Családi körülményeink kimondottan rosszak voltak. Édesapám pénzügyőr, édesanyám óvónői képesítéssel rendelkeztek, ellenben állami állást nem kaptak azért, mert nem voltak hajlandóak letenni a román államnak a hűségesküt. Ez a helyzet 1940-ben Észak-Erdély Magyarországhoz csatolásával jóra fordult.
Édesapámtól a festés szeretetét örököltem, a környezettől pedig a tanulás lehetőségeit. A nagybányai festőiskola már megszűnt, de a letelepedett művészek még dolgoztak, sőt sokan kevés időre visszatértek. A szabadban dolgoztak. Kisgyermekként letelepedtem mögéjük, s legnagyobb szórakozásom az volt, amikor végignézhettem egy-egy kép elkészültét. Nem is sejtettem, de akkor nagyon komolyan tanultam. Tudtam, mit lát a festő, mégis a vászonra másként rajzolja fel. A kompozíció fogalmát nem ismertem, de láttam a lényegét. A színek sem egyeztek meg a valóságban látottakkal, mégis az összhatás a hangulatot felerősítve tükrözte. Kaptam vízfestéket. A látottakat megpróbáltam én is megcsinálni. Egy-két művésznek néha meg is mutattam. Pár festő, amint látta az érdeklődésemet, szóba elegyedett velem, magyarázott, tanított. Akadt olyan is, aki elkergetett, nem engedte, hogy nézzem, ellenben azoktól, akik arra ösztönöztek, hogy ne csak azt fessem, amit tőlük láttam, hanem én válasszak témát, sokat tanultam. Véleményeik jók voltak vagy rosszabbak. A kedvem is hol elment, hol visszajött. Iskola volt ez a javából. Olyan iskola, amelyről én nem tudtam, hogy az, amit önként vállaltam. Ziffer Sándor volt egyike azoknak, akik segítettek: ha néztem a munkáját, nem küldött el, valószínű azért, mert neki is problematikus volt a járása. Nagy Oszkár tartotta a kapcsolatot édesanyámmal is, közösen, tudtom nélkül irányítottak. Schakirov Sebestyén a szüleim násznagya volt, sokszor járt nálunk. Őket tekintem elsősorban gyermekkorom mestereinek, és azokat is, akik háta mögött ülve megtanultam figyelni, ellesni és megszeretni az alkotás művészetét. Ők jegyeztek el az alkotás szeretetével. Az a tény, hogy sok festőt, sok irányzatot volt alkalmam látni, megértette velem, hogy mindenki a maga útját kell járja, és azt kell ábrázolja, és úgy, ahogy egy belső hang, egy belső kép diktálja.
Múltak az évek. A temesvári Politechnika ipari kémia szakán vegyészmérnöki diplomát szereztem, ellenben a festést nem hagytam abba. Megismerkedtem Incze István marosvásárhelyi festőművésszel. Összebarangoltuk Erdélyt, s igyekeztünk megfesteni a magyar vonatkozású részeket azért, hogy ha a Ceauşescu magyargyűlölő falurombolása előrehalad, megörökítve maradjon meg a jövő számára. Ezekből a munkákból szerettem volna kiállítást rendezni Nagybányán. Száztíz képet tettem a zsűri elé, amiből csak kettőt engedélyeztek. Incze István közbenjárása eredményeképpen a teljes anyagot Marosvásárhelyen sikerült kiállítani még 1976-ban. A kiállításról a következőket írta Varró Ilona az Új Élet Marosvásárhelyen megjelenő hetilap 14. számában: „Amit megvillogtatsz, villog mindörökre. Ez a Horváth Imre-sor jut eszembe, a marosvásárhelyi Szakszervezetek Művelődési Háza kiállítótermeiben, Huszthy Árpád jellegzetesen nagybányai képei előtt. Úgy látszik, tovább él, hat, »villog« az, amit egykor ott megvillogtattak.” A kiállítás anyagát még abban az évben bemutattam Segesváron és Bukarestben. Többet a nagybányaiak nem botlasztottak. Egyéni kiállításokat rendeztem Nagybányán (1977, 1979, 1981), Felsőbánya 1979, Kolozsvár 1980.
1986-ban áttelepültünk Magyarországra.
A hajdúböszörményi gimnázium tanáraként dolgoztam nyugdíjazásomig. 1987-től a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagja vagyok. Munkásságomról szakdolgozatot írt 2000-ben Szakácsi Csilla, a jászberényi főiskolai karon.
Egyéni kiállításaim voltak: Hajdúböszörmény (1987, 1989, 1998), Budapest 1989, Pécs (1990, 1995), Tiszavasvári 1993, Miskolc 1992, Kisujszállás 1992, Túrkeve 1992, Debrecen (1995, 1998, 2000), Fehérgyarmat 1996, Sopron 2000, Tőketerebes (Trebisov) 2001.
A következő alkotótáborokba voltam hivatalos: hortobágyi, hajdúböszörményi nemzetközi alkotótáborokba, majd a hajdúbagosi, biharkeresztesi és hosszúpályi. Erdélyben a szárhegyi és resicai, Kárpátalján a Kamjánkai, Uszty Csorna-i, Dubovni Gaj-i, Szlovákiában a nagymihályi, őrmezői, nagysárosi, homonnai művésztelepekre.
A festményekről azt vallom, hogy azoknak állandó hatásuk van a körülöttük levő emberek érzelmi állapotára, s ezen keresztül hat a gondolkodás, viselkedés és döntéshozatalra is. Egy alkotás akkor jó, ha az gondolkodás nélkül is már az első pillanatban hat a szemlélődő érzelmi világára. Az érzelmi hatás – mely befolyásolja a későbbi gondolkodásmódot, a cselekedeteket – határozza meg az alkotás értékét. Csak azoknak az alkotásoknak lehet értékük, melyek pozitív érzelmeket sugallnak, és a szemlélő szellemi, erkölcsi javulását, emelkedését szolgálják. Azok a rossz képek, melyek lélekromboló hatásúak, ezeket mellőzni kell és vigyázva olyanokat alkotni, melyek megnyugtatóak, pozitív élményt sugároznak, azért, hogy „örökké éljen a szép”. Mindemellett képeim nem fényképszerűek, érezhetőek a mai kor irányzataink hatásai, de csak olyan mértékben, mely nem botlasztja meg az élmény, az érzelmek (minden gondolkodásra kényszerítés nélkül) továbbítását.
