Hetvenévesen emlékezni? Nem is igazán kerek szám. Száz év már inkább az lehetne. Akkor meg nemigen fog már az ember emlékezete. Legyen hetven: biztos, ami biztos. Az a legbiztosabb talán, hogy semmi sem biztos. Egyik meghatározó élményem ez. 1943-ban kezdődött, öcsém halálával. Ott volt velem együtt, aztán többé nem volt. Egy évre rá felborult az ország rendje, amelyben növekedtem. Magánkatasztrófából a halál közösségi nyomorúsággá tágult. Hallottam, láttam, emberek tömegét elhajtják, ölik. Az ostrom lerontotta szülővárosomat, Budapestet, fejünk felül a lakást, másfél hónapig rettegtem bombáktól, légnyomástól. „Szövetségeseink”, „felszabadítóink” idegen akarata döntött Magyarország sorsáról. Akik név szerint uralkodtak, báboknak látszottak, bizonyultak. Tanulmányaim során legalább öt különböző, egymásnak ellentmondó felfogásban oktatták a történelmet. Mindegyik az igazságot akarta megtestesíteni, mindegyik hitet követelt. Ráadásul református diákként a ciszterci gimnáziumba jártam, mindkét vallás hittanórájára. Ezzel, ha egyáltalán volt, a hitnek vége szakadt. Maradt sok ingerültség a hívőkkel, kiváltképpen a politikai hívőkkel szemben. Nem tudtam eldönteni, a világmegváltók, a seggnyalók és az ostobák közül kik a legveszélyesebbek. Az Idegen Nyelvek Főiskoláján, ahová a véletlen folytán sikerült bejutnom, fellazító polgári csökevénynek tartottak; viszont jól megtanultam franciául. Utána Gyergyai Albert ajánlására az Új Magyar (ma Európa) Könyvkiadóhoz kerültem, ahol az „olvadás” idején szívesen dolgoztam – az egy-két lihegőt leszámítva – művelt, jó humorú, felvilágosult társaságban.
Hinni a forradalom győzelmében sem hittem, mégis belevetettem magamat, egész lényemben újjászületést remélve a magyarság hatalmas, társadalmi egymásra találásától. Soha többé ilyen magasfeszültségű áram nem kapcsolt egy eszményi hazához, s a továbbiakban ennek ereje, eleven emlékezete kötött kitartóan a valóságoshoz. És furcsa módon az anyanyelv. Azért furcsa ez, mert a tömérdek, egymásnak ellentmondó, semmilyen aranyfedezettel nem bíró bizonykodást hallva, olvasva, magában a nyelvben, a nyelv hitelében bizalmam megrendült még kamaszkoromban. Valahogyan az anyanyelv szeretete és a nyelv hitelességének hiánya tette, hogy a magyar kritika számára nehezen osztályozható író lett belőlem Nyugaton. Gyönyörűséggel írtam szépen, ezért sok dicséretben részesültem, melyeket gyakran követett a nyugtalan kérdés: de miről ír? Tömörítve a válasz olvasható novellásköteteim mottóiban. Utal valamennyi arra, hogy az elmondásra kerülő történetek megformálása során milyen élmények szempontjai érvényesültek: hogyan indult ki az idegenség bizonytalanságából önismeretre törő utazás, majd próbálkozás egy lélektani fantasztikum megteremtésére, amely többek között olyan kérdésekhez vezetett, hogy a képzelet játékaiban kit is szólaltat meg az elbeszélő, hogy egy másfajta valóság szövegeit lehet-e hagyományos szabályok szerint olvasni, és lehet-e belőlük erkölcsi tanulságot kihámozni?
Minden jelmondatomat más szerzőtől kölcsönöztem, aligha lehet írásaimat bármelyikhez különösképpen kötni. Meghatározónak inkább azt érzem, hogy Párizsban lett belőlem magyar író. Stíluseszményemet Kosztolányi, Babits, Ady költészete formálta, viszont a francia szellemi élet modernitás iránti igénye, következetes, nemzetközi tájékozódása a művészetek megújulására törő kísérletezés terén nyitotta rá szememet a magam „kétségbeejtő” lehetőségeire. Ösztönzést kaptam azoktól az elméletektől és gyakorlati próbálkozásoktól, amelyek az 1968-cal elszabaduló kultúrforradalomhoz vezettek, noha ennek politikai törekvéseitől borsódzott a hátam. Abban a szerencsében volt részem, hogy Nyugaton is hivatásszerűen olvashattam, 1957–59 között az École Normale Supérieure és a Sorbonne hallgatójaként, 1961–69 között a Centre National de la Recherche Scientifique tudományos kutatójaként, Etiemble doktoranduszaként, 1969–1973 között a clermont-ferrand-i, 1973–1993 között a lille-i egyetem összehasonlító irodalomtudomány professzoraként.
A franciaországi pályafutás miatt emigrációs életet inkább a hollandiai Mikes Kelemen Kör tanulmányi napjain éltem, ott találtam szellemi otthonra, türelmes közönségre, ott ártottam bele magamat egyszer-kétszer, a magam módján, a politikába, különösen a Kádár-idők hírhedt öncenzúrájának elemző bírálatát tartalmazó tanulmánykötet (1977) kezdeményezésével és szerkesztésével. Sokáig azt hittem, elszigetelt vállalkozás volt ez nálam, és csak most, hogy feleségem halála önéletrajzi számvetésre késztet, kezdem el látni, hogy a gondolkodási szabadságról való lemondás ellenzése mennyire egybevág mindenkori felfogásommal, miszerint az irodalom akkor áll helyzete magaslatán, amikor önmagunk megismerését segíti és belső gazdagságunk lehetőségeit védelmezi szemben a közhelygyárosokkal, az egyenruhába öltöztetőkkel, és a központba az egyént állítja, aki saját belső képességeit mérlegelve, önmaga határozza meg, milyen felelősséggel tartozik a közösségnek, nem pedig arra vár, hogy ezt a felelősséget a közösség fogadott vagy fogadatlan prédikátorai írják elő neki.
Minek a nevében is írhatják elő jó lelkiismerettel? Átéltem a második világháborút, 1956-ot, Párizsban 1968-at, külső és reménykedő szurkolóként a Szovjetunió összerogyását, Magyarország felszabadulását. Hol vannak ma már a hajdani elképzelések, jelszavak, utasítások? A tanítások és az elméletek? Hányszor változtak a történelem elbeszélései! Vajon leginkább mégis nem az az irodalom marad meg, amelyik nem irányítani akar, csak megtestesíti mindazt, amit irányítani nem lehet?
