Kiírásuk szerint hetven gépelt sorban kellene sűríteni hetven év történéseit. Ez azt is jelenti, hogy egy év egy gépelt sor…
Kérésükre végiggondoltam életem eseményeit, és arra jutottam, hogy az igazi magántörténelmem sokkal kisebb terjedelmű. Az elmúlt hetven év legfontosabb történéseit mindannyian átéltük. Erről tehát felesleges írnom. Ezen belül azt mondhatom csupán, hogy a háború és elvált szüleim miatt hányatott volt gyermekkorom. Érettségi után azonnal felvettek a Magyar Iparművészeti Főiskolára, és ettől a pillanattól leegyszerűsödött az életem, ugyanis 1952 óta, megszakítás nélkül ennek az intézménynek vagyok az alkalmazottja, innen házasodtam, itt kötöttem mai napig tartó barátságokat. Pontosan fél évszázada élem azt az életet, melyben minden örömömet megtaláltam: a keramikusok életét. A mai napig sem értem, hogyan találtam rá az egyetlen nekem való tevékenységre, holott az érettségi idején még azt sem tudtam, mi az a kerámia. Azóta ezt a mesterséget gyakorlom és oktatom.
Munkáimat jeles múzeumokban és gyűjteményekben őrzik, kül- és belföldön, amit tehát mondani akartam, ezekből olvasható ki. Nagyobb feladatokkal is szerencsém volt, mert például a százhatvan évig vajúdó Nemzeti Színház építésében is szerepet kaptam. A színházak többször is feladatot kínáltak, így a pécsi Nemzeti Színház, a keszthelyi Balaton Színház és most a kassai Thália (Márai) Színház őrzik homlokzatukon domborműveimet.
A kerámián belül a porcelánnal is foglalkozhattam. Herenden, ebben a kitűnő szakmai közösségben dolgozhattam, ami különösen nagy kihívás és megbecsülés.
Ez hát röviden a magántörténelmem.
