Egy kiállítás (utó)képei
Hát nem láttok a szemetektől?
– Akkor inkább hozzatok ide egy vakot!”
A Vajda Lajos Stúdió jubileuma a Műcsarnokban – belső szemmel
A Szentendrei Vajda Lajos Stúdió: 1972–2002 (2002. szeptember 4–október 6.) jubileumi kiállításról szóló meglehetősen hézagos vagy bornírt természetű ismertetőket (tisztelet a kivételnek, például P. Szabó Ernőnek), jobb esetben a „jópofi”, előítéletektől és bevett szlogenektől hemzsegő csapongásokat, és a kritikának alig nevezhető zavaros nézetekben tévelygő írásokat és eszme- (nélküli) futtatásokat olvasva valahogy olyan érzésem támadt, mint annak a már a bizonytalan emlékezetemből előbukkanó megboldogult lámpagyújtogatónak, aki elvarázsolt városában tett ismétlődő körútjai során hiába lobbantgatta lángra magasra nyújtózkodó kanócait, az éji homály nem oszlódott, mert a maga mögött hagyott lángocskák újra és újra elaludtak… Vagy talán mégsem volt hiábavaló fáradság az a másfél évtizede tartó gyűjtő, magyarázó, feltáró munka, amely részemről a VLS köré szerveződött?! Erre a problémára a későbbiek során még visszatérek…
A másik dolog, ami nagyon fájdalmasan érintett és meghökkentett, hogy a megnyitó napján összegyűlt hatalmas, zsibongó, felszabadultan örvendő, ünneplő vendégsereget (az első teremben egy gombostűt sem lehetett leejteni, de az Űropera című Transzszimbolikus Hangterápia és Zajbalett anti-zenei giga-happening után /előadók a földérzékeny űrutasok/ még kint is sokan várakoztak a bejutásra) egyesek kezelhetetlennek minősítették. „Micsoda csőcselék!” – mondták fanyalogva. (Ugye ismerős a szöveg!) Holott egyszerűen rosszul működött az erősítés. Tudniillik a parkettára helyezett hangszórók (talán ha kettő közepes méretűről tudok) hanghullámai már az első nekifutásra fönnakadtak a nyüzsgő lábszárakon. Semmit sem lehetett hallani, így a megnyitóbeszédbe már nem is volt érdemes belekezdeni… (Lásd később: Keserű Katalin –>)
A koronát tehát most sem sikerült a VLS fejére tenni – állapítom meg magamban utólag, tárgyilagosan és józanul (!?). Vagy legalábbis a rendhagyó nyitószertartás ünnepi fénye nem ragyogott fel abban a pompájában, amilyennek látni szerettem vagy szerettük volna. Úgy jártunk, mint azok „a kilencedik Szent Korona-szertartás” korona-installációjában megszállottan serénykedő, ügyszerető férfiak, akik hiába gyújtogatták a Szent Korona gyöngyszemeit jelképező mécseseiket 2002. december 25-én a Kosuth téren, s hiába foglalták el benne a helyüket a fehér „aranyba-ezüstbe” öltözött apostolokat és a gyógyító, valamint a harcoló szenteket megtestesítő „fényhozó” személyek, az csak nem tudott a teljesség erejével felragyogni, mert a gyenge, de szeszélyesen csapongó hideg fuvallatok mindig megtalálták maguknak az eloltható lángnyelveket, mindig el tudtak lopni róla egy-egy gyöngyszemet…
De mondhatnám azt is, vagy inkább félve és befelé fordulva gondolom, hogy nem tudtuk a magunk Babilon-tornyát felépíteni, nem tudtuk feltenni az i-re a pontot, mert „gőgös” nagyot akarásunkban „egy nyelvünk és egyféle beszédünk” összezavarodott… (A kiállítás előkészítése és a rendezés, valamint az eseményhez kapcsolódó könyv-katalógus szerkesztése is bővelkedett kisebb-nagyobb viharokban. Erről igazán, később se!?)
Vajon így van-e ez, ahogy érzem?! Vagy tévednék netán?!
Mennyiben volt jó ez a kiállítás és mennyiben nem? Elérte-e a célját? Avagy: mit nem vettek benne észre és mit láttak benne rosszul, illetve miről nem voltak hajlandók írni a kiállítással foglalkozó, a jubileumi tárlatra reflektáló „kritikák”?
Nekem – mint az összművészeti rendezvény kurátorának és az egyik (mert sajnos nem független) rendezőjének – a legfőbb problémám az, hogy a (legalább szép számban) megjelenő ismertetők és tanulmányok egyike sem volt képes a kiállítást és kapcsolódó rendezvényeit teljes egységében szemlélni és folyamatában követni, átgondolt egészként kezelni és részleteiben elemezni. Ennek következményeként az írásra vállalkozók a VLS történetét és a történet résztvevőit (a kiállítás műsorfüzetében leírtakat is gátlástalanul, idézőjelek használata nélkül) falsul, töredékesen, egyoldalúan, hiányosan, felszínesen szajkózták, ezáltal hamisan értékelték és rögzítették. E szemlélet alól is akadt azonban néhány szubjektív kivétel, például Perneczky Gézáé (Mi van a folklór alatt? Szabálytalan jegyzet a Vajda Lajos Stúdió margójára, Új Művészet, 2002/12.) vagy Dékei Krisztináé. Az utóbbi ismertető kritika az Exindex internetes újságban jelent meg „A fasztól a pina oltáráig” címmel (értsd: Wahorn Andrástól – s közöttük ef Zámbó és fe Lugossy – Bernáth/y/ Sándorig!), de ez is leragadt a puszta szexualitásnál mint metaforánál, amely így, ilyen kiemelésben és számomra meglehetősen riasztó, mondhatni közönséges megfogalmazásban természetesen nem állja meg a helyét, mert végső soron elferdíti, torzan értelmezi, mert csak a felszínen, s annak is csak egy szeletén érzékeli a VLS-t mint művészeti jelenséget. Így bár észrevesz valamit a VLS radikális esztétikai vagy antiesztétikai természetéből, annak sok szempontú, bonyolult rétegzettségéből, s a kiállítás alapkoncepciójából, mégis csak fél szemmel lát: bal szeme élesen fókuszált, a jobb viszont homályos, életlen tükör. Ez a szelektív látásmód tehát nagyjából a többi „írásmű” beállítódására is érvényes, csak még kisarkítottabban, még igazságtalanabbul.
Így történhetett meg az, hogy a középső teremsor friss műveket bemutató alkotói közül sem Bereznai Pétert, sem Krizbai Sándort, sem Kis Tóth Ferencet – holott gigantikus méretű, izgalmas felületű és szokatlan formavilágú vagy technikai megoldású, tehát csöppet sem rejtőzködő, sőt ellenkezőleg, inkább szemet szúró, ezért figyelemre méltó munkákkal jelentkeztek – más „kritikusok” általában észre sem vették, érdemben nem említették, de még a nevüket is féltek leírni, nemhogy a kiállított műveiket elemezni, egy folyamat részeként látni, s ezáltal a történet tartozékaként kezelni. (A három művész keményebb vagy lágyabb radikalizmusa körül keringő „TILOS” szóra pedig már csak félve gondolok!)
De hasonló módon a kiállítótérnek ebben a középső sorában megjelenő többi művész se járt sokkal jobban az emlegetésben: Aknay Jánosra, Bukta Imrére, Vincze Ottóra, Csontó Lajosra, Kótai Tamásra, Gubis Mihályra, Győrffy Sándorra, Borgó György Csabára és Bernáth/y/ Sándorra gondolok, s a kereszthajóban szereplő Holdas Györgyről, Matyófalvi Gáborról, Imreh Tiborról és Selényi Károly Istvánról, s a jobb oldali középső teremben szereplő Tóth Istvánról már nem is beszélek… Az „ítészek” számára ezek a személyek nemes egyszerűséggel alig, vagy nem is léteztek! A műveket sem megszólaltatni, sem megnevezni, sem elemezni, sem összefüggésekbe helyezni, sem okosan megbírálni nem merték vagy talán nem is akarták. (A ravasz és megosztó „megbírálás” tekintetében is akadt azért kivétel. Lásd P. Szűcs Julianna: Pártszerűen c. írását, Népszabadság, 2002. okt. 3.)
Régi problémája ez művészetkritikánknak. Meg az is, hogy a szentendrei alapítású stúdióból csak a jól bevált „triászt” (Öcsi [ef Zámbó István] – Laca [fe Lugossy László] – Wahorn [András]) veszik észre, a róluk szóló paneleket ismételgetik, s a már nem is létező Bizottság együttes emlékét emlegetik unos-untalan, holott a velük egyívású „absztrakt szárny” is ott működött és működik a VLS-ben szinte a kezdetek óta (Aknay – Agócs – Holdas – Matyófalvi). S ez a karakteres, az idők során határozottan megerősödő, bővülő absztrakt oldal a mai napig különféle alakulatokban és egyéni teljesítményekben adott és ad hírt magáról: pl. ABG (Aknay – Bereznai – Gubis,1987); PENTATON 1. (Aknay – Bereznai – Matyófalvi – Kis Tóth – Vincze, 1992). És a szakértőknek tessék csak belegondolniuk abba a már viszonylag jól dokumentált műtárgyállományba, hogy ezek a művészek milyen merész újításokat eszközöltek eddigi pályájuk során! (Ezt egyedül Hajdú István ismeri el a Magyar camp című egyéni stílusú, a VLS jellegéről mégis igaz megállapításokat tartalmazó írásában, Magyar Narancs, 2002. szeptember 12.)
Emlékeztetőül citálnám ezeket az újításokat: Aknay merész, tiszta és nagyvonalú megoldásokban gazdag légifelvételszerű „murális tanulmányait” (1977–79 k.), a hagyományokra támaszkodó, mégis forradalmian újszerű „rovásos képeit” (1983–89 k.) (Kislányomnak – Triptichon, 1986; Erdélyi trilógia, 1988); Agócs (1941–2000) műanyag szobrait (1973 k. !); Holdas hullám sorozatait (1974) és leninvárosi munkáit (1977); Matyófalvi (1947–1998) „filces kőhasábjait” (1981–83 k.) és a fából készült, a hagyományos szobrászati elvekkel szembeforduló agresszív „tüskéit” és „karmait” (1989–92 k.) (Özvegy koporsó, 1991); Bereznai rendhagyó „maszk-kereszt-pajzs” és „halvány-fekete” formázott képtárgyait (1986–2002 k.) (Nagy Pajzs, 1987; Lyukas horizont, 2002); Gubis légies „vonal-munkáit”, és „-installációit”, expresszív anyaghasználatú, kombinált „zászlóképeit” (1984–87 k.), illetve elképesztően őszinte, monumentális hatású „székszobrait” (Sámánszék, 2002); Kis Tóth kimeríthetetlen gazdagságú, mobilizálható „labirintus-paneljeit” és „göngyöleg-festményeit” (1986–2002 k.) (Idézetek a nép művészetéből, 2000–2002) és Vincze Ottó metafizikus „szabásminta” és „üvegpohár” installációit (1994–2002 k.) (Rögzített dobások, 1994; Szezonális Vénusz, 1998). És azt már csak valóban sajnálni lehet, hogy a szerencsétlen sorsú és félig talán tényleg „bolond” K. Kovács Imre (1944–2002) töredékes és széthulló (részben máig lappangó), bár más szempontból nagyon is értékelhető életműve, Haász István színeiben finom, mértani arányaiban precízen érzékeny és kikezdhetetlen, intelligens, ma is virágzó konstruktív és kubisztikus objekt művészete, Joláthy Attila (1927–1998) térben lebegő absztrakt építészeti „bázisokat” és síkban kiterített hajlított „csőkonstrukciókat” megjelenítő vásznai és Gosztola Gábor a maga idejében nóvumszámba menő elvont és mégis erőteljesen konkrét formai rébuszokban beszélő világító festményei (Triptichon Wanda Zaklatovska virslifőző partizán emlékére, 1977–78) csak rövidebb időre érintkeztek a VLS absztrakt művészeinek alkotásaival.
Ezért nem értek egyet Szombathy Bálint végkicsengésében egyébként elismerő tartalmú cikkének azon kijelentésével (Művészvajdák a nemzetgyűlésen, http.exindex.c3.hu, 2002.10.07.), ahol azt állítja, hogy „a vezérfonal [értsd ef Zámbó, Bukta, Lois, fe Lugossy, Wahorn] mennyiségben és minőségben egyaránt túlszárnyalja a konstruktivista szárny produkcióját”. Mert ez is csak egy sztereotípia, s ezt a kijelentését a kiállításon szereplő absztrakt művek változatosan gazdag anyagai és valós arányai, illetve méretei sem sugalmazhatták neki (sem senkinek)! (Szombathy Bálint mentségére legyen mondva, hogy ő érdeklődésénél fogva valószínűleg nem ismeri a „vajdás absztraktok” egyenként is különféle stílusváltozásokon átmenő műveinek lenyűgöző számát és minőségét. Azt azonban én is beismerem, hogy helyszűke miatt ez a kiállítás csak jelezni volt képes ezeket a finom vagy gyökeres váltásokra is vállalkozó, jelképekben gondolkodó tendenciákat, számítva arra, hogy a látogatók ismerik, ezért képzeletükben kiegészítik a művek mögött megbújó állandó megújulásban leledző folyamatokat és a személyes teljesítményeket. Kétségtelen, hogy a „vajdás absztrakttok” önálló, az egész Műcsarnokot betöltő összegző jellegű kiállítása könnyebben meggyőzött volna bennünket erről a tényről.)
A VLS tehát tele van egyéniségekkel. Ez velük kapcsolatban talán az egyik legfontosabb megállapítás. A csoport mondhatni a tudatos szelekción alapuló és a belülről kipróbált súlyos egyéniségek eleven „lerakata”, s ezek a súlyos egyéniségek azok, akik a hol szorosabb, hol lazább (de az egyéni szabadságot feltétlenül tiszteletben tartó) kreatív együttműködéseikkel meghatározták mindenkori önmagukat, illetve a mindenkori önmaguk létszámát és összetételét. Félreértés még véletlenül se essék! Részemről ez a reagálás nem a nagy „triász” ellen íródott, nem akarom őket nehezen megszerzett nimbuszuktól megfosztani, sokkal inkább azt szeretném, hogy helyrebillenjen a megítélés mérlegének nyelve. Egyszerűen szeretném felhívni a figyelmet arra az egyébként nyilvánvaló tényre, hogy a VLS-ben az örök befutókon kívül más személyeket és más típusú értékeket is találhatunk. Ugyan a művészek között időszakosan olyan alkotó-párokat (ef Zámbó – fe Lugossy; fe Lugossy – Szirtes; Tóth – Balogh; Imreh – Balogh; Győrffy – Balogh; Selényi – Balogh) és „ellentétpárokat” is (Bukta – Lois; Wahorn – Bernáth/y/), sőt kisebb alkalmi csoportokat is találhatunk, akik hosszabb-rövidebb ideig együttműködtek egymással (Öcsi – Laca – Wahorn; Stúdió 5 stb.), mégis azt kell mondanunk, hogy itt végeredményben minden egyes művész öntörvényű, saját utat járó alkotó. (S itt kell megjegyezzem azt a tényt, hogy Lois Viktor 1989-től kezdődően már nem tekinti magát a Vajda Stúdió tagjának. Ő tudja, miért.)
Hová is sorolhatnánk például Krizbai Sándor, Gubis Mihály, Borgó György Csaba, Selényi Károly István és a többiek művészetét, hacsak nem egy olyan barbár vagy naiv vagy expresszív és szürreális neo-primitivizmushoz (a „babonás erők” „folklór alatti világ”-ához, lásd Perneczky!), amely mögött egyenként is egy-egy rendhagyó módon terebélyesedő költői hitvallás és alanyi filozófia áll, illetve olyan kritikai világszemlélet húzódik meg, amelynek éppen az az egyik legfőbb jellegzetessége, hogy magába építi az irónia valamilyen fokát, azaz az „igenbe rejtett nemet”.
A VLS minden egyes tagja alulról, kívülről jött, „plebejus” szemléletű alkotó, így lehettek megújítói annak a vidéki realitásból kifejlődő, ezért „magyar szellemű” művészetnek, amelynek az ő indulásuk idején már nem volt sem egyesületi, sem mozgalmi, se semmiféle hivatalos irányzata! Hovatovább – „Valahol Európában” – kezelhetetlen, öntörvényű szabadokká váltak, így a külső ingereket sem figyelmen kívül hagyó belső fejlődésük által tevékenységükből megszületett, aminek meg kellett születnie: az új „magyar művészeti szabadalom”! Egy olyan sajátos jellegzetességű és természetes fejlődésű, műfaji és esztétikai határokat sértő kreatív képzőművészeti világ, amely ugyan másokéval össze nem téveszthető, s ha külsőségeiben nem is, de szemléletében talán ma is folytatható és vállalható.
Keserü Katalin gondolatébresztő, bonyolult észjárású, mégis számtalan rejtett összefüggésre rámutató tanulmányában (A VLS és a magyar művészettörténet. Elmaradt megnyitóbeszéd a Műcsarnokban, Új Művészet, 2002/12.) a VLS kapcsán felveti a megragadhatóság, tehát a művészettörténet-írás problémáját. Nem a filozófiai esszé részletkérdéseihez szeretnék hozzászólni, amelynek téziseivel nagyjából egyetértek, sokkal inkább kifejezni azt az örömömet, hogy az ún. „E/4-es” alaptanulmányom (A szentendrei Vajda Lajos Stúdióról „E/4”, azaz – 4! – érintésben, A Szentendrei VLS /antológia/, 2000) fejtegetései, ha lassan is, de mégiscsak beszivárogtak a köztudatba, legalábbis néhány tisztességes művészettörténész megnyilatkozásából erre a tényre következtethetek (lásd az írásom elején emlegetett előkészítő munkálataim eredményességére vonatkozó problémák felvetését, ez esetben mint a téma körüli fáradozásaim jutalmát).
Másrészt szeretném megragadni az alkalmat arra, hogy elmondjam, a VLS történetének mégiscsak van egy megragadható, biztos pontja. S ez a pont nem más, mint Szentendre! Amikor ef Zámbóék Vajda Lajos nevét magukra vették, egyben helyet is választottak, és ez sokféle problémát megmagyaráz, legalábbis azok közül, amelyek a stúdiótagság körüli vitákról szólnak (ti. ki vajdás és ki nem az!?). Azt kell hogy mondjam, a VLS által teremtett kultúra = „atlantiszi kultúra” (lásd: „egyedülálló szabadidős Atlantisz, melynek gólyalába púpot nyomott a Föld másik oldalán” – idézet tőlem), s mint ilyen, „nomád”, azaz „hun természetű”: tehát ideiglenességében külön világban élő, külön világot teremtő, ezért IDEGn, azaz IDEG az „n”-ediken és „álomi reményfűző” stb. S ilyen értelemben, ha nem alkotná meg saját legendáját, örökre elsüllyedt földrész maradna. Szentendre tehát az a hely, ahol a legenda megszületett, ahol a legenda titkát őrzik, s ahol a legenda él, ahonnan kisugárzik. Így azok a művészek, akik nem tudták folyamatossá tenni kapcsolatukat a szentendreiekkel, akik nem tudták vállalni az „állandó” szentendrei jelenlétet, s akik a viszonosság elvét sem követték a kapcsolattartás érdekében, lemorzsolódtak, eltávolodtak a stúdiótól, tehát csak vendégként jártak „Atlantisz szigetén”.
S ezzel talán meg is magyaráztam a kiállítás és sajnos csak a tárlat után (!) megjelenő dokumentumkötet alapkoncepciójának lényegét. Az ettől való mindennemű eltérés vagy torzulás, ami a kiállítás vagy a könyv rovására ment, a józan vagy keserű kompromisszumok története. (Tudniillik a törékeny összhang lerombolásához nemcsak mostoha körülmények, de olykor elég egy-két ingatag, befolyásolható jellemű személy. Lásd fentebb a korona-hasonlat értelmét!)
A fentiek szerint tehát ez a kiállítás nem a „vendégek”, hanem az ún. „Vajda-tagok” demonstrációja kívánt lenni, azoké a művészeké, akik a több mint harminc évet felölelő történet során a népes társaságból kiválasztódtak és a mai napig a VLS gerincét képezik.
Ezek a művészek a következők: Aknay János, Balogh István Vilmos, Bereznai Péter, Bernáth/y/ Sándor, Borgó György Csaba, Bukta Imre, Gubis Mihály, Győrffy Sándor, Holdas György, Imreh Tibor, Kis Tóth Ferenc, Kótai Tamás, Krizbai Sándor, fe Lugossy László, Matyófalvi Gábor †, Selényi Károly István, Szirtes János, Tóth István, Vincze Ottó, Wahorn András, ef Zámbó István.
Rajtuk kívül szerepeltek még a kiállítás ún. történeti anyagában azok a művészek, akik életük egy-egy periódusában mint „Vajda-tagok” tevékenykedtek a stúdióban, s erről az idők során megjelenő „vajdás” katalógusok és más nyomtatványok is tanúskodnak. Sorolom őket: Agócs Attila †, Csajka Gábor Cyprian, Gosztola Gábor, Haász István, Iványi Norbert, Joláthy Attila †, K. Kovács László†, Mikó F. László, Mosonyi Kiss Gusztáv, Reha György.
A tárlat harmadik rétegét az újonnan meghívott, többségében „fiatal” alkotókból álló csoport képezte, úgymint: Almási Gertrúd, Bán Miklós, Benkovits Balázs, Benkovits Bálint, Bernáth Zsigmond, Csontó Lajos, Margit Szabolcs, Imre Mariann, Margit Szabolcs, Nagy Barbara, Pacsika Rudolf, Sz. Varga Ágnes (Kabó), Ungár Ágnes.
Az úgynevezett kecskeméti és szentendrei előjáték körüli idők „alkotói” és a későbbi „vendégek” vagy a „VLS barátai” közül pedig a legfontosabbak a jubileumi kiállítás könyv-katalógusában, pontosabban dokumentum- és szöveggyűjteményében kaptak helyet. Ezért nem értek egyet ef Zámbó Istvánnak a Balkon 2002/10. számában közölt hozzászólásával, melyben hiányol jó néhány művészt a kiállításról. Tudniillik ezek a művészek a „vendég” kategóriába tartoznak, és eltekintve a szerkesztés objektív akadályaitól a fontosabbak mind szerepelnek a dokumentumkötet valamelyik kép- vagy szövegösszefüggésében. (A tisztább kép érdekében a „vendégek” témája esetleg később megérdemelne egy külön kiállítást vagy más természetű feldolgozást.)
Az én alapkoncepcióm tehát két szálon futott – mert véleményem szerint a VLS-en belül egyrészt létezik a műtárgyszerű művek, másrészt a műtárgyak nélküli művészet „művészettörténete”. Így eredetileg a kiállítás vezérfonala, körüljárása, gondolata és logikája a fontosabb események teljes időszakot lefedő dokumentumai köré szerveződött (úm. kiállítások, akciók, happeningek, performanszok, koncertek stb.), amelyekből sajnos a hely- és pénzhiány miatt csak kisebb ízelítőt tudtunk adni az előtérben, a „videoteremben”, és a kísérőprogramok helyszínén (úm. plakátok, katalógusok, vetített archív film és filmrészletek, irodalmi szövegek), majd az ún. válogatott történeti műtárgyanyag bemutatásával folytatódott a ’60-as évek végétől egészen a ’90-es évek elejéig, s végül az ún. friss művek tálalásával fejeződött be. A kiállítóművészek kifejezett óhajára ez a szellősebben, elegánsabban felrakott friss anyag töltötte meg a Műcsarnok kétharmadát, míg a történeti rész (ellenpontozási szándéktól vezérelve!) sokkolóan rétegződött, zsúfolódott össze a bal oldali teremsorban.
A tárlat így is szép volt, gazdag és elegáns, bár utólag el kellett ismernem, ez a koncepció már eleve nem hozhatta meg a teljes sikert, mert konfrontálódott benne a pillanatnyi érdekeket és a történeti értékeket képviselő szemlélet. A legjobb talán az lett volna (mivel a falfelületeket nem állt módunkban megnagyobbítani), ha két egymás után következő kiállítást rendezhettünk volna a Műcsarnokban: egy történeti, azután egy friss művekből álló részt – ehhez viszont sokkal hosszabb kiállítási időt kellett volna biztosítania az intézmény vezetésének a rendezvény számára. Ez a magyarázata annak, hogy a kiállításon szereplő sok kiváló munka mellől, sok más remekmű hiányzott az elmúlt több mint 30 év terméséből. Így a részletgazdag, az ikonográfiai összefüggéseket és a korszakokat is jobban hangsúlyozni képes rendezés megvalósulása, komolyabb tanulságaival együtt, ezúttal is elmaradt. Egy ilyen volumenű kiállításhoz a Műcsarnok is kicsinek bizonyult! Mégsem panaszkodom, az óriási anyagból 541 műtárgyat, bár nagy belső harcok és civódások árán, de így is el tudtam (tudtunk) helyezni a kiállítóteremben…
P.S.
S hogy mégis miért maradt bennem keserű szájíz a kiállítás és kísérőrendezvényei, illetve a könyvbemutató után?
Mert ez így, az egészet mérgező külső és belső kisebbik rész (!) „segítségével”, önnön megvalósulásában maga volt a szeretet nélküliségben fuldokló, a jóakaratot lebunkózó, kicsinyes, nyers és kíméletlen érdekharcokat folytató, durvaságokban elmerülő, összhangzat nélküli példázatszerűség – tehát jelen pillanatban –: A MEGKORONÁZHATATLAN MAGYAR VALÓSÁG!
Ember vagy isten bocsássa meg egymás ellen elkövetett vétkeinket…
Novotny Tihamér