Ó, én XX. századom! Micsoda évszázadnak lehettem szemtanúja és túlélője! S mi minden nem voltam én e röpke hetven esztendő alatt, míg elsuhant a fejem fölött! Még felsorolni is hosszú, hiszen létem hajnalán voltam „intelligens fiatalember”, majd sorban: földönfutó menekült, eminens diák, a klerikális reakció képviselője, rohadt ellenforradalmár, politikai fogoly, gázgyári segédmunkás, reakciós osztályidegen, aztán szürke kishivatalnok, tudományos munkatárs, világjáró műfordító, lapszerkesztő, Király elvtárs, kiváló dolgozó és végül diplomata – de párttag soha és sehol. Csak a magyar közművelődés szerény szolgálója.
Származásomat illetően Ady Endrével vallhatom: „papoknak ivadéka vagyok”. Mind apai, de főként anyai ágon, ameddig vissza tudtam keresni, az 1760-as évektől napjainkig 46 református lelkész volt a családunkban és a rokonságunkban, kevés kivétellel valamennyien a Sárospataki Református Teológiai Akadémián tanultak (jelenleg nyolcan szolgálnak: nagybátyám, öcsém, sógorom, két unokahúgom és három unokahúgom férje). Rendkívül népes famíliáink voltak és vannak, sok-sok gyerekkel. Például anyai nagyapámnak, id. Horkay Barnának tizenegy gyermeke született a kistárkányi parókián, közöttük Édesanyám. Apám Munkácson látta meg a napvilágot, majd tizenöt esztendeig Csapon volt református lelkész, egyben hét gyerek apja. Ez időből egyik nagybátyám jegyezte fel, hogy négy és fél éves koromban (amikor a zongorán kis gyermekverseket zenésítettem meg), ha megkérdezték, hogy hívnak, így mutatkoztam be: „Király Zolika intelligens fiatalember.” De nem innen indult pályafutásom. Mert futni, menekülni kellett. Amikor 1944-ben Csapot bombázni kezdték, majd jöttek a szőnyegbombázások, anyám szülőfalujába. Kistárkányba menekítette édesapám a családot, egy sárpadlós cselédházba. A háború után nem lehetett többé visszatérnünk, mert szülőföldemből Szovjetunió lett. A sors Sárospatakig sodort bennünket. Itt végeztem a gimnáziumot, és itt kezdtem verseket írni. Ösztönszerű volt, hogy a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szereztem magyar szakos tanári diplomát 1956 júniusában. Elsőéves koromban voltam egy ideig a klerikális reakció képviselője is, amikor valaki egyszer meglátott a Nagytemplomban, de drága professzorom, dr. Barta János nem engedte kirúgatni jeles növendékét.
Ekkor, az Alföld című folyóiratban jelentek meg először verseim és a Fáklya című, igen rövid életű diáklapban.
Sajóvárkonyba kerültem a Járási Művelődési Házba művészeti előadónak, ám rövidesen beköszöntött 56. október 23. Ott is igazi népfelkelés volt, és én „népnek” éreztem magam. Tenni akartam valamit azért, hogy megszűnjön a diktatúra, amelynek áldozataként, teljesen ártatlanul, egyik nagynéném férjét malenkij robotra hurcolták, és 35 évesen flekktífuszban pusztult el útban a gulag felé; másik nagynéném férjét 1946-ban az ungvári börtönben szó szerint agyonverték azért, mert magyarnak vallotta magát; anyám öccsét, ifjabb Horkay Barnát pedig hét évre ítélték mint nagyszöllősi lelkészt, és a sarkkörön túl, Kolimán, a tajgában nyolc esztendeig nézhette mínusz ötven fokos hidegben az északi fényt, a gulag egyik barakkjában, tizenhétezer kilométerre nejétől és gyermekeitől. Neki Sztálin halála után, 1955-ben sikerült hazatérnie.
Nos, a megtorlások kezdetével engem is hamar begyűjtöttek, és a miskolci börtönben „nyomozóim” statáriális eljárást és halálos ítéletet szántak szegény fejemnek, bár tettlegesen a légynek sem ártottam, csak más volt a véleményem és meggyőződésem, mint az övék. De, hála Istennek, ott volt az a gyakran emlegetett bizonyos hajszál… (Regénybe illő eset, lehet, hogy meg fogom írni.)
Szabadulásom után Pestre jöttem, de két évig még rendőri felügyelet alatt éltem, munkásszállásokon és különféle albérletekben. Más állást nem kaphattam, segédmunkás lettem a Gábor Áron Vasöntöde és Gépgyárban a gázgenerátor-szerelők mellett. Természetesen kerestem az irodalmi kapcsolatokat, rendezvényekre, irodalmi kávéházakba jártam. Csak Nagy László költő fogadott bizalmába, sőt szűkebb baráti körébe. Azt javasolta, hogy a történtek után itt aligha lehetek egy darabig költő, legyek tehát műfordító. Elvitt magával egy hónapra Bulgáriába, hivatalos kiküldetésben műfordítói tanulmányútra, és rábeszélt, hogy fordítsak bolgár költőket. Így kezdődött műfordítói pályafutásom. Rájöttem, hogy értékes és számunkra is megismerésre méltó a kortárs bolgár irodalom. Megszerettem. Más, de rokon világ tárul fel benne előttünk. Halálomig hálás maradok érte Lacinak. Eddig közel húsz gyűjteményes vagy önálló kötetben jelentek meg bolgár műfordításaim, de itt-ott más irodalmakat is fordítottam. Közben élni is kellett: dolgoztam a Szabó Ervin Könyvtárban „repülősként”, aztán egy tudományos kutatóintézet műszaki könyvtárának lettem az igazgatója. Onnan átkerültem a budapesti Bolgár Kulturális Intézetbe tudományos főmunkatársnak, már mint ismert bulgarológus és műfordító. Két év után, megunva a napi tizenhat órás robotot, a Lapkiadó Vállalat vett fel olvasószerkesztőnek a Mai Bulgária című képes havi folyóirathoz, és újságíró is lettem. Mindezek koronájaként 1989-ben kineveztek a szófiai Magyar Kulturális Intézet igazgatójává és első osztályú követségi tanácsosnak. Öt évig szolgáltam itt a két nép kulturális kapcsolatait, s ezért érdemrenddel is megtiszteltek. Micsoda fényes karrier a börtöntől a kultúrdiplomáciáig! – mondhatná bárki, holott csak legjobb tudásom szerint és szinte szenvedélyesen végeztem azt a munkát, aminek a stafétabotját Nagy László adta át nekem és amit a sors rám szabott. S bár közben írtam verseket, amelyek közül az „ártalmatlanabbak” itt-ott néha meg is jelentek, többnyire barátaim és támogatóim közbenjárása vagy ajánlása nyomán, mint Simon Pista, Váci Miska, Nagy László, sőt Illyés Gyula, aki Árvíz című versében családomat is megénekelte Bodroghalászon, de kötetem nem jelenhetett meg, csak a fordításaim. Lassan felhagytam a próbálkozással, ami azt is jelentette, hogy nagyon sok versem már meg sem született, holott talán azok voltak a legjobbak. Negyvenéves voltam, mire valamelyest megteremthettem egzisztenciámat, és megtaláltam életem igazi társát is. Boldog családban élünk, három derék, okos, felnőtt gyermekünk van, két fiú és egy leány, akik friss diplomásként most vágnak neki a XXI. századnak.
Íme, „mogyoróhéjban” életem képe: sajátosan XX. századi sors. Azé a századé, amely óriási tudományos, műszaki és kulturális fejlődést hozott, ugyanakkor iszonyú mélységekig zuhant vissza az emberség, az erkölcs és a hit terén, nemcsak a fejletlen, hanem elsősorban az úgynevezett civilizált világban is. Ha újrakezdhetném, bizonyára másként élném le az életem. De egész életutam alatt őseimnek és családomnak az a jelmondata vezérelt, amely a Károli Bibliában az Ézsaiás könyve 40. fejezet 31. versében olvasható. „De a kik az Úrban bíznak, erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak, és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el. Isten elhívja Szolgáját, / A nyomorultaknak vigaszul, / A pogányoknak megszégyenítésül.”
