Tízéves koromig szülőfalumban, a Tisza menti Kőteleken éltem. Édesapám itt – családunkból sorban – már az ötödik kántortanító volt. Engem első elemiben Édesanyám tanított. Mai fogalmak szerint, nagycsaládból származom: négyen vagyunk testvérek. A falu, bár elég nagy település volt, távol esett a világtól. Aki a vonat zötyögését akarta élvezni, annak előbb több órán át szekéren kellett magát rázatnia. A legközelebbi vasút ugyanis harminckét kilométerre volt. Ez időben én sem nagyon voltam a falun kívül messzebb, talán ha kétszer.
Ez a helyzet később elég hirtelen, de majdnem teljesen megváltozott. Középiskoláimat a szegedi piaristáknál kezdtem. Szegedről hazautazni nehéz volt. Szerény tanulmányi tevékenységemet a közbejött világháború ugyan megszakította, de az addig megismert, síkvidéki-alföldi eszmélés után Ausztria hegyes világa újabb, nagy élményt jelentett. Utána ismét Szeged, ahol a kollégiumban ugyanolyan visszahúzódó falusi fiú maradtam, mint korábban voltam.
Tizenhetedik évemet újra otthon töltöttem asztalosinasként. Nagyszerű év volt. Az addig – 1943-tól 1949-ig – ért sokféle hatás a még mindig zártabb, családi környezetben letisztulhatott bennem. Ezenkívül, persze, kedves Mesteremmel a szakmát is csináltuk, méghozzá kézzel, hiszen a faluban ekkor még nem volt villany.
1950-ben Budapestre kerültem, ahol 1953-ban faipari technikusi minősítést nyertem, 1958-ban az – akkor még – Magyar Iparművészeti Főiskola belsőépítész tanszakán diplomáztam. Ezután különböző tervezőirodákban dolgoztam, míg végül a KÖZTI-ből mentem nyugdíjba. Ha lehetőség van rá, és egyéb elfoglaltságaim engedik, továbbra is szívesen művelem tanult mesterségemet. Bár tudom, hogy „alkotásaink”, különösen manapság, hiába készülnének az „örökkévalóságnak”, korunk néha meglepő hamarsággal átalakítja azokat.
A főiskolán nem volt jelentős a politikai élet, akkor sem szoktam rá a közéleti aktivitásra, azóta sem értem rá. Munkám és magánéleti elfoglaltságaim mindig kitöltötték napjaimat.
Miután kikerültem a családi fészekből, elég mozgalmas vándorévek következtek: huszonöt éven át sehol nem laktam három évig egy helyen. Volt ebben elegáns villától az alagsori albérletig sok minden. És sok tapasztalat, nemcsak a világról, de magamról is. Végül, persze, mégis sikerült révbe érni, de ezt a lakást „családi okokból”, évtizedeken át, ismételten bővítenünk kellett. Nemcsak önerőből, de jobbára önkezűleg is.
1961-ben megnősültem, feleségem szintén nagycsaládból származik. Amikor munkahelyen dolgozott, ő is tervezőirodákban tevékenykedett. Ez nem volt túl sok idő, mivel idejének nagy részét inkább gyermekeink gondozására, nevelésére fordította. Nyolc gyermekünk született. Ők – egy kivétellel – már mind felnőttek, diplomát szereztek, többnyire családosok. Unokáink száma közelíti a két tucatot.
Ilyen helyzetben nem volt módom időigényes kedvtelésekre, avagy valami finom gyűjtőszenvedélyre. Be kellett érnem azzal, hogy veszni indult dolgokat próbáljak megmaradásra bírni, legyen az öreg imakönyv, használati tárgy vagy ősi, kincses padlások „kacatja”. Már tizenöt éve, hogy gyűjtöm a régi, bélyeges téglákat. A rakás tégla látványa azonban számomra nem volt kielégítő, ezért a gyűjtés mellett elkezdtem módszeres feldolgozásukat is. Ebből alakult ki a Magyarországi Bélyeges Téglák Katalógusa, melyben ma már több ezer tétel található.
Fiatal koromban úgy gondoltam, hogy jó lenne az akkor még beláthatatlanul messzi 2000. évet megérni. Nem vártam ettől sem csodát, sem világvégét, de úgy tűnt, „biztosan érdekes lenne”. Azóta már túl is vagyunk rajta. Az elmúlt XX. századról azonban nincs túl jó véleményem. Magyarországot – szinte kezdetétől végéig – egyfolytában sújtották a hatalomvágy és butaság következményei. Az emberi „tudás” jelenlegi csúcsának árnyékában olyan rossz dolgok versengtek egymással, mint talán még soha. Ebből a szakadékból egyéneknek és közösségeknek egyaránt nehéz lesz kiemelkedniük.
Ha valaki megéri a közelgő hetvenedik évét, az mindenképen eredmény. De nem érdem. A kerek számok környékén viszont szokás visszanézni. Én inkább körülnéznék, ebben ugyanis benne van az előretekintés is. Amíg az elmúlt évtizedek során tettük-vettük dolgainkat – az adott külső lehetőségek és belső ítéletünk szerint –, mindig a legjobbra törekedve, elég sok mindent elindítottunk, amire legalább kíváncsiak lehetünk a jövőben. És egyre sorjáznak azok a dolgok, amiket még szeretnék megtenni. De ezeket nem végezheti el más, hiszen én tudom a gondolataimat, azt, hogy mit kellene megvalósítanom.
A körülöttünk lerakódott tárgyak halmaza és dolgok szövevénye jobbára mulandóságra van ítélve (ámbár, a tégla kibír pár ezer évet!). Létünknek nem „öncélja” pusztán az élet folytatása. Emberi mivoltunk lényege, hogy életünket milyen módon töltjük el. Így gondolom, hogy munkánkban, gyermekeinkben sok mindent jói indítottunk el, amit érdemes lenne figyelemmel kísérni. Ehhez talán – a még – hetven év is kevés lesz.
