Hatvankilenc éve – talán most már leírhatom – jómódú budapesti zsidó családban születtem. Édesapám self-made man-ként húszas évekbeli motorversenyzői sikerei után az utolsó békeévekben megtervezte a Mátra motorkerékpárt, melyet saját kis gyárában gyártott. Nem kell részleteznem, kétszer államosították, először a nyilas, majd a kommunista rendszer. Családomat mindkét diktatúra megtépázta.
Szellemi és művészettörténész indíttatásom a Baár-Madas Református Leánygimnáziumhoz fűződik, ahol Boriska néni, azaz Bibó Istvánné indított el a művészettörténet felé. Nagyszüleim és szüleim művészetszerető emberek voltak.
Az egyetemre mint „három ikszes” késve juthattam be. Az 1953–1957-es évek az ELTE épületében nem a szellemi szabadság évei voltak. A művészettörténeti tanszék mint sokat támadott elit tanszék üdítő kivétel volt. Mivel tisztában voltunk azzal, hogy a mi életünkben nem következhet be az, hogy a katedrálisokat, nagy múzeumokat, azaz stúdiumunk tárgyát eredetiben is megláthatjuk, generációm több tagja fordult az ikonográfia felé. Ez a tudományág vagy módszer elsősorban a műalkotások tartalmi elemzésével és jelentésével foglalkozik. Többen közülünk – szerény ellenállás gyanánt – a keresztény ikonográfiát választottuk szakdolgozati témaként. Tanáraink szeme meg sem rebbent. Ez a menekülési útvonalként indult témaválasztás meghatározta későbbi munkáimat is.
1957 után két esztendőt a megálmodott és valósággá vált Európában tölthettem, először a Müncheni Egyetem, majd a híres londoni Courtauld Institute of Art hallgatójaként.
Hazatérésem után állás hiányában a legkülönfélébb munkahelyeken vonszoltam át magam. Ebben üdítő periódus volt a Corvina Kiadó művészeti szerkesztősége. A kiadó akkori atmoszféráját a refugiumként ott dolgozó, börtönből kikerült nagyságok határozták meg.
1966-ban értem el gyerekkori vágyaim netovábbját, bekerülhettem álmaim palotájába, a Szépművészeti Múzeumba. Itt pedig a Régi Képtárba. Hamarosan szembekerültem a zord valósággal, de mindvégig boldogság volt a remekművek közelsége, az anyaggal való közvetlen foglalkozás öröme. Muzeológusi pályámat a képtár anyaga határozta meg és határozza meg ma, a tudományos pályán szokatlan és érthetetlen korai nyugdíjazásom után is.
Szakterületem elsősorban a németalföldi, német, osztrák és magyar festészet XV–XVI. századi emlékeinek vizsgálata és ikonográfiai kérdéseinek megoldása. Ezenkívül korán felismertem az itthon még akkor nem alkalmazott technikai vizsgálatok által adott módszer lehetőségeit, és elsőként publikáltam nemzetközi fórumokon a hazai eredményeket.
A múzeumi évek alatt, az ország történelmi fejlődésének megfelelően egyre gyarapodott a külföldi utazás lehetősége. Nemzetközi ösztöndíjak, „kurírutak”, azaz műtárgy- és kiállításkísérések, kongresszusi meghívások révén sikerült eljutnom Európa csaknem minden jelentős gyűjteményébe, és az Egyesült Államokban is tölthettem több hónapot.
Hivatalos állami elismerést egyik érában sem kaptam. Szakmai elismeréseim közül azonban kiemelkedik a Soros Alapítvány által adományozott Fülep Lajos-díj 1999-ben. Az amerikai Historians of Netherlandish Art szervezet tiszteletbeli tagja vagyok mint az egyetlen európai és az egyetlen nő.
Hitvallásom? Nagyképű lenne egy kutató szájából, illetve mechanikus írógépéből ilyent megfogalmazni. Tudományunk az elmúlt fél évszázadban hihetetlenül kiterebélyesedett, külföldön is és itthon is. Itthon sem szégyenkezhetnénk, ha a hazai társadalom bármily csekély mértékben is ismerné, elismerné munkánkat… Ha nem venne körül hétköznapjaink világában mindenütt ízléstelen, kulturálatlan környezet és a művészeti és tudományos közélet hihetetlen bezártsága.
Miközben nagyképűen „Őszikéimnek” nevezett tanulmányaimat írom, kivételes lehetőségként a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán kaptam meg a lehetőséget az ország második művészettörténeti intézetének a létrehozására, tanszékvezetőként. Ez a „gründolás” nem könnyű játszma, de a legnagyobb öröm fiatal kollégáim szakmai és emberi segítsége.
Hiszem azt, hogy a tudományban mindannyian egy-egy téglát helyezünk el, melyre a későbbi kutatás építhet, korrigálva vagy annullálva azt. Enélkül nincs tudományos élet. Ez ma is öröm számomra.
Item: írtam ezeket a sorokat 2002. október 23-án. A hetvenesek nemzedékének életét és magatartását meghatározó élménye volt a forradalom.
Emberi életutam és szakmai eredményeimet pedig Jan van Eyck mottójával definiálhatom csak: Als Ich Can (flamandul). Magyarul itt és most „ahogy tudtam”.
