Nemzedékem gyermekként élte át a háborút, serdülőként a „koalíciós időket”, s mire az érettségi vizsgára sor került, már nyakig benne voltunk a „szocializmus építésében”. Szüleim a változó körülmények ellenére jövőmet a háború előtti perspektívák szerint képzelték el. Az „életre” kívántak nevelni, ezért azt mondták: a gimnázium drága, menj a polgáriba, onnan mehetsz tovább a kereskedelmibe (vigyázat: ez nem boltosinasképző, hanem középiskola volt), mert az ott szerzett érettségivel lehetsz vasúti vagy postatiszt, banktisztviselő, de – a jegyzőtanfolyam elvégzése után, fiatalon – akár segédjegyző is. A literatúra s a humán tudományok szóba sem jöhettek. Pedig szenvedélyesen könyvszerető apám és anyám volt. Vas Gerebentől Jókaiig, Mikszáthig és Gárdonyiig mindent olvastak (világirodalmat is: Tolsztojt, Balzacot, a két Dumas-t, Zolát) – és olvastattak velem is. Végül „polgarista”, majd „kerista” diák voltom ellenére bölcsész lettem. Ebben már két osztályfőnököm, egyben magyartanárom személyisége és példája volt a meghatározó. Nélkülük aligha lettem volna tollforgató. Ide is írom a nevüket: a még élő Szabó Gábor bátyámét és a már fél százada halott dr. Somlai (Scheffler) Mihályét. Az egri keristák legendás „Miska bácsija” a mártírhalált halt szatmári püspök, Scheffler János testvéröccse volt. A debreceni egyetemen magyar–orosz szakos hallgatóként Bán Imre, Barta János, Papp István elvárásainak eleget tenni az ő alapvetésük nélkül aligha lettem volna képes. S ha már itt tartok, mindjárt el kell mondanom azt is: Eger után Debrecen volt második nevelőiskolám. Nemcsak a „magyarságtudomány” szépséges rejtelmeibe avatott be ez e műhely, a közép-európai literatúrák s a szlavisztika értékvilágával is itt szembesültem először. Kik voltak ebben a meghatározó mesterek? Angyal Endre, Benigny Gyula, Dombrovszky József, Papp Ferenc neve kívánkozik ide: az ő ösztönzésük nyomán tanultam meg – az orosz mellett – más szláv nyelveket is legalább az olvasás szintjén, s mélyültem el az ószláv nyelv és írásbeliség diszciplínájában, amelynek aztán szakmai „kroatizálódásom” során vettem később hasznát. Ideáljaim is innen valók: előadóként máig Barta János és Papp István számomra a mérték, s bár az ő magasságukba nem könnyű feljutni, az mégiscsak az ő érdemük, hogy külföldi univerzitás vendégtanáraként – idegen nyelvű előadással is helyt tud állni az ember.
Mindebből úgy tűnhet: egyenes vonalú pálya áll mögöttem. A valóság azért más volt. Mindenért keményen meg kellett küzdenem. Apám korán elhalt, anyám magára maradt, nővérem már férjnél volt, amikor az egyetemre kerültem. Ettől kezdve önfenntartó voltam. Egy ideig a muzsikuspálya iránt is vonzódva hangszerem volt egyetemi éveim alatt a megélhetés biztosítéka. A stúdiumok végeztével aztán volt iskolámban kezdtem el a tanári pályát. Szomorú időben: 1957-et írtak a naptárban. Igazgatómnak (kiugrott pap volt, ráadásul renegát – nyugodjék békében!) a hatalom iránti mérhetetlen szervilizmusa egyszerűen elviselhetetlen volt számomra, amit sokadmagammal (köztük volt tanáraim is) megszenvedtem rendesen, s mert óhaja szerint nem kívántam mozgalmi karriert csinálni, két év után munkahelyemről „önkényesen kiléptem”. Aki munkaviszonyban volt akkor, tudja: miféle szankciókkal járt egy ilyen döntés (táppénzelvonás, nyugdíjjogosultság elvesztése stb.). Szerencsére orosz szakos mivoltom megmentett: városunk főiskolájának lektorátusán egy orosztanári állás hosszabb ideje üres volt, azt foglalhattam el. Naivul azt hittem: az univerzitásszellemiség vesz majd körül. Tévedtem. Az évek múlásával meg kellett tapasztalnom: a kontraszelekció diadalmaskodott itt is. Kitartással, szívós munkával, az olykori gáncsoskodások ellenére fel tudtam építeni szakmai védőbástyáimat. Ennek köszönhetően mára bő félezer tételt számláló bibliográfia (magyar és idegen nyelvű könyvek – 19 kötet –, tanulmányok, esszék, szakmai publicisztika stb.) tanúsítja: a csatát megnyertem. Az persze gyakran elgondolkodtat, hogy mindennek méltánylása nem itthon, külföldön történt meg. Horvátország a Davidias-díjjal ismerte el kroatisztikai, műfordítói, szlavisztikai tárgyú tevékenységemet, a Horvát Tudományos és Művészeti Akadémia levelező tagsággal, szívesen látott előadóvendége lehettem a tübingeni, bambergi, ljubljanai s a zágrábi egyetem, a spalatói (spliti) Marulianum tudományos rendezvényeinek, sőt a washingtoni Kongresszusi Könyvtár Marulić-konferenciáján is a Horvát Tudományos és Művészeti Akadémiát képviselve tarthattam előadást.
