „semmi” – továbbá az, hogy minden áldott reggel raporton fogadja katonáit Wolhinyaczky kapitány. Attól lesz ez a naponta ismétlődő formalitás „valami”, hogy „(…) kapitány úr Wolhinyaczkynak (…) mindent vadkácsanyelven kell jelenteni”.
    Ha Miroslav Krleža írta volna meg ezt a történetet, belőle – ha nem is „vádirat”, de az író önérzetes, sértődött szemrehányása lett volna a horvát ember védelmében. Ha Jaroslav Hašek: nos, ő Švejkre bízza, hogyan jár el; minden bizonnyal őrületbe kergeti feletteseit. Tömörkény István első benyomásra anekdotikus választ ad, ám az alaposabb olvasat a komikum több válfaját fedezi fel a novellában.
    Tömörkény alapvetően Johann Nagy No. III-ra építi történetét. Magyar baka ilyen névvel csak idézőjelben szerepelhet, ám a (német nyelvű) katonai szabályzat ezt a valószínűtlen jelenséget a kaszárnya valóságos életében, a hétköznapi élet természetes közegében is produkálhatja. (Más kérdés, hogy ez a „nyelvi lelemény”, ez a „névkomikum” még az egyenruha világában is groteszk: viselője rugalmatlanul viszonyul hozzá, mint Mikszáth Gavallérjában a tót Janó, akit a lazsányi lakodalom idejére, azaz „átmenetileg” Jean névvel „öltöztettek” maszkba.)
    Johann Nagy No. III-nak lyukas lett a bakancsa: a talp megjavításához az éj leple alatt bőrdarabkát akar lopni a „suszterájból”. (A suszter neve sem mellékes: infanteriszt Mikhael Kerekes recte Balla.) Nos: a lopakodó tolvaj, Johann Nagy az alföldi pusztán „(…) birka után járó ember volt”, s bár szegényember életét élte, itt pedig ellátják, „(…) de azért inkább őrizné ő ma is a birkát, mint a hazát”. Tömörkény itten népi észjárás szerint fogalmazott, s ha abban nem is a mindenkor „hivatalos” gondolkodás uralkodik, attól még százak meg ezrek vélekedése, mi több: „igaza”. Az pedig az író diszkrét „manővere”, hogy az irónia ereje inkább sugallja az észjárás elfogadását, mint az elutasítást.
    Nem cipelte ítélőszék elé a szobaparancsnok az éjszakai tolvajt; talpszerzési kísérlete törvényes keretbe foglalása céljából „tanítást” ígért másnapra „németből”, hogy raporton hivatalosan jelenthesse be kérését. A „nyelvlecke”: voltaképpen „nyelvtörő”, ami a bécsi kaszárnyában mindennapos volt a magyar bakák körében. Ám szegény Johann Nagy III. nem vette nevetésre a dolgot: „(…) hirtelen izgalomban éli át az éjszakát, folyton mondogatja magában az ágyon: pitike, meldige, csuzóll hozzám. Végül azzal a sóhajtással, hogy: szögény édösanyám, ha tudnád, hogy mire neveltél – szelíden elalszik. Álmában (…)” – groteszk humor kíséri álmát! – „(…) bornyús angyalok táncolnak egy repülő csuzóll körül”.
    Johann Nagy III. nyilvános szereplése reggelére esnek Tömörkény „történései”: a semmi eseményeket a komikum, éspedig a jókedvű szatíra „terápiája” emeli „össznépi” eseménnyé. A következő módon:
    „(…) a napos káplár jelenti, hogy délben leteszi a napot. Egy másik káplár jelenti, hogy délben átveszi a napot. Ugyanakkor jelenthetők a bezóndere fórfalenhájtok, amik esetleg az éj folyamán előfordultak, hogy például a negyedik czukkból, a hol sok a patkány, már megint elveszett a macska.”
    A reggel fénypontja Johann Nagy III. attrakciója:
    „– Herr infanteriszt Johann Nagy dráj … pitike, meldige … tif ablekomen hakman … her csuzóll pitike meldige.”
    Senki nem nevetett, pedig szegény Johann Nagy „dráj” zagyvaságára kétfajta nevetés is kívánkoznék: „kívülről”, közömbös pozícióból „tiszta komikum”; érzékenyen, a kínlódó kisemberrel együttérzéssel pedig humor. H. Bergsontól (is) tudjuk: az együttérzés, a szánalom redukálja a nevetési hajlandóságot: bizonyosra vehető, hogy a német szóval hasonlóképp küszködő többi magyar baka ajka szögletében a humor kényszerűsége fakasztott némi mosolyfélét, ám nevetésre elegendőt semmiképpen! Az adott percben az együttérzésé volt a vezérlő szerep: komoly arcukkal azt a látszatot igyekeztek kelteni – s ezzel Wolhinyaczky jóindulatát is fokozni –, hogy az előterjesztett kérelem nemcsak indokolt, hanem tökéletesen érthető is volt.
    Johann Nagyot Wolhinyaczky nyelvi bemutatója követte; nyomban reagált, s hogy megértsék, magyar nyelven adta elő: roppant elégedetlen a magyarok német nyelvi ismereteivel:
    „– Na, – mondta elkeseredve – én mil sok iskoláztatás megtétetem a téli hónapokban bele és mégis vagyok az a szamár!”
    Micsoda katonai fegyelem (persze gépiesre „tökéletesített”) jellemezte a raport résztvevőit! Ezt a „nyelvi paródiát” is rezzenéstelen arccal hallgatták végig. A parancsnok magyar nyelvű „alkotása” természetesen ugyancsak nevettető: kitűnő alkalom a bakákban lévő „törlesztési vágy” beváltására, a bennük lévő egészséges szatirizáló szándék megvalósítására, ám ugyanabból az okból nem tört ki a nevetés, mint magyar bajtársuk hallatán: nem akarták kockáztatni a kapitány remélt jóindulatát.
    Ketten nevettek Wolhinyaczky retorikai remeklésén.
    Tömörkény azzal, hogy a nevetés egyenlőségjelét tette a kapitány és a baka nyelvtudása közé, legalább az olvasónak megadta a lehetőséget: nevessenek együtt, a szorongó kiszolgáltatottak helyett is.
    A másik nevető: „Eijähring – Freiwilliger Mediciner Ladislaus Kotlóssy von Tenke et Érmihályfalva. Közkincstári nyelven: önkéntes dögész. Azért áll a raportra, hogy háromnapi szabadságot kérjen, mert meghalt megint a nagynénje. Havonta szokott náluk meghalni egy.”
    Lehet, hogy Wolhinyaczky az e havi halált is jóváírta volna, ám doktorunk kinevette a kapitány magyar nyelvű produkcióját. Csupa bergsoni „vétség”²⁶ indukálta a nevetést: lazábban, főként pedig szorongás- és érzelemmentesebben viszonyult az egész „szertartáshoz”, bizonyára németül is tudott (legalábbis kérni, füllenteni), s ahogy már mondtuk: vélt vagy valós szellemi fölénye a kapitány nyelvi hibáját átfordította „komikus hibává” – és kitört belőle a nevetés.
    „Hatnapi egyes” – ez a büntetés: egyik nap vason, a másik böjtön.
    Johann Nagy III. jobban járt: „(…) a szakaszvezető úrtól három csárdást kapott, a mit kellemetlenül vett tudomásul. Szerencsére a csárdások fogadása közben humorra váltott az együttérző élet: (…) az orravére is eleredt, a mi suszterapánk lelkében sajnálkozást keltett. Ennélfogva a »fogott« talpbőrökből egy darabot titokban rászerkesztett a bakancsára a suszterapánk, bizonyos nevezetű Franz Kerekes recte Hódi No. II.”
    S ahogy az békeidőben katonáéknál lenni szokott:
    „A dolgok így mindenek megelégedésére elintéztettek.”

    1891 őszén letelt a három esztendő: a novibazári kettő és a bécsi, s az 1888 őszén Szegedről bevonult regruták hazatértek.
    A „tartalékos évekről” és az első világháborús történésekről ugyancsak számot ad a Tömörkény-kispróza. Velük ez a tanulmány már nem foglalkozik; ez a korszak egyébként is Jaroslav Hašeké és Miroslav Krlezáé…

Druzsin Ferenc

 ^* Maga szimuláns.
^** Azonnal bezárni a fickót.

 ¹ Garay János: Válogatott munkái. Remekírók Képes Könyvtára. Szerk. Radó Antal. Budapest, 1904. 71.
 ² In: Péter László: Tömörkény világa. Cikkek, tanulmányok. Lord Kiadó, Budapest, 1977.
 ³ Péter László: i. m. 37–38.
 ⁴ Uott 39.
 ⁵ Uott 39.
 ⁶ Tömörkény István: Novibazár. In: Katona a kötélen. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989. 17.
 ⁷ Uott 17.
 ⁸ Uott 18.
 ⁹ A kis kadét: Ne engedjük a madarat. Budapest, Franklin-Társulat. 1911. Infanteriszt Csupak: Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések. Budapest, Singer és Wolfner kiadása, 1905.
   Egy vidám katonáról. Uott.
   Fecskék. Uott.
¹⁰ Jaroslav Hašek: Švejk. Magyar Helikon, Budapest, 1961. 70.
¹¹ Kölcsey Ferenc: Komikumról. In: Kölcsey Ferencz minden munkái. III. k. 63. Pesten, 1842.
¹² Péter László: Tömörkény világa. Cikkek, tanulmányok. Lord Kiadó, Budapest, 1977. 46.
¹³ Péter László: Utószó a Katona a kötélen c. kötethez. In: Tömörkény István: Katona a kötélen. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989. 455.
¹⁴ Katonák idegenben. In: Tömörkény István: Katona a kötélen. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989. 324.
¹⁵ Uott.
¹⁶ Uott 324.
¹⁷ A »vendég«játékai c. elbeszélésben írja le Tömörkény. In: Katona a kötélen. 98-104.
¹⁸ Katonaélet idegenben. In: Katona a kötélen. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989. 312.
¹⁹ Uott 314.
²⁰ Uott 315.
²¹ Hoppál Mihály – Jankovics Marcell – Nagy András – Szemadam György: Jelképtár. Helikon Kiadó, Budapest, 1990. 128–129.
²² A ”kis univerzum” fogalmát l.: Pócs Éva: Néphit. In: Magyar Néprajz VII. K. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 620.
²³ Szalay Károly: Humor és szatíra Mikszáth korában. Magvető Kiadó, Budapest, 1977. 253–257.
²⁴ Jaroslav Hašek: Švejk. Egy derék katona kalandjai a világháborúban. Magyar Helikon, Budapest, 1961. 82–83. Fordította: Réz Ádám
²⁵ Miroslav Krleža: Magyar királyi honvéd novella. In: M. Krleža Válogatott művei. Európa Kiadó, Budapest, 1965. 67.
²⁶ H. Bergson: A nevetés. Gondolat Kiadó, Budapest, 1986.