Békeidőben, 1933-ban születtem bele a szegény emberek világába, de az embertelen háború idején eszméltem igazán.
Szüleim (Szűrös Lajos és Kun Julianna) tiszta lelkű és erkölcsű földmunkásemberek voltak, akik látástól vakulásig dolgoztak a betevő falatért, hogy fel tudják nevelni sokgyermekes családunkat. Innen, a mélyről, a nagy magyar Alföld közepéről tisztességes emberi alapokról indultam el életutamra, hogy – akaratuk szerint – „tanult ember” legyen belőlem.
1940-től folyamatosan tizenkilenc esztendeig tanultam: református elemi, illetve általános iskolában, gimnáziumban és egyetemen – Püspökladányban, Hajdúböszörményben, Budapesten és Moszkvában –, majd munka mellett doktoráltam világgazdaságtanból, és katonai akadémián őrnagyi rendfokozatot szereztem. Tíz esztendeig éltem és laktam népi kollégiumban és diákszállóban, félkatonai körülmények között. A szülői házban, iskolámban és a népi kollégiumban az emberek tiszteletére s a szülőföld, a haza szeretetére és munkára neveltek.
A történelem és sorsom fintora, hogy annak az Oroszországnak a fővárosában végeztem egyetemi tanulmányaimat, amelynek hadserege 1849 után 1956-ban másodszor verte le forradalmunkat és szabadságharcunkat, ami ellen ott tanuló magyar diáktársaimmal együtt szervezetten tiltakoztunk. Nemcsak emiatt, hanem általában is, külföldön csak tovább erősödik az emberben a szülőföld, a haza iránti vonzalom. Miután szakmai területem a külpolitika és diplomácia, összesen tizenhat évig tanultam és dolgoztam külföldön. Akkoriban figyeltem fel arra, hogy jelentős írók legszebb hazafias műveiket hazájuktól távol írták meg.
Negyvenkét évesen értem fel a diplomata pályámon a csúcsra: nagykövet lettem Berlinben, majd Moszkvában, mindkét helyen első tanult (karrier)diplomataként, elődeim még „munkáskáderek” voltak.
Az egyetemi éveknél is különösebb érzések fogtak el, amikor diplomataként tértem vissza Moszkvába: mekkora különbség van életmódban és felelősségben egyaránt diáknak vagy nagykövetnek lenni ugyanott! Abban a történelmi helyzetben – a brezsnyevi mocsárban – nem volt könnyű hűségesen szolgálni a hazát és színvonalasan képviselni nemzeti értékeinket. Munkatársaimmal együtt jómagam erre törekedtem.
Az 1980-as években a magyar külügyek egyik irányítója voltam, mégis csodálkozva emlékeztem újra meg újra apám bölcs szavaira, aki 1952 kegyetlen évében mondta nekem: „Fiam, nem így képzeltük el az egészet.” Mármint a „szocializmust”. Mi pedig, politikusok, ezeknek a nyolcvanas éveknek a közepén kezdtük csak megérteni, hogy az úgynevezett „létező szocializmus” a csőd szélére jutott. De akkoriban arra már rájöttünk néhányan, hogy a szovjet érdekviszonyokat keretbe foglaló torz internacionalizmussal szemben leghatásosabb ellenszer a nemzeti érdekek felismerése és érvényesítése. Majd nyilvánosan is megfogalmaztam, hogy a határon túli magyarság a nemzet részét képezi, és az anyaország felelősséggel tartozik iránta, ami a határokon átívelő nemzeti egység megteremtésének irányába hatott. Ezekben az években találkoztam Európa sok kiváló politikusával és államférfiújával – mint Mitterand, Thatcher, Gorbacsov, Willy Brandt, Kohl, Andreotti, Gonzales, Palme, Kekkonen stb. –, amiből tapasztalatokat merítettem diplomáciai szolgálatomhoz. Petőfi-szobrot avattam Weimarban a Liszt Ferenc-emlékmű közelében, Illyés-szobrot (azóta is az egyetlen határainkon túl) Beregszászban és Kossuth-szobrot Washingtonban, a Capitoliumban, hogy hirdessék a magyar nevet a világban.
Ilyen előzmények után talán nem volt véletlen, hogy 1989-ben elnököltem a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon, hiszen azt, illetve a nemzeti összefogást koordináló szerepemet valamennyi akkori mérvadó politikai erő elfogadta. Így jutottam el egész addigi pályafutásom csúcsára, amikor 1989. október 23-án, csodálatosan napfényes órában, „harangszavú délben”, megszépült arcú emberek hatalmas tömege előtt az országház erkélyéről kikiáltottam a harmadik Magyar Köztársaságot. Ekkor éreztem át igazán Goethe varázslatos verssorainak jelentését: „Immár minden bércet csend ül.”
A hegy és az életpálya csúcsára érve az ember a csöndben megpihen, körülnéz és elgondolkodik: hogyan, merre tovább, mi vár még rám? És a folytatás: „Te is nemsokára nyugszol, ne félj…”, én pedig mentem és megyek tovább kijelölt „agyonpéldázott vándorutamon”.
Egyszer csak – hét esztendővel ezelőtt – újabb csoda történik velem, a legnagyobb emberi boldogság árasztja el szívemet, amikor ifjú feleségem, dr. Takács Andrea világra hozza gyönyörű kislányunkat, Lilikét. Ez emberi csúcsom?! Ő most hétéves, én pedig hetvenesztendős leszek; és persze van két felnőtt fiam is.
Nem akarom előrelátni a múltamat, megyek tovább és a székely magyarok bölcsességéhez tartom magamat, mely szerint az Isten addig élteti az embert, míg céljai vannak vele a földön, embertársainak pedig szükségük van rá. Hátha sokáig szükség lesz még rám!
