Én bizonnyal kakukktojás vagyok több tekintetben is ebben a sorozatban. Evvel nem hencegni kívánok, ámbár mit tudom én…! Végtére is életrajzommal nincs mit hencegnem. Életpályám szerencsés egybeesések sorozata. Csak tartson ki így még egy darabig…
Szóval: már az évszámmal is baj van. Minden hivatalos papíromban 1932 szerepel születési dátumként, és még az is meglehet, hogy helyesen. Másrészt viszont ezt az évszámot 1959-ben távozott anyai nagyanyám mondta be, amikor 1945-ben, a budapesti ostromot követően, elveszített személyazonossági iratainkat kellett pótolnunk. Csakhogy lánya, anyám húga, váltig állította később, hogy 1933-ban jöttem világra, és nagyanyám tévedett egy évet. Azután ezért az egy évért én konokul harcoltam, és ahol csak lehetett, a későbbi évszámot írtam, mondtam be. Miközben a hivatalos papírokban maradt az 1932-es év. A közelmúltig… Amikor is feladtam a hiábavaló küzdelmet, hogy egyetlen évvel fiatalabb legyek. Annyira azért nem vagyok biztos a dologban. Végtére is, hetvennél már igazán mindegy, sőt, ha előbb vagyok hetven egy évvel, még mondhatják is, hogy mennyire fiatalos, ahhoz képest…
De itt ez most nagy gond. Hová tegyenek? A ’32-esek kötete már megjelent, itt van a kezemben, tehát a ’33-asok között leszek korelnök és kakukktojás, ha oda illesztenek.
Meg aztán, mi is vagyok én tulajdonképpen? Mi a foglalkozásom? Mi a neve annak, amivel több mint negyvennégy éve bíbelődöm? Minek hívjam magam a festők, muzsikusok, írók, történészek, mérnökök között? Olyan szakma, hogy „televíziós” nincs. Hiszen akkor egy kalapba raknánk az operatőrt, rendezőt, hangmérnököt, szerkesztőt és a többit. Márpedig ezen tevékenységek, foglalkozások közt akkora a különbség, hogy még szikrája sincs az azonosságnak azon kívül, hogy a munkahely közös. Mi is voltaképpen ez a figura, aki a képernyőn szerepel? Nincs neve, mert még ez a munkakör is csaknem annyiféle, ahányan gyakorolják. Televíziósnak mondom magam, ha éppen kérdezik, de hisz ez sem igaz, mert például éppen most, amikor leírom, semmiféle tévés munkám sincs.
Kakukktojás vagyok én a foglalkozásommal is.
Hát a végzettségem? A szent, nagy diploma? Van egy, amely nyelvtanárrá avat és egy, amely a Testnevelési Főiskola (ma már egyetem) sportvezető-képző szakának elvégzését igazolja. Ahová egész ifjúságomban igyekeztem, ahová mindennél jobban szerettem volna bejutni, a Színművészeti Főiskola színház-rendező szakára, oda többszöri próbálkozásom ellenére sem vettek fel, viszont jelenleg a Színművészeti Egyetem (mert ma már az) kinevezett egyetemi tanára vagyok és tanítok, mint fentebb olvashatták, egy meg nem határozható mesterséget.
Mi ez, ha nem kakukktojás a szerkesztő urak által „jeles hetveneseknek” titulált csoportban?
Tekintve, hogy megtisztel a felkérés, hogy írjam be magam az 1933-ban hetvenéves „jelesek” közé, a fentiek fenntartásával most már csak azt bizonygatom, hogy személyemben, a számos tiszteletreméltó foglalkozású és hivatású „jeles” mellett, most lesz egy „szerencsefia” is.
Ez már abban is manifesztálódott, hogy megszülettem és életben maradtam vagy hat héttel idő előtt, egy vékonyka, alig tizenkilenc éves, aprócska asszony ezerhétszázötven grammos gyermekeként. Akkortájt (1932 vagy ’33?), még az ilyen csöppek nem feltétlenül élték túl világrajövetelüket. Bőgtem is rengeteget olyannyira, hogy hasfali sérvvel már másfél évesen meg kellett engem műteni.
Mi más, ha nem a szerencse segített túlélni a háborús éveket, miközben mellőlem elvitte a vihar felmenőimet, az oldalági legközelebbieket, és maradtunk ketten nagyanyámmal (akinek mindent köszönhetek és akinek egyetlen hibája a rosszul bemondott évszám volt – ha ugyan…)
Leérettségiztem a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnáziumban. Szerencsével, mert fizikából meg kellett volna buktatni, de tekintetbe vették, hogy az angolt, latint, történelmet és magyart jelesre abszolváltam. Aztán következtek a már említett kísérleteim a Színművészetin, és abban is a szerencse segített, hogy nem vettek fel, de ez csak később derült ki. Helyette viszont az angol szakra mentem, és amikor elvégeztem, midőn a különböző állásokba kommendáltak bennünket, engem az Államvédelmi Hatóság vállalt volna. Nemet mondtam és, szerencsére, a megnyilvánuló nyomást kivédve, egy katonatiszt magántanítványom segítségével, a Honvédelmi Minisztériumba kerültem. Angol és amerikai sajtótermékeket kellett szemléznem, ami voltaképpen szerencsés lehetőség volt, hogy valós képem alakulhasson a világról. Mi tagadás, ennek ellenére nem tekintettem élethivatásnak, amit csináltam.
Ez az 1955-ös esztendő volt. A következő év elején, a szovjetek XX. pártkongresszusát követően, az általános enyhülésben húszezer fővel csökkentették a magyar hadsereg létszámát is, és aki önként kérte leszerelését, azt a miniszteri parancs értelmében le is kellett szerelni. Ez volt az én szerencsém. 1956. szeptember 19-ével szereltek le. A forradalom napjaiban a Honvéd kórház belgyógyászati osztályán segédkeztem az orvosoknak, mivel ott fekvő nagyanyámat látogatván a harcok közben nem tudtam hazamenni.
Később, amikor annyian nekiindultak a határnak, végre magam is mehettem volna, hisz annyit járt már korábban eszemben, ám – nem mondom, hogy minden lelki tusa nélkül – itt kellett maradnom az értem mindent mindig feláldozó és ekkor már beteg nagyanyám mellett. Nagyon szerencsétlennek éreztem magam és meggyőződésem volt, hogy minden esélyemet elveszítettem, sosem lesz már belőlem színházi rendező. Pedig ezúttal is a szerencse vett tenyerére. Csak még nem tudtam.
1957-ben, egy korábbi tanárom javaslatára, a Magyar Rádió angol nyelvű adásához vettek fel. Híreket fordítottam és olvastam be angolul esténként. Szerencsémre a született angolok, akik korábban ott dolgoztak, hazamentek, és kiejtésem elfogadható volt, hogy bemondójuk is legyek. Alig több mint egy év múlva, másik magyar kollégámmal közös telefonunk megcsörrent az irodánkban. A hívó őt vagy Vitrayt kereste. Szerencse, hogy ő nem is volt benn. Nyelvtudásunkra volt szükség az alig ismert Magyar Televízióban, hogy az éppen itt szereplő világhírű amerikai atlétákkal interjút készítsünk. Vállaltam persze, és ráadásul, szerencsére nem tudtam, az adás élőben megy. Talán éppen ezért nem volt lámpalázam, a beszélgetések jól sikerültek, és engem hamarosan meginvitáltak, hogy menjek az alakuló MTV-be dolgozni. A sportrovatba. Mentem volna négykézláb is akár, ám egy névtelen feljelentés nyomán (ami mögött addigi rádiós főnököm volt sejthető), engem disszidálási kísérlet vádjával kirúgtak a rádióból. A tévé akkor még csak a rádió egyik főosztálya volt, oda se mehettem tehát. És milyen az élet: ez is szerencsés fordulat volt, mert az igazságtalanságot látva, rádiósok és tévések mind velem akartak dolgozni, hogy külsősként bizonyíthassam, milyen kiváló munkaerő lennék a tévé számára. Egy év múlva, 1959-ben fel is vettek, és egyfolytában ott dolgoztam 1996-ig, amikor is nyugdíjaztak. Bár az eljárás kissé különös volt, mert egy korábban általam felfedezett és kiképzett kollégámmal írattak a hátam mögött jelentést rólam és a sportosztály állítólagos „helyzetéről”, amire azután hivatkoztak, de végül is szerencsém volt, mert az intézmény teljes anyagi és morális összeomlásának már nem voltam közvetlen tanúja. A jelentést író kolléga ugyan utódom lett, de nemsokára őt is félretették.
Talán még annyi volna hátra, hogy elsoroljam, mivel töltöttem négy évtizedet a televízióban, de ettől megkímélem olvasóimat, részben mert nagyrészt ismertek mindenféle tetteim, másrészt mert miért csak én legyek mindig szerencsés? Legyen ez most az Önök szerencséje…