Tokár György

építész (Budapest, 1933. július 14.)

    A világgazdasági válság idején születni, a második világháború alatt gyerekeskedni, 1956-ban diplomázni, majd a szakmát a szocializmus alatt gyakorolni – mozgalmas életet jelentett.
    Iskoláim: péceli katolikus elemi iskola, gödöllői Premontrei Gimnázium, majd a háború után a budapesti Vörösmarty Mihály Reálgimnázium. 1951-ben érettségiztem. Az érettségi ballagásunk 2001-ben volt (1951-ben megtiltották).

Budapest, Hertelendy utcai lakóház

    Az egyetemi évek a kemény szocializmus és a szocreál virágkora volt. Tanáraim közül a hangadók, Major Máté és a Szovjetunióból hazatelepült Perényi Imre mellett minket még tanított Bardon Alfréd, Csonka Pál, Weichinger Károly, Kiss Tibor, Rados Jenő, Pogány Frigyes – hogy csak a legjelentősebbeket említsem. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen az utóbbiakat 1956 után eltávolították az egyetemről.
    Az építészetről. A múlt század elején virágzó historizáló építészettel szemben 1919-ben új művészetelmélet-építészetelmélet jelentkezett, a Bauhaus. Célja az új összművészet megteremtése, mégpedig a modern technikai feltételek alapján. A formaképzés alapját az anyag és annak alakíthatósága, valamint a funkció mélyreható vizsgálata képezte. A funkció elsődlegességének hangsúlyozása szükségszerűen kissé merev és száraz formai megoldásokat eredményezett az épületek többségénél. A Bauhaus a fenti irányvétellel akarva-akaratlanul elvágta azt a gyökeret, amely a görög építészettől a századfordulóig folyamatosságot biztosított az európai építészetben. A kizárólagosságra törekvés és a baloldali beállítottság miatt a Bauhaus gondolata hamar politikai csatározások tárgya lett. 1933-ban, születésem évében a Bauhaus alapítói szétszóródnak a világban, és kezdetét veszi a mindmáig tartó bizonytalanság a világ építészetében.
    Az ötvenes évek elején az egyetemen a Bauhaus eszméit tiltották, tanáraink nem beszélhettek róla. Kevés tudásunk és információnk ellenére bennünket lelkesítettek ezek a gondolatok. És ekkor jött szovjet diktátumként a szocialista realizmus. Ez a tiszavirág-életű „stílus” az építészet és az építészek presztízsét alaposan megtépázta.
    1956-ban diplomáztam, szakmai életem ebben a politikai és szakmai zűrzavarban kezdődött. Szerencsém volt, mert mesteriskolásként 1958-ben a Szendrői Jenő vezette Ipartervbe kerültem. Ez volt akkor az egyetlen hely, ahol a racionális gondolkodást sikerült átmenteni az építészetbe. Az elmúlt ötven évben ehhez fogható szellemi műhellyel alig találkozunk. Szendrői Jenő különleges érzékkel és tudatossággal gyűjtötte és támogatta a tehetségeket. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy később a barátjának tekintett.
    Külön fejezetet érdemel a Mesteriskola, amelyet Szendrői Jenő haláláig vezetett. A Mesteriskola olyan többletet ad a fiataloknak, amely nem az egyetemi oktatás folytatása, hanem a szakmai kereteket tágítva szélesebb látókörű építészeket képez. A mai magyar építészet élvonalát képező építészek szinte mindegyike mesteriskolás volt.
    Az Ipartervben megtanult racionális gondolkodás végigkísérte egész pályámat. Megóvott a szakmai divatoktól és az építészet tiszteletére és szolgálatra nevelt. Ezért tartom a sok díjnyertes pályázat, megépült épület és az Ybl-díj mellett a Vámház körúti Központi Vásárcsarnok rekonstrukciójának tervezését és megépítését életem egyik legfontosabb munkájának, mert sikerült Pecz Samu szellemiségét megőrizve egy olyan, korszerű vásárcsarnokot létrehozni, amelyik a FIABCI, a legnagyobb nemzetközi ingatlanszakértői szövetség nagydíját is elnyerte.