Hosszas július végi úszkálás után kapaszkodom kifelé a Körös vizéből, a meder oldalába vágott agyagos horgászlépcsőn. A víz és a tűz érintkezése határán hirtelen megcsap a gátoldalba rekedt remegő forróság, fölfelé a „lóitató” rézsűn. Fönn a gát magasán, mintha egy feketülő biciklista kerekezne mellettem. Behunyt szemmel szétdörzsölöm arcomon a hajamból kipréselt Körös-víz maradékát. Szomjas vagyok. „Be kéne térni egy hosszúlépésre, ide a Babay kocsmájába.” Hunyt szemmel a torkomban érzem Bussy szódagyáros könnyfacsaró szikvizét, a pohár alakút, végigsimogatnám két tenyeremmel a pezsdülő kígyót, míg elomolva számba-mellemre-lábam fejére csorog. Káprázat. Lökkenésében árad a református harang kongása, ütközik a gátoldali hőremegéssel, hogy belebizsergek. Lépdelek, mintha botorkálnék, lefelé a Keserű sorba, le a Körös-meder feneke alá, ahol áradáskor kávájukon átbukik a gémeskutak vize, és elönti az udvart, a kertet.
Üres az utca. A déli özvegység ideje. Kodácsolás itt-ott, megtojtak a tyúkok. Vakuló ablakok, a függönyök összehúzva. Idehallik a sárga légyfogóba ragadt áldozat megújuló zúgása. Élesednek az érzékszervek, emlékek álomszerű képei sorjáznak. Az őrszobában sakkozó rendőr két ujjabegye összecsippenti a fehér futó fekete fejét. A közeli háztető felől hirtelen felröppenő galambcsapat szárnycsattogása, szinte látom a toronyból alábotorkáló sánta harangozó bokacsontján dudorodó fáslit. Foszlékony kép, vattás, mint a kettétépett itatós szélei. Valahol Lázár Éva cérnakesztyűben szemet csippent a fehér eperfáról.
Még valahol a Bánát utca előtt megállok, letörlöm arcomról a verejtéket, nekidőlök egy legallyazott, duncs-végű gömbakác törzsének. A por-terüs kerekded és likacsos lombozaton, hunyorgó szempillarésen át belenézek a Napba. Szivárványló kísértés. Tarkómon-gerincemen végigbizsergő sajgásféle. Szemhéjam bátortalanul nyílik, hirtelen támadó szippantásérzet, mintha valami-valaki fény iránt könnyburokban kicsordulna maga-magából. Szememet sebten lehunyom, látom a növekvő zöldkorongot, delelésekor – villámcsapás. Agyam jobb tekéjéből induló, becsapódik bal kulcscsontom fölé a vállgödörbe, rengés a kulcscsont-alattiban gyöngülő-szétágazóban. Ocsúdok, létezem, mint valaki „észlelő” a fehérség-tartományban, egynemű könnyű, nem beszippantható, de látható köd: fehér utca, fehér ház, fehér járda, az utcai por is fehér. Azután körülöttem minden dolgok megszínesednek. Könnyű vagyok, mintha vállamról ledobtam volna egy szeneszsákot. Már-már súlytalanul szaporázom, mezítláb az utcai porban, megnyúló lépteimet. Edzés utáni „levezető futásos közérzet”. Hazaérve végigdőlök a díványon, kis idő; elaludtam.
A „Nap-találkozásról” írtam verset is, beszéltem róla barátaimmal, író-olvasó találkozón is – mondjuk így – beszámoltam róla, s bár felfigyelt jó pár jelenvaló ember, éreztem: a mesterség csőd közeli. Bármily különös is a Tárgy, leírása/elbeszélése időben jóval hosszabb – mindén elokvencia ellenére –, mint a Nap-találkozás „tartama”, az alig pár másodpercnyi nagyságrendű: az élményt csak az ismerheti, aki megélte. A szó- és írásbeli kódolás, „már a folyóból való kilépés pillanatától a Nap-találkozásig (és azt is tartalmazva), minden pontosságra törekvő igyekezet ellenére konvergálhat a Fecsegéshez”, amint azt Heidegger a Jelenvaló lét és a beszéd. A Nyelv című fejezete, jelzett passzusában elemzett. Anélkül, hogy az új-platonikus filozófiájára utalnék e helyt, úgy vélem, a Nap-találkozás jelenséget Plotinosz fogadná el, mint cáfolhatatlan bizonyítékot. Meglehet Egry József is, a Nap-ember, „kozmikus erőmutatványok” festője. És Papp Zoltán, rádiós szerkesztő barátom. Amikor szóba került a villámcsapás, ő így: „Agyvillámcsapás? Feldmarsal, csak egy? Ismerem. Másnaposság idején jön. Becsap az állkapocs alá, hogy csak nyeled a nyálad!” – Pilinszky János szokatlan éber figyelemmel hallgatta a Nap-találkozás történetét. Amikor abbahagytam, szinte suttogva kérdezte: „Érted?… Igen. Alapvető, kardinális élmény. De utána? Mi történt utána?” – „Megkönnyebbültem. Mintha álmomban futnék.” – „És érted? Kihaltál magadból. Nem a személyiséged, vagy amit annak neveznek… Az éned… Csodálatos. A kegyelem állapota, egyetlen pillanatban.”
