Bizonyára több olyan dologról is szó esik ebben az írásban, amely dolgok említése a fiatalabb olvasók között értetlenséget vált ki. Más korban éltem, mely korszaknak alig maradtak olyan elemei, amelyekkel összevethetőek volnának a mai kor jellemzői.
Más értékek voltak fontosak, kívánatosak és hangsúlyozandók, mint ma, és ami a legfontosabb – kezdetén voltunk a televíziózásnak. Ennek ma még nem eléggé tulajdonítunk jelentőséget. Elképesztő rombolása mindennap erősebb. De mert akkoriban, gyermekkoromban mindez csak elkezdődött, mások voltak a művelődés formái.
Talán azért maradhatott meg nyomokban, otthoni beszélgetésekben a nemzeti kultúra. Szegényebbek voltunk, igaz, nem voltak nagy igényeink, és ezek az igények közelebb álltak a lehetőségekhez, mint manapság. Jó-e ez, vagy nem, ki döntheti el?
Fillérekért lehetett a legszínvonalasabb irodalomhoz, zenéhez jutni, gomba mód szaporodtak a versmondó körök, egyik népitánc-fesztivál és -csoport érte a másikat, rendszeres sportolási lehetőséghez juthatott bárki. Mi volt az ára? Az, hogy hazugságban éltünk, már a rádió „Jó reggelt!”-je sem volt igaz. Reggeltől estig szakadatlanul ömlött ránk a hazugság, a képmutatás és a megtévesztés.
Ebben a légkörben nőttünk fel, de hogy mi vesz körül bennünket, csak kevesen tudták. Én nem voltam ezen kevesek között. Csak sokkal később láttam, láthattam a jelenségek mögé. Fiatal voltam, ennek minden ragyogásával. Színész akartam lenni, és ezért mindent megtettem, amit megtehettem.
Volt ebben az igyekezetben persze valami mindent lebírás, benne volt a kamaszkor gőgje és akarása, de valami megfelelni akarás is, a két világháborút végigszolgált nagyapám felé, és persze a környezetem, a családban előforduló nyíregyházi huszárok általam kiszínezett romantikájából is. Jóllehet ez nem egészen a kor szelleme volt, de a sorsomat meghatározó történelmi olvasmányok és benyomások, a sokszor megnézett filmek, még a diafilmek is, nekem történelmi, ha tetszik romantikus levegőt árasztottak.
Nem volt nehéz azonosulni a hősökkel, mert valamilyen megmagyarázhatatlan módon a történelem, a szabadságharc folytatójának tekintettem és tekintem magam ma is. Ha erről hosszabban kéne beszélni vagy okokat találni, akkor sem tudnék többet mondani, mert nincs benne több. A pálya, amelyet választottam, az életem utóbbi tíz-húsz évében igazolni látszik mindezt, hiszen betyárokat, katonatiszteket, akcióhősöket volt alkalmam eljátszani.
Hol ér véget a szerep, és hol van a valóság? Egy színész életében előfordulhat és fordul, hogy a magánéletben óhatatlanul azonosítják a látott alakkal. Ez a televízió nagy mágiája. Ebből mára kevés jut, hiszen a mostani főműsorok egész másfajta jelenségeket domborítanak, és teljes energiával egy színtelen, szagtalan, íztelen tömegkultusznak akarnak és tudnak is híveket szerezni. Értéktelen, de sok pénzt hozó multinacionális vállalkozások ezek, melyekhez nincsen semmi közöm.
Nincs színen a nemzeti kultúra, és ahol van, ott eddig is volt és ugyanúgy elnyomva, másodosztályúként ma is. Lehet, hogy ez így nem világos, mert én itt és most a leszakított országrészek magyarjairól beszélek, akik a nemzet aranytartalékát képviselik.
Kiderül lassan, hogy nem színészek voltak a példaképeim, nem ők tették rám a legnagyobb hatást. A Városligethez pár lépésre laktunk, rendszeresen jártunk oda, és szinte mindennap láttam, láthattam a hét vezért és történelmünk nagyjait. A lovasok alakja, tetteik, a magyar mondakör, a mítoszok ragadtak meg, de olyan kevés forrás volt erről elérhető és olyan sok ellentmondás volt már akkor is a leírtak és az általam elgondoltak között, hogy belefáradtam.
A másik nagy téma, a Rákóczi-szabadságharc és az azt alakító személyek, illetve az 1848/49-es forradalom és szabadságharc. A fejedelemről ma sem esik sok szó, az egyetlen, Rákóczi hadnagya című film kivételével máig semmilyen film sem készült a korról. De én ezt az egy filmet tizenhétszer néztem meg az akkori Zrínyi moziban, dialógusainak nagy részét, a mai napig szó szerint idézem. A szabadságvágy, a szegények igaza, az elnyomók fondorlatai mind fellelhetők voltak a filmben, amelynek kiállítása, nagyjelenetei a mai napig állnak bármilyen összehasonlítást. A film végén a vásznat betöltő zászló és rajta a felirat: „Cum Deo pro patria et libertate.” Üzenet volt ez, amely üzenet személyes érintettséget hozott nekem.
Aztán jött az ifjúkor és a költők, a magyar költők. Ezek közül kiragyogott Petőfi alakja és élete. Mindaz, amit hirdetett és írt, egyedülállóan állt összhangban tetteivel. Szolgált.
Ma sem tudok többet és nemesebbet elgondolni a szolgálatról, amely meghatározza életemet. Szolgálni. Szolgálni a Hazát. Erről ma igen kevés szó esik, ha igen, akkor kizárólag fegyveres testületek tagjaira vonatkozhat, és legtöbbször meg is kerülik a szó kimondását.
Ma a Nemzeti Kamara Színház igazgatója vagyok, egy kis létszámú társulattal járom az országot, vidéket, a történelmi Magyarországot, a Hazát, és viszem azokat a műsorokat, költőket és írókat, akik formáltak. Lehet, hogy valahol az Alföldön, Csíkban, Gyergyóban, Lendván vagy Kopácson Petőfi-verset olvas egy kislegény, tánccsoportba készül egy leány. Lehet, éppen azért teszi, mert látta a Nemzeti Kamara Színház előadását, és egyszer majd ő is szolgálni akar. Talán ma még nem így mondja, de nem ez számít. Hanem az, hogy megteszi.
