Pienták Attila
A bojárok földjén
Nagy, meleg július vége, mi meg elhatározzuk, hogy körbebiciklizzük a Balatont. Jó korán neki is vágunk, persze mondanom sem kell, délre már nem vagyunk magunknál. Beérünk a következő helységbe, vagyis inkább csak átérünk egyikből a másikba, és már csak azt nézzük, hol állhatnánk meg végre. Akkor észrevesszük a dinnyeárust, aki ott hűsöl egy nagy ponyva alatt az út szélén, még egy pár kempingszéket is kirakott, vajon kinek? Ez kell nekünk – gondoljuk, és odavonszoljuk magunkat.
– Jó napot, mester. Hogy adja a dinnyét?
– Micsodát? – kérdi az átizzadt atlétatrikót viselő árus.
– Hát a dinnyét – és mutatjuk is, hogy azt.
– Nem dinnye az, kérem.
– Hanem?
– Gumilabda!
Ezen eltűnődünk kicsit. Ő biztos sejti már, hogy nem ígérkezik nagy üzlet, mert hozzáteszi:
– Nyelveket is tudnak.
Áfonyaszósz.
– Németül tud valamelyik? – kérdi egyikünk.
– Persze. Ott középen, nézze, azok a németesek. De sajnos már csak két színben van, piros és kék. Tizennyolc ötven darabja.
Vizsgálgatjuk a labdákat.
– Valami olcsóbb fajta nem lenne?
– Adhatok kilencforintosat, narancssárgát vagy lila pöttyöset. Viszont az kisebb, és csak alapfokú franciája van.
– Nem tudja, hol lehet itt megebédelni a közelben?
Az áldinnyés csalódott, de azért válaszol:
– Menjenek egyenesen tovább, olyan ötszáz méterre van egy étterem.
Ott bizony. A szemünk kopog az éhségtől, meg főleg szomjasak vagyunk, úgyhogy örülünk neki. Jön a pincér, soha nem láttuk, ő mégis nagyon bizalmas velünk, adjisten, gusztikáim, hová lesz a menet? Mondjuk, hogy ebédelni szeretnénk, mire a háta mögé ordít: „Négy sült hal rendel!”
– Azt maga honnét tudja? – kérdezzük.
– Mer nincs más – így ő. – Mindenki keszeget eszeget.
Ezen percekig fuldokol a röhögéstől, csak úgy frecseg a nyála szerteszét. Azután visszatér négy bográcsgulyással.
– Jó étvágyat, pajtások, a finom leveshez!
– Mondja, maga megőrült? – érdeklődünk.
– Úgy van. Ekkora hülyét nem találtok az egész déli parton, de az északin is csak elvétve.
Ebéd után próbálunk fizetni, ám az őrült nem engedi, ellenkezőleg, piros hasú százforintosokat gyömöszöl a zsebünkbe.
Egy közelben álló bódé felé tartunk és hideg sört veszünk. Ez végre jólesik. Az árusító kislány mintha gondolatolvasó volna.
– Ízlik a sör?
– De még mennyire – feleljük (és:
– Ebben a nagy melegben.
– Finom hideg.
– Jó kis kőbányai világos.).
– Az jó.
– Maga nem iszik egyet?
– Nem szabad. Csak olyan szomorú vagyok itt néha, ahogy elnézem a sok nyaralóvendéget, mint isszák sörüket. Hangosan kluttyognak, sörhab csurog lefelé pofájukon, nagy hasuk reng. Olyan undorítóak! Máskor meg, magam sem értem hogyan, minden vendéget szeretek, mindegyiket szeretném megölelni, vagy inkább átölelni az egész világot. Gondolják, hogy ez normális dolog?
– Nem – azzal otthagyjuk.
Amíg visszamegyünk a lelakatolt biciklikhez, azon tanakodunk, érdemes-e még folytatni az utat, vagy inkább forduljunk vissza.
– Folytassuk az utat.
– Folytassuk az utat.
– Inkább forduljunk vissza.
– Inkább forduljunk vissza.
Abban maradunk, hogy egy darabig folytatjuk az utat, azután visszafordulunk.
Iszonyatos meleg van, a levegő szinte áll, szellő sem mozdul. Ismeritek azt a jelenséget, amikor a szellő sem mozdul? Hihetetlen látvány! Ott vagy egész közel, látod a szellőt, és nem tehetsz semmit. A szellő ül fenn az ágon, egészen aprókat himbálózik, de különben semmi, csak pofákat vág, meg népi fafaragásokon töri a fejét, és nem mozdul. Egészen félelmetes, főleg ha meggondoljátok, hogy a puskát sem lehet használni.
Na, elég az hozzá, amint így biciklizünk tovább, egyszer csak az útmenti bozótosból előugrik a rendőr. Alacsony, kövér, sokdioptriás szemüveget és egyenruhát visel.
– Adj’isten, gazduraim! – kurjant felénk.
– Instállom, rendőr elvtárs! – válaszoljuk kórusban.
– Oszt megyünk a lovardába, igaz-e? – szól nyájasan, de hangjába azért már cseppnyi papírmunka is vegyül.
– Oda la, aranyos rendőr „et”. – nyugtázza mindegyikünk. Aztán összekacsintunk: képzeljétek, a rendőr lovaknak nézte a bicikliket! De hamarosan:
– Búcsúzóra intazóra – cühödik rendőrelvtárs, és visszabaktat lesállásába.
Az átélt események hatása alatt megcsendesedve folytatjuk utunkat, immár visszafelé. Egyikünknek véletlenül eszébe jut, hogy ha kicsit meghúzzuk a tempót, este még időre visszaérkezhetünk az üdülőbe. Hát meghúzzuk, s szemünk előtt színes kaleidoszkóp vagy valami nagyon hasonló gyanánt suhan el a hamiskás pandúr, a talponálló lány, a leghülyébb pincér és a dinnyeszerű-árus. S bár számos kalandon kell még keresztülmennünk, egyszer patkoltatni kell megállnunk, majd a szakszervezet akadályozza a haladást, mégis szerencsésnek mondhatjuk magunkat: a magyar tenger fölött lebukó nap utolsó két sugára már a közös verandán talál, ahol a „Ki tud valamit a Szovjetunióról?” félig-meddig tréfás vetélkedőjének alkalmi műsorvezetője éppen az ál-Dimitrij felől érdeklődik. Kitől kapjuk a helyes választ?
Mi hallgatunk, annyi bizonyos.
Dürer és a tejtermékek
(Népszerű ismeretterjesztés)
Azt gondolhatnánk, hogy Albrecht Dürer életéről és munkásságáról mindent elmondott már a művészettörténeti kutatás, ami elmondható róla. Életrajza, a távolító századok dacára, valósággal nyitott könyv utókora előtt: a tágabb értelemben vett művelt nagyközönség mindent tud a példás férjről, a lelkiismeretes családapáról, jól ismerjük mint rokonszenves antialkoholistát és eredményes amatőr sziklamászót. Képző- és iparművészeti, irodalmi hagyatéka (beleértve csak nemrégen köztudomásúvá lett fröccsöntői újításait) fél évezrede minta és mérték. Éppen ezért keltenek különös figyelmet napjaink egyik fiatal kutatójának friss eredményei, melyek, ha nem is alapvetően, mindenesetre számottevően módosíthatják uralkodó Dürer-képünket. Az új teória váratlan gesztussal mintegy zárójelbe teszi Dürer művészetének eddigi értelmezéseit, s figyelmünket az élet és életmű egy eddig vizsgálat tárgyává nem tett aspektusára, Dürer és a tejtermékek viszonyára fordítja. Érdemesnek látszik e helyt röviden áttekinteni a friss koncepciót.
Röviden összefoglalva: nyilvánvalóvá vált, hogy Dürer tejtermék-mániákus volt. Nem lehet pontosan tudni, mikor alakult ki benne a szinte misztikus vonzalom, csupán néhány fontos életrajzi adat igazít útba. Ifjúsága felső-Rajna-vidéki éveiben, úgy tűnik, még mentes volt a különös rajongástól, noha már ekkoriban többször fordult meg Strasbourg, Bázel és Colmar felkapottabb nyilvánosházaiban – ebből a tényből azonban még merészség volna a tejfanatizmus kezdetére következtetni.
Valószínűbb, hogy Dürer 1495-ben, első velencei utazásakor kapott rá a tejre. Itália, úgy látszik, menthetetlenül varázserőt gyakorol az északi fajta választott gyermekeire, elég Goethére, Keatsre vagy a triatlonista Frankensteinre gondolnunk. A fiatal Dürer is közéjük tartozott. Velencéből hazatérve egyre több vázlatán tűnnek fel a rajongás tematikus előképei, így a tehén (Tehén, Két tehén, Tehén a benzinkútnál, A tehén és az ördög) és a témához valamilyen módon kapcsolódó egyéb ábrázolatok (Fejő parasztasszony, Két parasztasszony fejés közben, A köpülődézsa, Az ördög fejőnőket néz); sőt, az év végén állítólag belekezdett egy akvarellbe is (Iskolatej), mely azonban csak Waffenrock XVII. század eleji másolatában maradt fönn, az meg hasznavehetetlenül ronda. Dürer még ugyanebben az évben megházasodott és festőiskolát nyitott Nürnbergben.
Annyi bizonyos, hogy a következő néhány év a tejmánia elhatalmasodását hozta életébe. Ekkor született első jelentős műve, a János jelenéseihez készített tizenöt lapos fametszetsorozat úgyszólván minden darabján meglátszik a tejfüggőség. A Dürer szomszédságában lakó, egyébként teljesen jelentéktelen Knappboden mára szerencsére elveszett feljegyzései tudósítanak róla, hogy egy ízben az ifjú mester mázsaszámra hozatott házába a már akkor is méregdrága, s ami fő, már akkor is a ma ismerthez hasonlóan büdös sajtkészítményből, a vesztfáliai borzadályból, azt heteken át tárolta műhelyében, s több sorozat kisméretű karcban örökítette meg. Sőt, egy alkalommal állítólag azzal fordult Knappbodenhez: „Az Isten: vaj”, amiből a szemtanú rögtön arra következtetett, hogy alapjaiban recseg-ropog a középkori ember világképe.
Mondani sem kell, hogy Dürernek egész életében hatalmas erőfeszítéseket kellett tennie, növekvő tejigényét kielégítendő. Jellemző, hogy az 1510-es évektől császári megrendelésre készülő metszetsorozatain (Dicsőség kapuja, Diadalmenet, Parkolóellenőr) a figyelmes szemlélő egyre-másra bukkan olyan ikonográfiai újításokra, melyek a mester függőségével magyarázhatóak: az amúgy közismerten borissza Miksa császár szájából Túró Rudi kandikál ki, Remete Szent Antalt az ördög krémsajt alakjában kísérti, az Utolsó vacsora ábrázolatán pedig valami gyanús fehér van Krisztus és a tanítványok tányérkáiban.
Dürer állítólag több ízben megpróbált leszokni veszélyes szenvedélyéről; minden bizonnyal erre szolgált 1520–21-es hosszabb utazása is. Sajnos rossz úticélt választott, s a németalföldi tejkultúra úgyszólván napok alatt kioltotta minden ellenállását, aminek az lett a következménye, hogy Dürert egy időre le is tartóztatták, az antwerpeni csendbiztosság ma már kissé nehezen értelmezhető feljegyzése szerint „kefírrel folytatott fajtalanság” miatt. Hazatérése után a már nem fiatal mester még egy kúrára szánta el magát.1 1524-ben három teljes hónapra bezárkózott műhelyébe, családjának pedig meghagyta, hogy bármint könyörögne, semmilyen tejterméket ne adjanak neki. („Na jó, legfeljebb egy kis parmezánt” – teszi hozzá kajánul Knappboden.) Önkéntes fogsága alatt, jobb dolga nem lévén, Dürer a német fraktúr betű rajzolgatásával pepecselt; ezek az ábrák már a következő évben meg is jelentek híres Underweysungjában.2 A kísérletnek viszont ezen kívül nem volt hozománya: Dürer visszaesett, és hátralévő éveit immár a legsúlyosabb addikció jellemezte.
Érdekes, hogy csak ekkor, élete vége felé ébredt rá arra a kézenfekvő megoldásra, hogy kóros tejigényét házilag elégítse ki. 1526-ban előbb egy (Buxtehude), majd további két tehenet (Löwenthal I. és II.) vásárolt, és kis üzemet rendezett be házában. Eleinte csupán saját maga és családja ellátását tervezte, ám kitűnő termékeinek hamar híre ment, s vállalkozása nagyban föllendült. Mindez természetesen a képzőművészettől rabolta el idejét, ám ezt az akkoriban úgyszólván már a nap huszonnégy órájában mámorban úszó Dürer nem bánta. Utolsó műve, a halála előtti évből, 1527-ből származó Szent Jeromos krémpuding pedig az új eredmények fényében súlyosabb problémát vet fel, mint eddig gondolták: ehető-e ez a piktúra és gasztronómia határait feszegető monumentális alkotás, vagy elegendő, ha csupán nézegetjük? A választ csak a jövőbeli kutatás adhatja meg.
1 Elképzelhető, hogy barátjának, az augsburgi Johann Schönspergernek sorsa miatt vállalkozott a drasztikus tettre. Mint ismeretes, a híres nyomdász 1523-ban úgyszólván felrobbant a mértéktelenül fogyasztott juhtúrótól.
2 A teljes cím sokkal hosszabb. Egyébként már Goethe megjegyezte egy alkalommal Eckermann-nak: „D. tankönyvén igazán érződik a tej szelleme (Milchgeist).” Eckermann azonban ez alkalommal éppen nem volt ott.