Fecske Csaba

Szeptemberi átirat

légy a glóriám szeptemberi nap
selymes levegő az én köpenyem
szememből a mézsűrű fény kicsap
a távozó időt visszanyelem
lehetne július még szeptember
s vakációzó diák az ember
megkérdezné szorongva apuskát
faraghat-e rím helyett fapuskát
lennék kisgyermek felnőtt eszemmel
nőket bámulnék szakértő szemmel
de arcomban immár két öreg szem
öregszem bár erre nem törekszem
ó sokat viaskodtunk Istenem
a harcban ott voltam én is te nem
hallottad meg soha panaszaim
számodra szükségtelen rossz a rím
te tudod a költő szíve reszket
midőn letör belőle egy gerezdet
hogy azt facsarna belőle verset

mint száj ha szól fölreped a szőlő
egy roppant présben végzi a szóló
amikor fölkelek reggelente
mintha egy homályos szűk terembe
lépnék fejemet falba verem be
ha este jő sötét mély verembe
zuhanok félkész verssel fejembe
mélán vágyakozva alkonyatkor
angyal szívéről hull rám aranypor
de szép volt minden gyerekkoromba
a fájdalom se volt oly goromba
minden oly szép volt szinte tetszett
de láthatod az egészből ez lett
már nincs hátra a meccsből csak egy szet
az élet elhalkuló bús szextett
vaskampóként merednek miértek
a remény izzószála kiégett
a kezdet hajdan nem ezt igérte
mégis azt mondom Uram megérte