Egy tüdőműtét alkalmával 1986. február 5-én átsétáltam odaátra. „Eldobtam” a vérnyomásom, a szívműködésem leállt, és elindultam innen. Nem sok időt töltöttem „odaát”, mert hamar visszarángattak. Injekciók, verés (egy keménykezű, terebélyes orvosnő pofozott a nevemet tudakolva).
Kérdezgettek később sokszor, hogy milyen volt odaát? Nos, nem volt szférák zenéje, lebegve húztam fölfelé s közben a tibeti lámák által hangoztatott „om”-ot hallottam, miközben egy olyan narancsvörös kürtőben haladtam fölfelé, mint amilyet két évvel azelőtt kértem a díszlettervezőmtől az Orfeusz és Eurydiké című filmemhez.
Fölépültem, úgy érzem és hiszem, hogy visszaküldött az Isten. Ha másért nem, hát a háromrészes Gyökerek című filmért, mely Bartók Béla életét és munkásságát idézi.
Harmincéves koromban rendeztem a Sodrásbant. Negyven esztendeje. Nem sok filmet csináltam, viszont bármelyiket vállalhatom, akármilyen „széljárásban”. Mindegyikük hű tanúja egy vérzivataros századnak, amelyben két eszeveszett ideológia pusztította egymást, különösen bennünket, az ártatlanokat. Soha nem tartottam magam fontosnak, amióta visszajöttem, különösen nem. Gondjaim viszont megszaporodtak, mert azokat sem tartom fontosnak, akik magukat annak tartják.
Szülőföldem a Palócföld, a Zagyva völgye. Balról a komor, szigorú Mátra, jobbról a szelíd, lankás Cserhát között fekszik ez a varázsvölgy Pásztóval ékesítve, ahol gyerekkoromban telitömtem tarisznyámat máig értékes kincsekkel. Fejemen papsajtlevélből font koszorúval, mezítlábasan itt én voltam a király. S a természetemben mintha e két hegység jellegzetessége ötvöződött volna. A másik trezor Róma mediterrán aranya, a görög csodát átmentő latin szellem, mely átitatott csontjaimig. Halhatatlanságom már biztosítva van: lányom s két unokám emlékszik majd rám. Meg egy darabig a római és az indiai filmfőiskolás volt tanítványaim. Nem mondhatom, hogy azt csináltam, amit akartam. De csak azt, amit akartam. Eddig megélt életem teli volt sikerekkel és bukásokkal, borzalmakkal és csodákkal, még három operációval meg négy autóbalesettel, de soha senkivel se cserélném el se a megélt kínokat, se a gyönyöröket. Húszéves koromban ismertem meg Epiktétosz tanítását, e szerint igyekeztem mindmáig élni, meg az indiai filozófia szerint. Bár ez utóbbi engem már a férfikor négy korszaka közül az utolsóba helyez, a „szannjaz” állapota ez. E szanszkrit szó annyit jelent: lemondani mindenről, vagyis elfordulva a „májá”-tól (ami a körülöttünk lévő világ hamis illúziója) haladni az isteni lényeg felé.
„Nem tudod se a napot, se az órát.” Bizony nem. S addig? Bocsánatot kérek mindazoktól, akiknek netán akaratlanul vétettem. S cselekszem tovább. Igyekszem szelíden. Derűvel.
