Fiktív sírversek
Bökversek, gúnyiratok, epigrammák, kritika, politika, vagy éppen folklór. Kínrímek? Klapanciák? Limerickek?
Évszázadok óta ismertek az elhunyt neves közéleti személyiségekről, különösen írókról-költőkről szóló, méltó hangvételű verses megemlékezések. Ezek egy része rákerült az illetők sírköveire is. A jól sikerülteket számon tartja a kultúrtörténet, és bekerültek szerzőik műveinek összegyűjtött kiadásába. A terjedelmesebbje csak nyomtatásban látott napvilágot. A folklór részét képező, ún. humoros sírfeliratok más irányultságúak. Ezen rövid, velős rigmusok már nem kímélik az elhunytat, pellengérre állítják hátrányos tulajdonságait, vagy konkrét név említése nélkül, jó tanáccsal, illetve tanulsággal szolgálnak a hátramaradottak számára. A tréfás sírversek elsősorban szájhagyományként terjedtek, ily módon váltak ismertté, sírköveken, fejfákon csak a legritkábban voltak találhatók. Az ilyen típusú alkotások a nagy nemzetek kultúrájában is megtalálhatóak. Európában a német és angol nyelvű irodalom szép számban ismer ilyeneket, érdekes módon egyedül az orosz folklórban nem sikerült nyomára akadni, ugyanakkor a magyar folklór dicsekedhet talán a legízesebb és legeredetibb megfogalmazású ilyen alkotásokkal.
A második világháború után, Magyarországon a szovjet megszállás, valamint a negyvenes évek végén egyre keményebbé váló kommunista párturalom, vagy nevén nevezve: diktatúra, a belső társadalmi feszültségekkel teli kor, sajátos rigmusokat, rövid verseket izzadt ki magából, ezek voltak a fiktív sírversek. Fiktívek, mert keletkezésük idején még élő személyekről szóltak, másként kifejezve esetleges, elképzelt halálukat mintegy ürügyként feltételezve minősítették az illetőt, tehát fikcióról van szó, jóllehet a kritika tárgyává tett tulajdonságok vagy helyzetek nagyon is valósak. De ezen műfaj rövid körülírásán túlmenően, próbáljuk meg pontosabban meghatározni keletkezésük okait, ezenkívül a tartalmi és részben a formai jellemzőit. A műfaji kérdéseket csak érintjük, mivel sokféle területtel határosak és ezért pontos hovatartozásuk nehezen egyértelműsíthető, illetve definiálható.
A maró gúnnyal megfogalmazott kritikák, esetleg csak csipkelődő, élcelődő versek bár élő emberekről szóltak, emellett politikai véleményt is tartalmaztak. Csaknem kizárólag nevesítve fogalmazódtak, és csak elvétve intézték általánosítva azokat a hallgatóhoz/olvasóhoz. Tekinthetnénk ezeket a gúnyverseket a szellemi elit tréfálkozó megnyilvánulásainak, játékos rögtönzéseinek is, hiszen írók, költők, újságírók (általánosabban: tollforgató emberek) egymást túllicitáló írásairól van szó, azonban ennél több feszült a tömörre fogott rigmusok mögött. Szembenállás a rendszerrel, egyes kollégák irányában megnyilvánuló ellenszenv tükröződött bennük, vagy lebecsülés, illetve irigykedés különös keveréke húzódott meg a tömör képződmények mögött. Végül, ki ne hagyjuk az ízét, zamatát; egyfajta szellemes humor fűszerezte a legtöbbet.
Félre sírást és ordítást,
Sírból is vállal fordítást
Gáspár Endre.
A halálban is van áldás
Itt nyugszik Rákosi – Jenő
Itt nyugszik Passuth László
Sírján csak egy könyvügynök ül
és egy mexikói zászló
Itt nyugszik az agg Benedek Marcell
gyógyíthatatlan műveltségben halt el.
Formai szempontból talán a folklór humoros ágán sarjadt sírversekhez hasonlítanak a leginkább, bár – mint hangsúlyoztuk – kizárólag élő személyekről szóltak (akik, legalábbis a keletkezésük időpontjában még életben voltak). A személyekre vonatkozó kritika vagy egyszerűen csipkelődés mellett, burkoltan vagy nem is annyira leplezve, rendszerbírálat fogalmazódott meg ezekben a versekben. Az európai kultúrkört tekintve mindez sajátosan magyar jellegzetesség. Kényes mondanivalójuk miatt ritkán vetették papírra, ennek következtében szájhagyományként terjedtek, csakúgy, mint a politikai viccek. A szerzők verseiket szűk baráti körben, illetve kollégák előtt ismertették, nyilvánosan nem szívesen vállalták azokat. Mindenki félt a besúgóktól, hiszen a politikai légkör igen feszült volt abban az időben, sokkal enyhébb, élesen megfogalmazott kijelentést már letartóztatással, sőt börtönnel torolta meg a pártállam. Így érthetően, óvakodtak a nyomtatott formától. Végül mégis közszájon forogtak, illetve ma már szórványosan nyomtatásban is napvilágot láttak. Nevezhetjük úgy is: folklorizálódtak. A legtöbb ilyen sírversben előforduló csattanó miatt, nem véletlen a politikai viccek kezelésével való párhuzamba állítás, ez a mondanivalóból, a poénokból egyértelműen kiderül.
Rajk László sírján csak akkor lesz áldás
Ha mellette nyugszik Rákosi Mátyás
Itt nyugszom én Horváth Márton
Ezzel is szolgálom a pártom
Lehunyta négy szemét
a két szemét
(Rákosi és Farkas)
Itt nyugszik Révai Józsefünk
De ne szólj szánk, nem fáj fejünk.
Milyen előzményei vannak ezen formai képződménynek? Vizsgálódásunkban több oldalról is közelíthetünk. A tréfás hangvételű, vagy inkább csipkelődő, élcelődő verseknek bőven van hagyománya, nem ismeretlenek a magyar irodalomban. A XVIII. században keletkezett vagány diákdalok már tükrözték a civakodást, az odamondogatást, jóllehet nem volt bennük politikai töltés vagy a korunkban megnyilvánuló szatirikus és maró gúny. Kis jóindulattal tekinthetjük ezeket a fiktív sírversek előfutárainak, hangsúlyozva, hogy a halálhoz – mint apropóhoz – nem volt közük. Időben tovább haladva, gondoljunk csak az Arany és Petőfi között, kapcsolatuk elején zajlott baráti évődésre, árnyaltan fogalmazott, finom, verses pengeváltásra, persze ezek még emelkedett hangvételű, az udvariassági játékszabályokat betartó írások voltak. – Harmadsorban, vagy száz évvel később, a játékos szellemi vetélkedők és rejtvények, ugratások vagy bökversek megjelenésének és verbális terjedésének is megvan a hazai nyoma, különösen Karinthy, Kosztolányi, Babits, valamint a körülöttük csoportosulók kapcsolatában volt jellemző az ilyenfajta verselés. Végül pedig, a már említett népi sírversek elég példát szolgáltattak a nevesített (kitalált vagy valóban létező személyeket idéző) vagy csak általánosságban megfogalmazott intelmek és gúnyolódás, szellemeskedés vagy éppen megrovás kifejezésére.
Utóbbiak az elmúlt száz-százötven éve kerültek a figyelem középpontjába. Ezekre jellemző, felsorolt vonások, kevésbé tréfás, ugyanakkor szigorúan kötött, míves formában jelentek meg már a görög, majd a római korban írott epigrammákban, sok szerző választotta ezt a különlegesen tömör formát, mely legtöbbször disztichon formájában nyilvánult meg. Eredetileg sírkőre, illetve szobrokra vésett szöveg volt. Jellegét tekintve epikus, viszont hangvétele a magasztaló modortól a szatirikus gúnyolódásig terjedt. Ez utóbbi jellemzője és tömörsége révén kapcsolódik a fiktív sírversekhez. Az epigramma kétszeresen is leleplező műfaj. Tudniillik nemcsak azt leplezi le, akit megbök vagy fölszúr, hanem értelmi szerzőjét is. Ez a műfaj széles körben ismert, sok jeles művelője közül csak egyiküket kiragadva – a csattanóra kihegyezett és kifejezetten gunyoros hangvételű epigrammáiról ismert – Martialist idézzük, aki egyike volt korának legnépszerűbb ilyen verselőinek.
Azt mondod Velox: túl hosszú az én epigrammám.
Lám, te nem írsz semmit, – hát a tiéd rövidebb.
Nemrég még orvos volt, hullavivő ma Diaulus:
Most, mint hullavivő, azt teszi, mint azelőtt.
Miért nem küldöm el én könyvecském, Pontilianus?
Hogy te se küldd a tiéd, Pontilianus, ide!
Vigyázz, a költők rád ne unjanak nagyon,
Ha egyszer célba vesznek, akkor jaj neked.
(Catónak címezte)
Hazai vonatkozásban a XIX. sz. elején itt is divattá vált ez a versforma, a reformkor politikai és irodalmi harcaihoz többször kapcsolódott. Művelői között első helyen Kazinczyt, de ugyanígy Kölcseyt vagy Vörösmartyt említhetjük, bár a sor ezzel nem fejeződik be. Intelmeket vagy éppen megrovást tartalmazó epigrammáik, verseik jól ismertek. E helyütt Kazinczytól idézünk néhányat, az első idézett epigramma már akkoriban igen találóan fejezte ki a ma is aktuális lényeget.
„Bántani más vadságát…” – S más a lélektelen Író?
Azt hozzád s hozzám nem köti semmi kötél.
Csípd, döfd, rúgd, valahol kapod a gaz latrot! Az illyet
Ütni csigázni s agyonverni (nevetve) szabad.
Jót s jól! Ebben rejlik a nagy titok
Ezt ha nem érted
Szánts és vess,
S hagyd másra az áldozatot
A következőben már így vall:
Szólj s ki vagy elmondom,
ismerlek egészen.
Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés.
Tovább vizsgálva a tanulmányunk címében megadott témakör kapcsolódásait, mai korunkra jellemző, érdekes elágazásokra is találunk. Weörös Sándor kötetlen formájú, egysoros versei tömörségükben, hangulatukban, sőt egyik-másik még témakörében is közelít a fiktív sírversekhez, bár ő sohase nevesítette azokat, inkább típusokra ismerhettünk rá, mintsem konkrét személyekre. Mondanivalójuk általános. Mint Weörös írja:
Koporsót faragsz magadból
A vesztes győzött, a győztes vesztett
Az élők öntőformája sírgödör.
Képes Géza epigrammái már kifejezetten ide tartozók, bár ő sem nevesítette azokat, azonban egyik-másiknál rá lehet jönni, ki lehetett a hivatkozott illető. Teljes biztonsággal azonban mégsem állíthatjuk, hogy ki a versben megcélzott konkrét személy.
Dőlnek öledbe a díjak, s dőlnek öledbe a nőcskék, –
egy nőt nem kaptál meg soha még: a Múzsát-
Vagy két további:
Meghalt egy nagy író, nagy csendben, elhagyottan.
Szép temetése lesz. Neki már, persze, mindegy.
Az Írószövetség halottjának tekinti,
Kit már életében halottnak tekintett.
(feltehetően Gábor Andorról van szó)
A mellőzést remekül bírta
Az ünneplés vitte sírba.
El kell ismerni, hogy minden bántó él ellenére sok, igen szellemes fiktív sírvers született. Másokban viszont nemcsak kegyetlen irónia fogalmazódik meg, kifejezéseik és durva hangvételük, enyhén szólva, nem teszi szalonképesé őket, a vaskos kétértelműség, az obszcén, nemegyszer kifejezetten trágár megfogalmazás megnehezíti azok szó szerinti idézését. Bár már régen elszoktunk a jó ízlés és az illendőség által, még a múlt század közepéig is kényesen megkövetelt és betartott szabályoktól. Ilyen esetekben ugyanis a kifogásolható szót – elvileg – mással kellene helyettesíteni vagy a szokásos, kipontozott rövidítéssel kellene élnünk, mégis a csattanó hatásának megtartása érdekében, ettől eltekintünk.
Mivel a szellemi elit „játékairól” van szó és a verbális terjesztés volt jellemző e versekre, a sokszori továbbadás elkerülhetetlenül változatok keletkezéséhez vezetett. Néhol csak a rímek cserélődtek ki, másutt az értő vagy a szavakkal elégedetlen kollégák kiegészítették a verseket. Ezek folyománya a jóindulatú csiszolás vagy éppen a markánsabb kiélezés. Így azután többféle verzió is napvilágot látott. Egy biztos, hogy ezek java részét kiemelkedő tollforgatóink alkották. Tanulmányunk, tekintsük a gyűjtemény közreadásának alapvető szándékát kritikai kiadásnak, de legalábbis forrásértékű munkának, azonban megkívánja, hogy valamennyit közreadjuk, hiszen elismerjük vagy sem, de a fiktív sírversek irodalmunk részét, meghatározott szeletét képezik, egyidejűleg egyfajta korrajzot adnak arról az időszakról. Erre pedig igényt támasztanak a történelmet kutató elemzők is, csakúgy, mint az irodalomtörténészek. Ezen a helyzeten nem változtat az sem, hogy vannak, akik e műfajt városi folklórként, az „aszfalt népköltészete”-ként kategorizálják, és vitatják az értékét.
Megemlítjük, hogy a fiktív sírversek eredeti szerzőire csak elvétve lehetett rátalálni és hitelt érdemlően bizonyítani kapcsolatát a verssel. Az egyöntetűség érdekében, azok feltüntetését kénytelenek voltunk mellőzni. Erre okot ad az is, hogy a versek végső formájukban legtöbbször úgyis sok ember csiszolása révén alakultak ki olyanná, ahogyan ma ismerjük őket.
Határainkon túl kitekintve érdekes előzményét találjuk meg a közismert embereket kipellengérező, csipkelődő, rövid gúnyverseknek. Angliában már a XVIII. században vannak nyomai ennek a kritikus hangvételű műfajnak. Londonban volt egy James Catnach nevű nyomdász és utcai szónok, aki pattogó, aktuális rigmusokat, bökverseket költött híres vagy éppen hírhedt neves emberekről. Ezeket a pillanatnyi, rímes aktualitásokat azután kinyomtatta és egy pennyért árusította. Mellékesen megjegyezve, emiatt ez külön fogalommá is vált, ugyanis innen ragadt rá előbb a „Catnach Penny”, ami aztán az idők folyamán szórövidüléssel catchpenny-vé alakult át. A Szigetországból eredő, jobban mondva Írország egy hasonnevű városához kötődő limerick műfaj – bár lazább szálakkal –, de szintén kapcsolódik a vizsgálódásunk tárgyát képező fiktív sírversekhez, nevezetesen ezekben is határozott kritika, gúnyolódás fogalmazódik meg. Az ínyencek körében jól ismertek a rövid (ötsoros), tömör, meghatározott rímképletű (aabba) limerickek, amelyekben az első sor egy nevet (esetleg helységnevet is) tartalmaz. Előbbi lehet kitalált vagy nagyon is konkrét személy neve. Egy dologban azonban mindenképpen eltérnek, abban, hogy műfajuk, mondanivalójuk inkább nonszensz (badar), mintsem humoros. Figyelemre méltó a mondanivalóban bekövetkező frappáns/szellemes fordulat, legtöbbször a versek utolsó sorában. Az utóbbi évtizedekben a fiktív sírversekhez való kapcsolódás még markánsabbá vált. Legismertebbek Gergely Ágnes jól sikerült fordításai. Legutóbb Várady Szabolcs biztatására sok hazai szerző örvendeztette meg az ez iránt fogékony olvasókat. Ezek stílusa – hasonlóan a fiktív sírversekéhez – gyakran átcsap az obszcén irányba. Álljon itt ezen műfajra is három példa:
Egy agg hölgy, ki folyton kólikás
így szólt: „Fatetőn leszek krónikás.”
Ahogy ott ült büszkén,
fönnakadt egy tüskén.
Azóta melankólikás (Edward Lear – Gergely Ágnes)
Nem bírt vele Kádár, sem Orbán,
Egyáltalán semmilyen kormány.
De a Városházán
marhák húsát rágván
megakadt pár mócsing a torkán.
(Nyilvánvalóan Demszky Gáborról van szó)
Vagy egy másik, a népi folklór stílusában született limerick:
Volt egy úr, úgy hívták, Derék Pál.
Hajtott, mint egy versenykerékpár.
Okos volt vagy dőre?
Itt nyugszik. A kőre
rávésték: Derék Pál – elég már!
A sírversek – elvileg – kötött terjedelműek, hiszen megadott kopjafára, keresztre vagy márványlapra kell elférniük. Viszont a fiktív sírversek egyike sem került fejfára, mégis ez a szabály esetükben is érvényesült, és a terjedelmük csak kivételesen haladja meg a szokásosat. Ezen versek nagyszerűségét, ízét, szellemességét éppen a tömörségük biztosítja, hiszen ez jellemzi a költő alkotóképességét, mesterségbeli tudását. Bár nem kifejezetten erre az esetre gondolt Radnóti Miklós, amikor a következő négysorosát megírta, felidézése mégis ide kívánkozik.
Barátaim, ha rövid a papír
Az ember akkor apró verset ír …
higgyétek el, a rövid is elég,
meghalok, s úgyis minden töredék,
S miként vélekedik ugyanerről Képes Géza:
Hogyha epigrammád túlhosszú: olyan akár a
Bot, mely az áldozatot zöldre-lilára veri.
Azt az epigrammát szeretem csak, amely rövid és mint
Könnyű, acélhegyű nyíl, gyorsan a célba talál.
A terjedelemre vonatkozó megkötést legtöbben betartották, sőt, mint az alábbi példákból láthatjuk, néhányan még alul is múlták.
Itt nyugszik Balázs Béla
Sebaj!
Paku
Nuku
(Paku Imre)
Itt nyugszik K. Zsuzsanna
Hozsanna
(Koroknai Zsuzsanna)
Itt nyugszik Ortutay Gyula
Hulla – nulla
A Vas
avas
(mármint Vas István)
Itt nyugszik az öreg Mikó fia
Szia!
(Mikó András újságíró)
Weöres Sándor egysorosai se terjengősek:
Tetteid medre életed.
A gyávaság divatos árucikk
És ha az előzményeket kutatva már határainkon túlra is kitekintettünk, akkor feltétlenül szólnunk kell a magyarlakta területekről, hiszen korábban kimondtuk, hogy ez sajátosan magyar műfaj. És valóban. Különösen Erdélyben, kisebb volumenben pedig Szlovákiában is nyomát találtuk hasonló versezeteknek. Az előbbi területről származók közül idézzünk kettőt:
Itt nyugszik Ladislaus Szatmári,
halhatatlanságát senki se győzte kivárni.
Itt nyugszik Fekete Vince,
siratja az összes észak-erdélyi
asszony, leány és szegedi
pince!
Mi az, amit a kialakulásuk konkrét körülményeiről tudunk? Azt már említettük, hogy kifejezetten a II. világháború utáni politikai-társadalmi körülmények között jöttek létre. Az első lépések még 1947/48-ban (a fordulat évében) történtek. Az egykori Darling presszóban (a Károlyi kert és az Egyetem szomszédságában, a mostani Ferenczy István u. sarkán) rendszeresen találkozó írók, költök körében születtek az első ilyen versek. Korábban még a New York meg a Centrál kávéházakban jöttek össze, dolgoztak és vitatkoztak az írók, költők. Ekkortájt azonban ezek már nem voltak meghitt hangulatú alkotóműhelyek. Később talán ismét visszaálltak egy időre, amikor ugyanazon épületben volt több irodalmi, illetve intellektueleknek szánt folyóirat szerkesztősége. A legelső fiktív sírverset Jékely Zoltánnak (Áprily Lajos fiának) tulajdonítják, aki éppen egy elutasított kézirat, az „Álom” című majdnem kinyomtatott kötet megmentett levonatával a hóna alatt toppant be. Ahogy ő idézte a kiadó referensének szavait: „Dekadens temetőköltészet, beadott versei fejfákra vésett rigmusoknak (temetőköltészetnek) még jók lennének, de igazi alkotásoknak nem tekinthetők”, így jellemezte, illetve indokolta a cenzor. Erre reagált Jékely keserűen és dacosan, most már a Darlingban, az éppen ott tartózkodó kollégáihoz fordulva: „Jó, hát megmutatom ezeknek, hogy mi az. Valóban tudok temetői rigmusokat is írni.” És megszülettek az első bökversek, vagy stílusosabban kifejezve epigrammák. Amelyekkel nyilvánvalóan az elutasítók irányába lőtte nyilait, majd az azokhoz közel állókra fordította íját. Hamarosan eljutott a pártzászlót lengetőkig, akik vitorláikat az erősödő, új politikai szélirányba fordították, és sikereiket nem annyira tehetségüknek, mint inkább az akkor már egyre határozottabb kommunista rendszernek köszönhették. Ezen alkotói tevékenységben hamarosan követték őt a többiek, a darlingi asztaltársaság tagjai. Ezek közé tartozott Darázs Endre, Galsai Pongrác, Határ Győző, Kormos István, Lator László, Lakatos István, Lengyel Balázs, Mándy Iván, Pilinszky János, Sólymos Ida, Szabó Ede, Vajda Endre, Vargha Kálmán Zoltán (?), Zelk Zoltán. Természetesen a további asztaltársasági tagok, tollforgatók még egyetemi hallgatók voltak, például Ungvári Tamás, éppen csak szárnyaikat bontogatták és jobbára a hallgatóságot alkották, mintsem aktív résztvevői lettek volna az éppen talpra tett, nyiladozó műfajnak.
Az idők múlásával azután nemhogy elhalt volna a műfaj, hanem fokozatosan bővült a kör, az alábbi, nem kevésbé igényes tollú, míves hozzáértőkkel: Bajomi Lázár Endre, Csukás István, Kerényi Grácia, Lengyel Balázs, Lukácsy András, Nemes Nagy Ágnes, Timár György és sokan másokkal, új és újabb alkotókra talált, mind a mai napig is folyamatosan keletkeznek ilyen versek. A találkozók színhelye is megváltozott. Áttevődött a szigligeti alkotóházba, és ott a fiktív sírversek alkotása valóságos szellemi erőpróbává, mesterségbeli játékká vált az ebben érintett asztaltársaságok számára. A harmadik hullámban, a Népszabadság néhány szilveszteri különszámában is több efféle vers látott napvilágot, azokban a szerzők már az újságíróvilág résztvevőire irányították nyilaikat. Az eredeti hangvétel azonban fokozatosan megváltozott, részben visszafogottabbá vált a stílus, tompult a kritika éle, talán egyedül a sziporkázó szellemesség nem vesztett fényéből. A sajtó-, de mondhatjuk a gondolatszabadság kiteljesedésével talán csökkent az a feszítőerő, aminek ellenében érdemes volt harcolni, illetve kilőni a nyilakat. Megszűnt a mozgatórugó? Aligha, hiszen az emberi tulajdonságok nem változtak, az értékes jellemzők mellett, mindenkiben megtalálhatók a hátrányos vonások, amiket ki lehet pellengérezni. Az élcelődő, csipkelődő magatartás pedig örök emberi tulajdonság. Tehát a keletkezés, feltételének mindkét komponense jelen van. Mégis a jelenkori fiktív sírversek, már mások, talán fásultabbak lettek, erőtlenebbek. Túlságosan közelről még nem érzékeljük értékeiket, nem tudni, mennyire találóak, majd az utókor fogja pontosan megítélni, beillesztve a történelmi, politikai vonulatba, hogy a kezdetekhez képest milyen mértékben módosultak.
Joggal merül fel, vajon mennyire tekinthetők hitelesnek a fiktív sírversekben leírtak? Valóban jellemzőek a megnevezett személyekre, tevékenységükre és magatartásukra vonatkozó kritikákban mondottak, vagy túlzóak, esetleg csak kitalált vélemények? Fedik-e a valóságot? Abból kiindulva, hogy e verseket jól ismerték a kortársak, azok tartalmával egyetértve, maguk is továbbadták, hiszen az illetőket közelről ismerve tették ezt. Amennyiben valamelyikkel kapcsolatban eltérő lett volna a véleményük, mint az a versben szerepel, úgy azt azonnal kifejezésre juttatták volna már csak oly módon is, hogy visszatartják azokat, mint olyanokat, amelyek nem találóak vagy szembeötlően valótlant állítanak. Inkább az ellenkezőre volt nem is egy példa, nevezetesen a megpendített, elítélt tulajdonságot tovább élező kiegészítések születtek. Az alábbi sírversekben, például, az utolsó sor csak később tevődött hozzájuk.
Itt nyugszik Keszi
Férget féreg eszi.
Jól teszi.
Itt nyugszik Kuczka Péter
Magassága jó két méter.
Tehetsége milliméter.
Hasonlóképpen az elsőként közölt, Gáspár Endréről szóló verset egészítették ki a következő sorral:
németre, franciára, volapükre, vendre.
E verseket egyfajta kiemelt, hangsúlyos megfogalmazás jellemzi, csakúgy, mint ahogy a karikatúrák is azokat a jellemzőket nagyítják fel, emelik ki, amelyek az illetőben megfigyelhetők, feltűnőek és kifigurázhatók. Ilyen megközelítésben a megnevezettek – nem egy esetben – még bizonyosfajta népszerűsítésnek is tekinthették a sírverseket, ezáltal folyamatosan jelen voltak, illetve fennmaradtak a köztudatban, mondhatjuk úgy is, „felemel és rangot ad” annak, akiről sírverset írtak. Nagyobbrészt azonban nem kímélték az illetőt, részben a megvetés jeleként. A kifogásolt tulajdonságot, legyen az kiugró testi (fizikális) jellemző vagy elítélendő morális, illetve szellemi torzulás, amelyeket karakterisztikus módon tettek egyértelművé a versekben.
Itt nyugszik Szabó Ede
Gyulai Pál egynegyede
Itt nyugszik Milán a Füst
Ami nála otthon bili
Az nálad az üst
Agyvérzésben halt meg Kassák
Mert éltében sem olvasták.
Elhunyt uszkár Gellért Oszkár
Műve raktárakban doszt áll
Gyászolja a munkásosztály.
Tekintsük egyszerűen karikatúráknak, melyek görbe tükörben mutatják be a címzettet, leginkább azonban személyre szabott vagy társadalmi kritikák. Egy-egy szó jelentőségét – nemegyszer – csak a körön belüliek tudják érzékelni, hiszen a pellengérre állított cselekedetet, magatartást vagy éppen megnyilatkozást széles körben alig ismerték. Csak a bennfentesek, közeli kollégák, vetélytársak, tehát barátok és szakmai ellenfelek tudtak róla. Az egykori kortársakkal, résztvevőkkel folytatott beszélgetések ugyanezen véleményt erősítették meg. Összefoglalva, megállapíthatjuk tehát, hogy a versekben leírtak valóban a megnevezett személyekre vonatkoznak és tényleg létező/létezett, megvolt tulajdonságaikat kritizálták.
Itt nyugszik Zathureczky Ede
kiadott 20 fillért, abba halt bele.
Itt nyugszik E. Fehér Pál
Holtában is folyton ugrál
Görgey vagyok itt a sírba hullva.
E kettő kell nekem: libertas, vulva
Boldog a kukac, ki lent lát, Abody
és ekként kiált fel: „Oh what a body!”
Az, hogy a mondanivalót, a versek savát-borsát jószerivel csak a bennfentesek értették, azok, akik a megszólítotthoz közel álltak, az illetőt jól ismerték, korlátot szabhatott e versek széles körben való terjedésének. Ennek tipikus példája a következő:
Itten nyugszik Balogh páter egyik fele,
Másik fele nem fért bele.
Ennek megértéséhez ugyanis tudni kell (kellene, mert a fiatalok erre már nem emlékezhetnek), hogy Balogh István szegedi pap és kisgazdapárti politikus/képviselő meglehetősen korpulens személy volt.
Korábban említettük, hogy a volt szovjet vagy a mai orosz területen a folklór humoros ágán nem sarjadtak sírfeliratok. Ennek Szilágyi Ákos költő-esztéta és a russzisztika értő művelője szerint az ortodox vallásban, hagyományban gyökerező oka van (vagy lehet). Nevezetesen, másként viszonyulnak a halálhoz, a húsvéti gyász és temetés, illetve a feltámadás is vidáman zajlik, szinte „jókedvűen” vesznek részt benne a hívők. Ilyen értelemben nincsenek keservesen elsiratott halottak és feketében zajló temetés. Emiatt aztán hiányzik az ehhez kapcsolódó tréfás versköltészet. Az orosz ortodox naptárban például nincsen halottak napja úgy, mint a keresztény kultúrkörben, de az már más kérdés, hogy húsvét-pünkösd idején gondolnak a halottakra, három alkalommal is. Viszont, ami a fiktív sírverseket illeti, jó néhány található, ezzel is alátámasztva, hogy ezek a zsarnokság, a diktatúra folyományai. Jevgenyij Jevtusenkónak, a 60-as évek fenegyerekének több ilyen rövid verse ismert. Jevgenyij Dolmatovszkij, ugyancsak ismert költő nevében viszont éppen druszájának címezve írtak egy kilencsorost, ami szabadon fordítva így hangzik:
Te neved is Jevgenyij
az enyém is Jevgenyij
Te se vagy zsenyi’,
én se vagyok zsenyi’
Te is szar vagy, ez egy ok
én is az vagyok.
Te nem régóta,
én meg már mióta,
Te idióta.
Tanulmányunk zárása előtt, szólaljanak meg azok is, akik maguk is a sírba készülnek vagy időközben már elfoglalták ott helyüket, eltávozás előtt azonban még üzentek kortársaiknak, barátaiknak, kollégáiknak vagy éppen ellenfeleiknek. Ehelyütt most azok verseit idézzük, akik a korábban bemutatott gunyoros vagy humoros, szatirikus vagy becsmérlő, de mindenképpen sajátos módon látták a világot, esetleg mások céltáblái voltak. Íme:
Ha temetést látok, elgondolom,
Milyen lesz elmúlásom egykoron?
Évtizedek múlva, ha öregen
Lepattant húrú kobzom leteszem
Tudom, hogy amit írtam: a dalok,
Szerteszét szóródnak, ha meghalok.
Nem ölt gyászt a Petőfi Társaság,
És nem idéznek antológiák.
De, kik értették költő-voltomat,
Hogy még a szarban is van gondolat:
Dicsérik majd Lőwyt, aki már holt,
De míg élt: ember és poéta volt.
Ha jő a halál, jöjjön! Mit nekem!
Míg nemzetem lesz, megmarad nevem.
Barátaim, kiket szerettem én:
Piramist szarnak sírom tetején!
utógöröngy:
S ha mindeniktek e nagy szarhalomba,
Beletűz egy kicsinyke kis virágot:
– Lám, fiúk! Ilyennek látta Lőwy
Ezt a szép, csodás, dicső világot!
(Lőwy Árpád)
Sírfelirat-részlet A Spoon River-i holtak című limerickgyűjteményből:
Sírfeliratom így lett volna jó:
„Az élet nem volt szelíd hozzá,
S úgy vegyíték az elemek,
Hogy hadban állt az életével,
Melynek során ledőlt.”
Míg éltem, nem bírtam a kígyónyelveket
s most a halál kiad egy feliratnak
amit egy hülye írt!
(Edgar L. Masters – Gergely Ágnes)
Egy epigrammaíró sírjára
Itt nyugszom – dehogyis nyugszom! – Sose lesz nyugalmam:
Üldözöl ott is még, emberi ostobaság!
(Képes Géza)
Vándor, állj meg itt e sírnál
És tegyél úgy, mintha sírnál.
Higgye lenn az alvó gazda,
Hogy valaki megsiratja.
(Székely Dezső)
Záró mottó
Amikor egy sírvers
kinövi magát,
hátán hordoz egy egész
életfilozófiát (Lőwy Árpád)
Egyidejűleg, a szerző köszönettel tartozik sok költőnknek, írónknak (valamennyiüket lehetetlen lenne felsorolni, ezek közül sajnos sokan már nincsenek is az élők sorában), akik emlékezetükre támaszkodva türelmesen segítettek rekonstruálni a sírverseket, és így hozzájárultak a gyűjtemény (közel 600 rigmus) gyarapításához és a különböző változatok egyes szavainak javításához. Sokszor egy-egy vers pontos visszaidézéséhez többjüket is igénybe kellett venni. Véleményük pedig értékes megerősítését, alátámasztását jelentette e tanulmányban leírtaknak. Mindezen gyűjtés és a résztvevőkkel folytatott beszélgetések az elmúlt kb. harminc év során történtek, azóta kerültek e műfaj gyöngyszemei a „vitrin” polcaira, melyek várhatóan hamarosan könyv alakban is napvilágot látnak.
Szentiványi Tibor
A tanulmányhoz tartozik egy kb. negyven-ötven tételes irodalom-forrás jegyzék.