Báthori Csaba

Bestiarium literaricum

    A dsidajenő. A kutyászó és cicázó erdélyi kukó arról ismerszik meg: ruháján ragacsos kutyaszőr, küszöbén friss kutyaeledel, szívében konok kutyahűség. Bundabekecse pasztellkék madármintás, és – kivált májusban, a gyönyör havában – kiér a tavaszi erdőszélig.
    Ketrece aljára a következő magvasakat rajzoltatta fel írástudókkal:
    Én vagyok a senki senkije.
    Szívembe mar egy rozsdás érchorog.
    Szívesen szőnék lompos szőnyeget puha gyapjúból.
    Elzuhannék a kietlen erdőn halott nagyapám mellé, mert az emberek kitépték harangozó szívem s felakasztották a falra.
    A papiros hátsó oldalán rettentő tanulság:
    Hajszálnál finomabb fonál a szomorúság.
    Fájlal minden apró jelekben megmutatkozó hanyatlási tünetet. Egy álló hétig szomorkodik, ha látja, hogy kisült egy fűszál. Hosszasan szontyolog, ha tudomására jut, hogy kampósra görbedt egy gerinces emlős girince. Szagosverssel, szertartásosan búcsúztatja elhullott haj- és szőrszálait (=szőrkert). Egész lajstromot vezet a megsemmisülés forrótű-szúrásairól.
    Vigasza csekély: van egy nadrágban fogott rózsaszála. Azt cicának becézi, s napfényes időben kifekteti a lombok alá, hogy kitarkíthassa árnyék és verőfény mintáival. Ilyenkor cirmos és csintalan harmóniákat kohol, egy eleven fűszállal csikálgatja a cica gelebét; közben turcsi orrával csatlakozik a pajtás érdekes részeihez. Mihelyt megérzi, hogy térde felett fölhorgad a lensátor, angyalokat lát. Ekkor tüstént felbúg szeráfi hangon, majd rózsaszirmot gereblyél a cicka farka köré. Cicka azonban csak ímmel-ámmal dorombol, inkább a tyúkszemére panaszkodik. Legszívesebben a kukó pénztárcáját markolná, arra fáj a foga: felcicomázkodni, vagy beülni egy hangszertárba macskazenére, megmelengetni fagylalt szívét egy erdélyi cuki füstjében. A kukó ezt a szándékot – templom egere lévén – boldogtalan fityingtojások költögetésével tartja kordában. Titokban azonban rögtön hitelért esd az angyalokhoz. Ők – hajtogatják nyakra-főre – csupán arra illetékesek, hogy továbbítsák kérését a még magasabb ágon ország-világló főarkangyalhoz. A főarkangyal ugyan soha nem válaszol, a kukó mégis igyekszik válasszá mesterkedni hallgatását.
    Sejthető, hogy az aprójószág tömény álmot iszik, makulátlanul tiszta patyolatpoharakból. Álmainak itala lilaszín, fondorlatos elegy: ezt csókra csücsörített szájjal szürcsöli, catullusi tizenegyes kortyokban, vagy egyhuzamban kihörpöli, hexaméterben. Szeme pillantása delejes: nappal a királyhágói mókus félszeg és jámbor tapintatára emlékeztet, éjjel pedig a bölcs bagoly kíváncsiságával fürkészik.

    Kukkanása a lebédiai citerahang puhaságát idézi.
    Örök párjahívó. Örökké fűrészelne. Hogy miért? Európa eldugott tájain még ma is szokás „megfűrészeltetni” a párosulandókat: ha képesek összhangban kettéfűrészelni egy fahasábot, akkor – szól a vélelem – az isten is egymásnak teremtette őket. Kivétel gyengíti a szabályt.
    Hát ezért szeretne örökké fűrészelni a kutyászó és cicázó erdélyi kukó.
    Végül két hiteles történet.
    A kukót egyszer arról faggatta egy kuka, vajon miben áll a kukóság poetológiai lényegének lényege. Ő így felelt:
    – Mindegy, zsebedben hordod-e vagy a faágon őrzöd a fülmilét. Az a fontos, hogy megértsd, mit üzen.
    Egy másik alkalmommal azt találgatták a kukkancsok, mi is lehet a legfontosabb kukó-alapelv. A mesterkukó így felelt:
    – Hallj füllel, ami nem fül. Láss szemmel, ami nem szem. Szólj szájjal, ami nem száj. Gyakran az áll meg helyben, aki fut. Gyakran az száll el, aki megáll.
    Egyszer így énekelt:

Hüle halszájnak iája

Amint bekukkan kerge Tinti
s kezem hanyagul odainti,
hát látom: foga közt iszákban
fickánd egy böhöm sügér, siváran
kitátva száját egy mogorva,
vádló, oltári csendes ó-ra,
pikkelyt könnyezve, könyörögve,
kocsonyás halszemét lesütve –
azaz: sületlen kipirulva
ugrana vissza a habokba.

Sügét, mondd, mért vagy te sületlen? –
kérdem kutyámtól fésületlen,
mihelyt meglátom szende pirját
a sügérnek, és zsírpapírját
a sarki hajatlan hentesnek,
ahogy a Tinti-szájba reszket –
s mondok: hüle halszájnak iája,
nyers sügér litániája
hiányzik csak, hogy kicsúfoljon
és megint én maradjak hoppon!

Dobom is be a serpenyőbe –
de mikor nyelvemen vesződve
botlik egy porcos, néma szájka:
megakad torkomon a szálka…
Kapkodok vízért, levegőért,
becsengetem a dsida-nővért
és jajongva és litániázva
bökök rá hal-telt kis gigámra…
Ő meg csak kacag: Dehogy, nem halszáj!
Torkodon lóg egy kósza hajszál!

    A jékely (vagy: székely). A hársongárdi ingakutyák faltájából kiugató és kiugatott puli tika, ki legföllebb nyüszít, de sohse nyüstet; legföllebb ugat, de sohse harap; legföllebb nyelvel, de sohse nyalfal. Bőrit napra-nap behuzigálja a nagyenyedi főoltár árnyékába, hogy megcsikálhassa az egerentyűket. Szimata alattább kifinőmült, fajlagos és kandiscukor. Következik, hogy szagolása is nyakra-főre-farra. Mivel testbe lélegzik, szereti számba venni a szert és szerbe venni a számat, valamint himindával öltöztetni a növényt. Közbe nőt tönnő. Nőt már templomgombon, taligán, dürgencsen, kalotaszegen és fiatlan tyúkon. Csontcsikló állat, állandó állva áll. A csontokhoz, didikhez és derékhúsokhoz more mistico et gyakkal amore-amorále fecskendő vonódik, tőlük elfüggetlenítve nem is érezhető. Egészbe csontra ácsingóz, részint, de részint meg magamagát is kicsontozná, berágná a talajba, csakhogy csonttá szárogassa megtschókolt mástschontját. Kerget még csíbort, csábot, csecs-becset, szarva közt a tőgyét, kettős gyúrandó gyurgyalagot, rozsdabarna falkalevet ősszel. Kon- és inzultálja a kolosvár-alsóvárosi plébániakisasszonyt, a katalikus pipit, a marharánt halottak napján, és a lant. E lan legesleg de legkedvesebb fószer neki, sőt. Alig is lehet itt hangoztatni, e lant örökké zengeti-pengeti sírván, vájling-vörös lombók alatt, Söbös-keres parton, pézsmaszagú szurdukban, és a gajnok. Minden növényt és övényt megösmer illatáról, már álltában, különösen amikor a lékely jékeli-ekkel, vagy kukaccal horgászik s nem kenyérgalacsinnal a halandó halcsák közt.
    Ugatása mint üzetése télen-nyáron: lejtős, férfias, farkas. Roppant haladást rajzolt önnön ugatásának, gyökerek serkélésének és velencei kemencék koloncának. Kevercselése fafaragott, zsombékos, eroszmoszi, plántáló, síri, oldatlan, sújtásos, bableveses, magmás, vezúvikus, kenes-kanos, szőrszálhasgató, vérgyökeres, királyhágós-ős. Zöldmezős beruházás. A vau-vauk göcsörtös gubicsai között sima hátú gesztenyék gurigáznak, vízparton zsönge fűbe-fába heveredik egy angyalli hevedertelen kiskacérság, pöttöm ajaka közöl felhorgad szemérmesen egy bájdúsan pillangó kikapós uracska, miközben letérbetyöl a bármadas nemes oltárának ura elé és becsinátat kér, hogy kikaphasson majd megent azon a másik vilyágon, mely a csontok megett várja a frissen elhasználódott egyebeket. Úgy látni, rósasziromba szimatol, fördeti orrahegyét az árrilysi cirokban, a rósatő ölében, a varjúéjszakák dunyházatában, az erdőség tenger állata közt mint kanku, vagy komolykonkoly, vagy pumakenőcs.
    Ha fölidézem: zöldszemű fekete kandúr setteng, fejebúbján kakastaréj, hetvenhét bordáján pegaszuszi szárny, fülénél tamásibojtok, bajuszán aranyjános, szája szegletében a Szommerszet Móm keserje, hátán kaporszakállú fiókák, hasa alján eleven érdeklődés, bűn és bűnhődés, markában örökké felnőtt lepkék hímporával megsürgetett bubák, babák és bibék.
    Ma már egyfolytában felföldbe vájja gyökerét.

Siránkozás

Loholtam én, nem lohadtam, ha basic-
ösztönt csikált a házsongárdi gárda,
s most itt lenn a csontjaimmal elaszik
a földbe sok-sok kurta-furcsa lárva.

Puha kekszeket gyürkéltem, gigászi,
egész estét betöltő nagymadárkát –
és kutyaként is tudtam én cicázni
és combom közé szorítani csajkát.

Bár búgták angyalok: csak fürge fiction
minden nyúlvadászat, hiába turbó
csecse-csócsa, hiába súgta: „fick-schön!”
fülembe csacska száj és locska csukló.

Mert minden hús mögül kibúj, kilátszik
az ízelt csontváz meg a mórikálva
zörgetett ördög-haraszt: másvilágig
érő madzag nincs lenge, hótt gatyámba.

S bár élni jobb volt, hogyne (donna-príma
szűk nyaka között gyönyörű dugó van) –
anyánk, a föld dalát, e primadonna-
dalt is élvezem sötét sírdugóban.

    A szabódezső. A sörtékkel borított agyar vaddisznó magyar faunánkban főleg elsodort falvakban, pampflékben, liba-matyikban és a Rákóczi téren fordul elő (vagy inkább: hátra), amott persze már óvodában. Széle-hossza: böhöm, bika, tepertő. Teste kissé otromba, hasonlít az eldőlt méregzsákhoz. Orra tömpe ormány, ezzel bánt és szir-szar-szúr. Mindenfaló. Csak két csülkével érinti a földet, a másik kettővel szárnyal, felül a göncölszekérre, széttép egy-egy fiastyúkot, és dúr bele! Színe szennyes feketeszürke, ülepénél fajtiszta sárga, messzire rikít. Szereti a tömött sűrűséget. Bármiféle mocsarat, ingoványt, vírustelepet, penészfoltot és lápnyirkot fölkeres, hogy azt kiaknázza, tojatát beléeressze, beleivakodja. Szabadidejében túr, dúr, dúl, fúl, fetreng és bűzgomolyagot ereget, ezzel is – véli – tisztázván a látást menetirányban.
    Eledelében nem válogatós: fogára tűz bel- és külvadat, toklyót, eszmecset, pojétát, görénykurzust, hűbelebalázst, sőt éhomra még saját emséjét vagy malacát is beszabódezsőzi. Áldozatát először elkábítja vitriolmoszattal, gázbaszattal vagy orbánhegyi kanócfüsttel, majd vályúja mellett felnyársalja, miszlikbe aprítja, telehinti gombával, rovarral, kígyóval, gyíkkal, lágy szabóbélsárral, dögkulimásszal, s miután a pépet jól megfortyantotta tarjagos nyelvén, legyűri a falatgödörbe. Nem veti meg a dögöt sem, alkalmasint. Sőt görgési időben ráfanyalodik még a töppedt kölyökürülékre is: hite szerint ettől göndörödik a gondola-tata.
    Nem kondaállat. Magányát adyüszökkel tapétázza ki, közben fölhorgad, rábikásodik a mahagónira, s meggyón egy mázsa fehér papírnak. Puhát még kakálni sem tud, egyszerűen szabódik a puhától. Egykerekded vélelme sziklakemény. Hallása és szaglása nem vajmi: hát főleg hangzatokból és szagokból tájékozódik. Látása azonban igen csökött, például egy sűrűbb szitán már még hunyorogva sem lát át. Maga a puszta járása-kelése is megterheli az egész földgolyót. Megszédülnek tőle a fűszálak, fakalánok, elefántcsonttornyok és akadnak a démiák. De az is igaz, hogy a négy égtájat már impotens megmoccantani, sőt helyén marad tőle az egyenlítő is. Sőt, 2005-re badarka lesz a kadarka, kosbor a hímpor, szezon a faszon.
    Túrása egyébként abban tér el a házimalacétól, hogy ő szépirodalomban túr, és kérlelhetetlenül megszimatolja a PEN alá rejtett pajort. Túrásának legnyalkább eredménye az ún. szabóteknő vagy dagonyapárna: ebbe az egész szabókonda belefér, fejjel középnek, csillag alakban. De, sajna, késesebb korában sokan teknőnél hagyják, mert bajos vele huzamos ideig együtt henteregni. Össze nem röffen. Túrása túl, vagy mély-agyar. Bökéskor messziről ront rá ellenfelére. Aki szemfüles, félreugrik. A vadkan ugyanis – mint a nyíl – ilyenkor egyenesen továbbsüvít. Mihelyt önsúlya megfogyatkozik a sebességben, letép néhány bábot és álcát: ezek csillapítják.
    Egyszer megkapta a Legvadabb Vaddisznó-érmet, emlékül disznólkodásaira. Mikor azonban kitűzte volna mellvarkocsára, ráhökkent, hogy az emlékérem örökké fonákjára fordul. A fonákon pedig egyre-másra a babicsördög képe fénylett föl, a déli verőn. Ezért letépte a babért, és behajította a Dunába.
    Valahogy mindig úgy operált: tyúkszemnek diagnosztizálta a rákos szövődményt, ráknak a tyúkszemet. Hiába intette az ördög személyesen, hogy a hányási inger még nem honszeretet. Hogy akinek látomása van, az attól még vak lehet. Hogy redves a hős zacskós mélylevese.
    A vaddisznót sokan intelligens állatnak tartják. Józan vadkankutatók azonban azt állítják (esküsznek erre): Ha a vaddisznó beszélni tudna, nem volna semmi mondandója számunkra.
    Kérdezzük csak meg.

    Hát igen, ide süllyedt ez az ezer lebédiával átitatott, véremmel vértes, iszamattal iszamos magyar nyelv, ide horváthjánosozta a császárelemér meg a kispiszkos balsó és jobbsó sajtó, meg a „kettészakadt” irodalom drakulája, meg a dudává nyiszlett magyar igazság elkóricált orbánlelke, hogy hiába ez a vérből és varangyos igazságérzetből lelkedzett lelkedző budagyöngyi harsona, melyet megtaposott és tipratott magyar rögök, kicsattant parasztapollók és adyendrék (meg én) nyakra-főre szabódezsőzünk és kivörösmartyzunk a pázmányvégtelenségű magyar égbe, hogy Jaj! Jaj! Ébredj magyar, agyonüt az agyar!
    Mert amint egy derék, imént feltáltosodott magyari munkás írja és sóhajtja nekem: dögrováson vagyunk, már csakhamar tyúkgyöngy lesz a gyöngytyúkból és lányorosz az oroszlányból. Pedig lásd meg, te ezer szipollyal lohasztott, ezer sebből csöpögő, hazahazámnak hontalan honfija: nem lehet keresztezni, ami egyszer nem kereszt. Mert ugyan a tyúkgyöngy lehet őtyúksága pocsolyás nyílása legszentebb magyar téteménye, de mégiscsak szaga van, könnyen megcsúszik rajta az ember, s nemdenem másra se való az, mint hogy kivessék a seolra vagy magyarosabban a ganéjra, kutyák orra elé. És ha mutyiban megszárad netán, akkor is legföljebb gurigázhat vele a pendelyes gyerkőc a baromfiudvaron, csak a szájába ne vegye, mert attól hamar hasmenést és bélcsavarodást kap. Vagy megdobálhatja vele a ránk törő idegen hordát, ha ugyan még elég kemény az a lövedék az állig felfegyverzett ellen-fenevad ellen. Bezzeg a gyöngytyúk! Annak a filigrán lépése a terebélyes magyar alföld magysvájci baromfiudvarán nekem háj a szívemnek, gyógyszeres gyógyszer és irányadó kukkos kukkantás, maga a magyar humanitás legékesebb turáni dalbetétje. Vagy ez a lányorosz micsoda eszeveszett katyvasz embrió ebben a feneketlenül koppányos pitiuniverzumban, mely a Lajtától a székelyföldek fenekéig ér, fönt pedig egy tótmenyecskét se bánt, a sokacoknak-bunyevácoknak meg egyenest-egyenesen a magyar kentlélek tubarózsáját szórja szerte, szentistvánian. Mert a lányorosz csak fazékszínű, embertelen orrú, kaffer vagy mandzsu entitás, mely legföljebb a komonizmus rötyijén ücsöröghet, vagy ordíthat liberálizmust, szemben a magyari oroszlánnyal, mely oly királyian keljfeljancsi a pusztában, hogy még a Tisza vize is megtorpan kelésére és dezsős darabontságára. Ez a magyar díszállat, igazi és szín totemállat az uralaltájról, melynek semmi de semmi köze a Góbi-sivatag lomha, lepcsesszájú. Lompos, prostituált oroszlányjához! Hát kedves fiam a magyar munka kellős közepén, ne aggódj! Én veled maradok ennek a világcsörtének végezetéig, addig is huj-huj ölellek a feslett jövőjű Rákóczi tér egyik mélyden-mély súgólyukából tanítód

Sz. D.

    A füstmilán. A szabadlábon támadó és védekező arkansas főleg abban hasonlít az emberhez, hogy képes megjósolni, mi történt a múltban, és mindent ismer, ami a jövőben fog megtörténni. Ezredéves bűnbánatból származik, s már fiatalkorában megélte a halál összes nemét: elhunyt ágyban, párnák közt; párnák közt csatában; képzelt szerető karjaiban; pályatársi irigységben; beteges nagylelkűségben és koraelgyengülésben. Szeret morogni, prófétálni, firkálni, lelkendezni, fölgondolni és elmúlni. Őszi ködök idején föllajstromozza csontjait, forrón szembesül önmagával, és okára vezeti vissza undokát. Rendíthetetlenül szaporítja a taplót (erre a tevékenységére csak bombapottyantó madarak hánynak, mégpedig fittyet). Képes eltöltetni két szemesztert egy kemény dió feltörésével, s még az érettebb tyúkok kacsaságán is fölfedezi a tojáshéjat. Koponyája mintegy görögdinnye nagyságú, de oldalt tökindák díszítik; elöl van rajta egy keskeny lék, abból csupa-csupa mag gomolyodik, tökmag, szotyolamag, írmag. Karját előszeretettel használja figyelmeztetésre, markában rendszerint Pandora-szelencét szorongat.
    Régebben newyorkban, japánban, ilkovicsban járt; később beburkolózott egy kockás takaróba, s onnan vélte megemlíteni a más világot. Büszke volt mindenre, ami tarka. Büszke volt jégpálya-fényes homlokára, Shakespeare-re, édesanyjára, valamint minden füstből jött vívmányra.
    Színházban élesen meg tudta különböztetni a fehéret a feketétől, hábit a száditól, tolsztojt a többi végeredménytől. De idővel színérzéke meggyengült, felesége störte ihn, és minden megfeketedett körülötte.
    Emlékeit inkább fésüli, mintsem gereblyézi.
    Ősasságát az idők sodrában többen rókának nézték; igaz, idősödvén véglegesen megtagadta, s csak akkor tárta ki a szárnyait, ha csapásra volt szükség. Lélekszemű madárnak ismerte minden állatszelídítő; ebben rokona volt a liláknak és liléknek. Középkorától fogva (úgy nyolcesztendős kora óta) már alig-alig kereste a parnasszus magaslatait, inkább csak szorongott és skandált, és kansashoz illő szenvedéllyel mélyedt el a lilákelemzés hieroglifikus jellemzésében. Már jóval panaszai érkezése előtt csodadoktorhoz járt, megfejtette a mennyei magasság akkor még rejtelmesnek tetsző neonreklámjait, és szorgalmasan menetekelt. Ilyenkor csakugyan füstszerű milánná vedlett, felkérezkedett a mózes szarvára, és vesekőbe vésett. Látta, hogy a sasságot egyedül parancsolatok útján lehet jobblétre terelni. Ezért zsört-álarcot öltött, szívét elrejtette a gallérja mögé. Kurtafurcsa helyzet: kihallani a tirádák mögül a szívdobogást.
    Egyébként sűrűn emlékezett például a kosztolányi-héricsre, s ő volt az első, aki bizonyította, hogy a héricsnek – noha állat – növényi gyökerei vannak. Hogy a hérics olyan lény, amelyik egyszerre két irányba tud lépéseket tenni. A másik okcidentális oszloposszentről, a babitsról azonban amúgy csak éppenhogy másfél. Azt füstölte, mint a finom-stifuldert, közvetlenül adyölés után.

    Végül hadd tegyünk tanúságot az arkansas egyik legérdekesebb tulajdonságáról: minden állati jelenséget képes volt szemügyre venni egyszerre vízszintesen és függőlegesen. Szemlátomást meglógatta az asztallapot és elsimította, ami égbe kiállt. Ezért üdvözölték barátai így: Kedves ellenségem! Ezért üdvözölték ellenségei így: Kiállhatatlan barátom!
    Amit versben nem bírt, azt bírta esszével. Pendületesen.

    Azon is töprengtem egyebek közt utolsó napjaimban, hogy nohát mármost hogyan is mondhatnám el, miként ismertem meg annak idején azon drága, meleg és bölcs tavaszi estén Will Sékszpírt, azaz férfikorom William Shakespeare-jét, vagy ahogy aggastyánként elneveztem magamban: Séxpirt. Nemegyszer sírtam is ezen, megvallom, és az én bánataimnak egyik legnagyobb viharozása mosta a szemem, amikor később megtudtam, hogy hiszenhát ezt a lángos géniuszt nicsak, hát más is ismeri, az ebadták már elhalászták az orrom elől, s nemdenem mondhatom, hogy én volnék az első, aki személyesen megláttam őt a Palkovics-kávéház előtt, a drága-drágalátos Osváth Ernő kezében, bőrbe kötve. És most csak töredék maradhat, lám-lám, ez az emlékezés is, tudom én már, hiszen ahogy ő maga mondja: csak a koldusok tudják szerbe-számba szedni összes portékájukat, vagy ahogy a Rómeo és Júliában oly utolérhetetlen szépséggel ő maga mondja: világosabb, egyre világosabb, sötétebb, egyre sötétebb a mi minden szenvedésünk. De hiszen ott jött szembe velem egy boldogtalanul boldog éjszakán, az Andrássy úton, és én csupán az orra hegyét hámoztam ki a régi-régi pisla kandeláberek fénypászmájából, s már tűnt is el, mint a kámfor, és baktatott tovább az Astoria szálló felé, és mintha még ingerülten legyintett is volna, hogy aszongya: üres a pokol, és itt van minden ördög a füstből. És mármost mi is volt ennek a látomásnak az egésznek az értelme, azt kérdeztem magamtól a teliholdas kosztolányi éjszakában? Mert hogy látomás volt, de szinte-szinte bibliai látomás, ahhoz ugyebár nem férhet kétség, tisztelt hallgatóság, hiszenhát én, én tanúsítom, én pedig oly öreg vagyok már a tanúsításban, mint az országút országútja vagy a nagyenyedi diófa. Nem is mondja ő maga se másképp a Viharban: Monsieur Monstrum, Szörnyeteg úr ment el itt a drágalátos-édes éjszakában, és én rögtön tudtam ekkor, zokogva tudtam, hogy a világ de legeslegnagyobb eseménye esett meg velem, hogyhát láttam is a Séxpirt, meg nem is láttam őt, és másképp ki se lehetne fejezni azt az élményt, mint hogy a rejtélyes kívánság rejtélyes módon találhat csak kielégülést. Nem is tudtam aludni többé azon az éjen, csak forgolódtam ágyamban nyugtalanul, és azóta tudom tudván, hogy nincs az másként, az Isten kenyere bolonddá teszi az embert és mintegy fölidézi szemei előtt a halál formáját, miközben pedig az élet mannáját hinti elébe, fergetegben. Vagy ahogy ő maga mondja: Ó, hús, hús, mért vagy te olyan halízű?
    És mára már nem is akarok többet mondani.