Hátrafelé számolni nehéz – előre könnyebb lenne. Akadozom több okból, szemérmes és gátlásos vagyok.
Nem is tudom, mi volt ez a hetven év (amikor írom, még hatvankilenc). Úgy érzem, hogy ösztönösen araszolgattam idáig. Legyőzve naponta önmagamat, az iszonyatos pesszimizmusomat. Nem élni akarást – ezzel a döbbenettel teremtettem kapcsolatokat, barátságokat, szerelmeket. Amikben mindig kívül maradtam, féltettem a szomorúságot és a magányt. Talán pontosan ezért sokat csalódtam. Ennek ellenére sok nagyszerű emberrel vagyok és voltam körülvéve.
Hajdú megyében, nagyközségben, Kabán voltam gyerek. Apám tánctanár volt, anyám feleség és anya.
Hat gimnáziumot magánúton tettem le (utólag nem is értem, miért), majd Debrecenben, a Csokonai gimnáziumban érettségiztem, ezerkilencszázötvenkettőben. Ugyanebben az évben felvettek az Iparművészeti Főiskolára, ruhatervezési szakra. A diploma előtti évben, 1955-ben azt mondták, hogy ne jöjjek vissza, mert nem felelek meg. Akkor (idegklinika után) szerencsére nagyon felháborodtam. A Debreceni Ruhagyárban álláshoz jutottam, segédmunkási besorolással, azzal a feltétellel, ha kialakítom a tervezőrészleget, akkor ott lehetek tervező.
Azután lett tervezőrészleg és akkor tervezhettem; szép tíz év következett. Közben fontosnak találtam, hogy megszerezzem a női szabó mesterlevelet. Tíz év alatt több országos pályázatot nyertem; a gyár kiváló dolgozója lettem. Párhuzamosan színházban jelmezeket terveztem (tervezek a mai napig).
Majdnem elfelejtettem a nagy kihívásokban a szomorúságot. Tíz év után beteg lettem, ott kellett hagynom a gyárat. Hihetetlen, de nagyon sajnáltam.
Öt év szünet után, 1970-től önálló iparművész lettem, még akkor csak néhányan voltak rajtam kívül. A népi-paraszti kultúra értékeihez fordultam, anyagokhoz, szabásmintákhoz, hiedelmekhez, szimbólumokhoz. 1977-ben volt az első kiállításom Debrecenben. Sok munkán keresztül jutottam el az emberléptékű „ruhaszobrok”-ig: a textil kiegészítve tárgyakkal, fémmel, fával, üveggel. A legutóbbi darabjaimból néha már kimaradt a textil.
Most visszagondolva, törvényszerű volt, hogy el kellett hagynom három év után a főiskolát. Valószínű, hogy már akkor a magányos útra készültem.
És most, amikor tárggyá váltak a végső kérdések, az Álom, a Hatalom, a Behívó, a Háború, a Végül, a Lélekmadár, a Corpus titkai, nem tudom, lehet-e folytatni?
