Hetven év felé közeledve minden emberben önkéntelenül is fölmerül a kérdés, mi végre vagyok én a világon. Az elmúlt évtizedek alatt a makrovilág eseményei elzúgtak fölöttünk. Háborúk rengettek meg országokat, megdönthetetlennek hitt birodalmak omlottak össze egyik napról a másikra, forradalmak tömegeket vittek ki az utcára, elfojtott sérelmek törtek hirtelen felszínre puskaropogás közepette, holttestek feküdtek az aszfalton, az emberek nem tudták, mikor, hol csapódik be egy-egy bomba, hol robbant fel egy öngyilkos merénylő autókat, házakat, békés járókelőket.
Ilyen siralmas lett volna talán az elmúlt évszázad? Miben lelték örömüket mindazok, akik velem együtt átéltek belőle hét évtizedet? Ezt mindenkinek magának kell megítélnie. Elsősorban a család, aztán a választott hivatás, az elvégzett munka az, ami számvetésre késztet bennünket.
Amikor a hatvanas évek elején nyelvészprofesszorom, Benkő Loránd hívására följöttem Pestre, a Nyelvtudományi Intézetbe, gyökeres fordulat következett be az életemben. Nemcsak azért, mert megnősültem, hamarosan két gyermekünk is született, hanem azért is, mert itt, a nagyvárosban kellett új egzisztenciát teremtenem. Kezdetben albérletben laktunk, majd lassacskán sok-sok lemondás, puritán életvitel közepette sikerült összehoznunk azt a családi fészket, ahonnan útnak indultak a gyerekeink, ahol most is nyugalomban tölthetjük napjainkat.
Sokat gondolkodtam azon, vajon otthonommá vált-e igazából ez a nagyváros. Csak félig. Megvan még Vas megyében, Bükön az ősi családi ház, amely szüleim halála után az enyém lett, ahova gyakran leutazunk egy-egy hétre, ahol az öt unokával gyarapodott nagycsalád is mindig jól érzi magát.
Ami a választott hivatást illeti, számvetésként arról is szeretnék néhány szót szólni, vállalva azt a kockázatot, hogy olyan szakmai kérdéseket érintek, amelyek keveseket érdekelnek. A feleségemtől származik az a mondás, hogy egész életemben a nyelvtudomány napszámosa voltam. Rengeteg könyvet, kiadványt szerkesztettem, mások kéziratait javítgattam hónapokon át, konzultáltam szerzőkkel, kezdő és amatőr szakemberekkel. Sok időt vett el tőlem ez a munka, de most is állíthatom, nem bántam meg, amit tettem, mert a polcon sorakozó könyveket azért a magaménak érzem akkor is, ha nem az én nevem alatt jelentek meg.
Ami az elméleti alapvetést illeti, van néhány olyan témakör a magyar dialektológiában, amelyben – úgy érzem – előrelépést jelentettek a tanulmányaim. Elsősorban a tájszavak meghatározására gondolok, azon belül is a lexikai negatívum fogalmára, arra, hogy a táji szókészlet rendszerében azt is figyelembe kell venni, ami hiányzik onnan, de a köznyelvben megvan. Ennek a felismerésnek a nyomán már olyan tájszótár is megjelent, amely egy településről a hiányzó szókészleti elemeket sorolja fel.
A hetvenes évek elejétől kezdtek foglalkozni az európai dialektológiában a nyelvi regionalitás szintjének mérésével. A köznyelv hatására a nyelvjárások átalakulóban vannak. Archaikus jellegük megszűnőben van, különösen az újabb generáció már falun is a sztenderdhez közelebb álló nyelvváltozatot használ. Az átmenetiség szintje mérhető, de minden nyelvben más-más eszközöket kell erre alkalmazni. A magyarban sikerrel járt egy olyan fonémastatisztikai módszert kidolgoznom, amely megoldotta ezt a problémát.
Nem fárasztom tovább az olvasót szakmai kérdésekkel, talán még csak annyit, hogy nagy örömet jelentett számomra két nemzetközi munkában való részvétel: az egyik az Európai nyelvatlasz, a másik pedig a szűkebb régióra kiterjedő Kárpát nyelvatlasz. Sokat mesélhetnék a nemzetközi szerkesztőbizottság üléseiről, többek között arról is, hogy miként szűrődött be egy ilyen látszólag semleges tudományterületre a politika. Negyed százada már, hogy tanítok az egyetemen, és bizonyára nagy élmény lenne az is, ha beszámolnék arról a négy és fél évről, amelyet az önálló Ukrajna megalakulása idején vendégtanárként töltöttem el az Ungvári Egyetemen.
Végezetül egy olyan témát említenék, amely nem kapcsolódik szorosan az eddig elmondottakhoz. A hatvanas évek közepén Végh József kollégám, szobatársam, akitől nagyon sokat tanultam szakmai és emberi vonatkozásban egyaránt, elvitt engem evezni a Dunára. A többszöri kiruccanásokból nagy szerelem lett a vízi élet iránt. Azóta is szabad időm jelentős részét a vízen töltöm, most már a családdal, unokákkal és a kialakult baráti társasággal. A választék is bővült. A Duna mellett sorra kerültek a hazai folyók, a Tisza, a Rába, a Répce, a Hernád, és külföldön a Bodeni-tó, a Genfi-tó, német folyók közül az Altmühl, a Weser, és a nagy élmény, a tengeri evezés Görögországban és Dalmáciában. Az Adriára szinte minden évben elmegyünk egy-két hétre kajakozni.
