Jezsuita gimnáziumban nevelkedtem, szülővárosomban. Életemnek irányt adó pap tanáraimnak örök hálával tartozom. A mozgás iránti vonzalom már serdülő koromban jelentkezett.
Több sportág versenyszerű űzése késleltette a táncművészettel való ismerkedéseimet. Öntevékeny néptáncos koromban dr. Mohay András, mint néptáncoktató, a magyar néphagyományok hatalmas tárházának kapuját kinyitva vezetett egy ismeretlen, gazdag világ megismerésében. Isten áldja munkásságát!
Pécsről az utolsó, három hónapos bentlakásos néptáncoktatói tanfolyam sikeres elvégzése véglegesen behatárolta a jövőmet. Pécs: a Mecsek együttes megalakulásánál bábáskodtam, itt született első színpadra szerkesztett táncom (Kalocsa-vidéki mars és friss, 1954), majd Komlón megalakítom a helyi Bányász táncegyüttest. Itt ér 1956. Máig érthetetlen, de tiszta szívű távozás után, Budapesten 1957 augusztusában társastánc-pedagógusi diplomát szereztem. A következő állomás a Duna Művészegyüttes. Mint hivatásos táncos ismerkedem a színpaddal, a klasszikus balett szükségességére, minden táncos ábécéjére, Kámán Etelka mesternő tanított nagy türelemmel.
Elkezdődött a külföldre járás és az ezzel járó élmények sokasága. A hivatásszerű táncolás mellett, teljes energiával – már ami a táncolásból maradt – tanulom a szakmát. Mestereimnek tartott – dr. Martin György, dr. Körtvélyes Géza, Szentpál Mária, dr. Kaposi Edit, Lengyelfi Miklós, Molnár István – kiváló szakemberektől sajátíthattam el a táncalkotás bonyolult művészetét.
1959 őszén megalapítom a Zalai táncegyüttest, és némi Budapest táncegyüttesi kitérővel, harminc évig vezetem. Az együttes a megyei művészeti élet meghatározója lett. Generációkat neveltem Bartók zenéjén a néptánc elemeire építve, kialakítva a Táncszínház létjogosultságát. Ez a munka, koreográfiai tevékenység szülte meg a Kamaratánc-fesztivált 1965-ben. Két-három év elteltével európai rangot jelent a szakmán belül ez a fórum.
A verseny, mely minden résztvevő alkotónak rangot adott, a táncosoknak nagyszerű megmérettetést, futótűzként terjed egész Európában, s még a japán koll;gák is járnak Zalaegerszegre videoszalagra rögzíteni az új formákat.
A külföldi vendégszereplések és az említett fesztivál nagyon érdekes és megtisztelő feladatokat hoz számomra. 1978-ban elkezdek tanítani az NDK Színművészeti Főiskola koreográfiai szakán s teszem ezt évenként tíz napig. A fal leomlása a főiskolát is elsodorta. 1977 nyarától az olaszországi Goriziában megrendezésre kerülő nemzetközi néptáncversenyt bíráló bizottság magyar tagjaként tevékenykedek több mint tíz évig. Ezek a fesztiválok, külföldi tanítások, az általam vezetett együttes sikerei, számtalan hazai öntevékeny és hivatásos együttesnél és német, szlovák, olasz táncegyütteseknél fémjelzik koreográfiai tevékenységemet.
Ezt a sikersorozatot 1988 nyaráig lehetett fokozni. S ekkor, jó magyar szokás szerint, az irigyeim tábora oly nagyra nőtt, hogy pillanatok alatt nullára íródott a magyarországi tevékenységem, beleértve a Zalai táncegyüttesnél végzett munkámtól a Kamaratánc-fesztivál művészeti irányításáig.
Ilyen körülmények tették szükségessé, hogy a Hevesi Sándor Színháznál végzett munkám előtérbe kerüljön.
Mozgást tanítok a színészképző stúdióban. Rengeteget tanulok a színházalapító Ruszt Józseftől, akivel Bartók- és Kodály-művekre komponált mozgásszínházi produkciókat viszünk színpadra. Kiváló rendezőkkel dolgozhattam koreográfusként, mindaddig, amíg a már bevált régi magyar szokás ismét megtette a számomra kikerülhetetlent.
Újra talpra állva a zalaegerszegi Egészségügyi Főiskolára kerülök és a gyógytornászhallgatókat tanítom mozgásra. Ez a tanítás adja a lehetőséget, hogy 1994-ben megalakuljon a Főiskolai Táncszínház. Minden évben új bemutató, állandóan cserélődő növendékekkel. Minden bemutatónkról a Táncművészet című lap nagy elismeréssel ír. Hét évig öregbítettük Zalaegerszeg és a főiskola hírét, és a befejezés a szokásos. Most egy zalai kisvárosban vezetek egy általam alapított ifjúsági táncszínházat.
Óraadó tanárként tanítok a nagykanizsai Piarista Gimnáziumban, és természetesen ott is van egy szárnyait bontogató táncszínházam. Hetenként járok egy kicsi zalai faluba, annak kicsi iskolájába, nyíltszívű, őszinte gyerekekhez.
A nyolcvanas években W. Lutoslavski Gordonkaversenyére komponáltam egy koreográfiát. A bemutató nagy port vert fel. A siker egyértelmű, a műben a vonóskar természetesen a gordonkát támogatja, míg a rézfúvósok és az ütőhangszerek a hatalom képviselői.
A gordonka mint a művészet megszemélyesítője a mű végén meghal. Vezető beosztású emberek a premier után gratulálva, közölték, hogy szép, szép, de ők nem hagyják a művészt meghalni. A fenti példák bizonyítják, hogy az élet mást produkált. Zalaegerszegen mindenféle munkát, ami a művészetemhez tartozik, abbahagytam, mert az elmúlt néhány esztendő is azt bizonyította, önálló véleménnyel rendelkező művésznek nincs lehetősége úgy dolgoznia, hogy politikai hovatartozásáról soha nem beszél.
Az ars poeticám ennek ellenére, továbbra is hitet és erőt ad további munkámhoz: „A néphagyomány alapján kell megteremteni a magas szintű színpadi művészetet. Ezt vallom. Az anyanyelvi kultúra és korunk, kimeríthetetlen lehetőséget biztosít számomra gondolataim kifejezésére. Legnagyobb feladatomnak tartom színpadon megformálni az embert, hogy rólunk, értünk beszélhessek.”
