Amikor megszülettem, édesapám a kőszegi katonai főreáliskolában tanított matematikát és ábrázoló geometriát. 1939-ben a kassai repülőakadémiára, majd pedig Szombathelyre helyezték. A nyarakat édesanyámmal, aki a csehszlovákiai polgári demokrácia szellemében nevelkedett, a szüleinél, egy Ipoly-parti szlovák falu evangélikus parókiáján töltöttem. Nagyapám egyszer, amikor magával vitt halászni, elmondta, hogy Petőfit tartja a legnagyobb költőnek, mert versei az élő beszéd természetességével hatnak (Befordultam a konyhába, / Rágyújtottam a pipámra…). A magyar nyelvtant Szomor István, a szombathelyi érseki elemi iskola kiváló tanítója szerettette meg velem.
Alig múltam tizenegy éves, amikor 1944 decemberében a szovjet front elől kitelepítettek bennünket Németországba, ahol először az Odera menti Frankfurt melletti, majd egy hét múlva a szovjet front közeledte miatt a bergeni német katonai táborban helyeztek el. Egy verőfényes vasárnap, 1945. március 15-én a németek a tábor közelében lelőttek egy angol repülőgépet. Az ejtőernyővel kiugrott pilótát magyar katonák találták meg, magyar egyenruhába öltöztették, s addig bújtatták, amíg az angol front április 15-én oda nem ért. Akkor az angol pilóta kíséretében Altorjay ezredes mint rangidős tiszt és tolmácsként Koncz Sándor református tábori lelkész, aki Sárospatak angol tannyelvű gimnáziumában érettségizett, átment az angolokhoz és „különbékét” kötött velük, melynek értelmében a magyar fél vállalta, hogy részt vesz a bergen-belseni koncentrációs táborban dúló tífuszjárvány felszámolásában, az angolok pedig engedélyezték, hogy a magyar tisztek és tiszthelyettesek megtartsák oldalfegyverüket. Emiatt a Szovjetunió jegyzéket intézett az angolokhoz, nehezményezve, hogy az angol zónában „fegyveres horthysta csapatok” vannak. A „lefegyverzés” 1946 januárjában három hétig tartott Munster B lágerében, amely mintegy harminc kilométerre volt Bergen bei Cellétől, attól a falutól, ahol akkor laktunk. Itt kezdtem el oroszul és angolul tanulni. Egy értelmetlen tragédiát is meg kell említenem. 1946 május–júniusa táján német puskapor megsemmisítése közben négy magyar katona életét vesztette. A bergeni temetőnek a bejáratától a legtávolabbi sarkában temettük el őket. Nem sokkal ezután hazaindultunk, de csupán a Harz-hegységig jutottunk el, és Osterode mellett egy barakktáborban töltöttük a nyarat, s csak 1946 októberében térhettünk haza; addigra tisztázódott ugyanis, hogy Churchill emlékezetes beszéde után folytatódik-e a háború a szovjetek ellen.
Magánvizsgák letétele után 1947 őszétől a budai Egyetemi, majd a Rákóczi Gimnáziumba jártam. A budapesti Lenin Intézetben szereztem orosz, majd az ELTE BTK levelező tagozatán magyar szakos tanári diplomát. A szlavisztika iránti érdeklődésemet Baleczky Emil ószlávóráinak köszönhetem. Először Egerben, majd Kálban tanítottam. 1961-ben kerültem az ELTE orosz tanszékére. Ekkor Baleczky tanár úr meghívott a szláv „kruzsok”-ba (ahol minden elseje utáni pénteken, az Erzsébet Szálló éttermében elköltött vacsora közben többek közt Kniezsa István, Hadrovics László, Gáldi László, Tamás Lajos, Mollay Károly, Niederhauser Emil folytattak érdekes szakmai vitákat), majd – Kniezsa István 1965-ben bekövetkezett váratlan halála után – felkért, hogy írjam meg az ószláv alak- és mondattan fejezeteit abba az egyetemi jegyzetbe, amelyet eredetileg Kniezsával közösen terveztek. Ekkor nemcsak latin tanulmányaimnak vettem nagy hasznát, hanem annak is, amit az 1948/49-es tanévben Szerdahelyi Andor mondott el az ógörögóráin. Azért csak ebben a tanévben, mert 1949 őszén, az orosz nyelv kötelezővé tételekor még az orosz filológia tanulmányozásához nélkülözhetetlen ógörög nyelv tanulását is betiltották. Baleczky Emil bevont a Studia Slavica szerkesztésébe is, kezdetben korrektorként, majd fokozatosan megtanított a kézirat-előkészítéstől kezdve a technikai szerkesztés minden fázisára. Emellett évtizedekig voltam a tanszék titkára, Baleczky Emil betegsége idején a tanszék teljes adminisztrációja rám hárult. Hadrovics László felkérésére a Nemzetközi Szlavisztikai Komité magyar nemzeti bizottságának titkára lettem, s e tisztemben több kolléga disszertációjának publikálását segíthettem elő. Saját egyetemi doktori értekezésemet viszont csak 1991-ben védtem meg, megengedvén magamnak azt a luxust, hogy kivárjam, míg számítógépen írhattam meg. Kandidátusi disszertációm az orosz szókincs magyar elemeiről szólt. Jelenleg már nyugdíjasként a magyar szövegekbe került orosz szavakat gyűjtöm abban a reményben, hogy ebből is kikerekedik egy monográfia.