Az életem vége felé járok, miután a jövő év júliusában betöltöm a hetvenet. A pályám az Operaház tagságával indult, bár előtte három évig voltam a Szegedi Nemzeti Színház tagja, és 1958. március 1-jén kerültem az Operába.
Mióta csak az eszemet tudom, az éneklés jelentett számomra mindent. Az iskolában hímezni tanítottak, ami nem hozott túl nagy sikert, mert az osztálytársaim készítették el helyettem a feladatot, hogy énekelhessek nekik. Igaz, mára ez lett az egyik legkedvesebb elfoglaltságom, viszont ez már egy másik történet. Az énektanulás megkezdésétől a legfőbb vágyam az Operaházba való tartozás volt. Óvodás koromban egy gyermekszínház igazgatója meghallotta, amint a kertünkben egy kislány énekelget. Becsöngetett, mert szívesen látott volna engem színpadon szerepelni. Persze, hogy nem engedtek, hiszen abban az időben, a harmincas években, a színészi pálya nem tartozott a legszebb szakmák sorába. Pláne egy kispolgári családban. Végül felhívták a szüleim figyelmét arra, hogy érdemes lenne velem foglalkozni, mert még sok közöm lehet a művészethez. Valóban így lett.
Salgótarjánban születtem, és sokáig éltünk ott. Az anyai nagyanyám sűrűn vitt el engem Szentkútra, ami Nógrád megyében ma is nevezetes búcsújáró hely. Nagyon szép élményt jelentettek számomra ezek a kirándulások. Megfogadtam, hogy ha én egyszer az Operaház tagja lehetnék (feltételes módban), akkor visszajövök a templomba énekelni. Meg is történt. 1958 márciusában vettek fel az Operába, és már szeptemberben be is tartottam az ígéretemet. Addig utaztam vonattal, ameddig lehetett, majd ugyanúgy, ahogy kicsi lány koromban a nagyanyámmal, felgyalogoltam Szentkútra. Megkerestem a plébánost, bemutatkoztam, és elmondtam neki, hogy milyen érzések vezéreltek: énekelni szeretnék az egyik templomi misén. A tisztelendők igen nagy szeretettel fogadtak, ebédelni is meghívtak. Az istentiszteleten elénekeltem Schuberttől az Ave Mariát. Felnőttként is nagy élményt jelentett, és ez volt a legszebb. Nem vagyok egy bigottan vallásos ember, de mégis megvan a magam hite. Hiszek az emberek szeretetében. Nagyon sokfélével találkoztam az évek során, tapasztaltam a gyűlöletüket is. Meg tudok bocsátani, de felejteni nem igazán. Anyámék úgy neveltek, hogy minden embert olyannak fogadjak el, ahogy van. Mindenki máshonnan jön, mások a gyökerei. Ez volt az életem egyik kiindulópontja.
A múlt vasárnap, december 8-án, a nagyobbik unokámat, aki most tizenegy éves, elvittem az Operettszínházba. Ott is van egy tanítványom, akitől kaptam két jegyet. Velem jött a kicsi is, mert igaz, hogy az Operában már többször is járt, de az Operettben még sosem. Egy délelőtti Marica grófnőt néztünk meg. Ahogy az előadást figyeltem, észrevettem az utolsó momentumot. Az imént elmeséltem talán az első legszebbet, és most itt van az utolsó. Az 1953–54-es évadban még a konzervatóriumba jártam. Anyagi helyzetünknél fogva pénzt kellett keresnem, apám katonai főtörzsőrmester volt, ami a neveltetésemben is meglátszott. A nézőtéren elgondolkodtam, hogy én az ’53–54-es évadban is itt voltam, csak éppen a kórusban énekeltem. A tanulás mellett dolgoznom kellett. Egy évre rá, 1955 márciusában kerültem le Szegedre szólistának. Tehát az Operettszínházban énekeltem először, és végül az Operában kötöttem ki. Életem során csak három munkahelyem volt: kezdetnek egy évig az Operett, azután három évig a Szegedi Nemzeti Színház és 1958-tól az Operaház, ahol ma már örökös tag vagyok. Mindig is ez volt az álmom, ezt kívántam magamnak. Sokszor dolgoztam külföldön is, de két-három hétnél tovább nem tudtam kint maradni. Sajnos van egy igen makacs betegségem: a honvágy. Az Operában is kaptam nagy pofonokat, de nem az Operaháztól, és nem a közönségtől. Néhány fafejű igazgatótól, de mégis megmaradtam örökös tagnak, mert az Operaház volt az életem minden vágya, és ez hihetetlenül boldoggá tesz. Nem csábított a világsiker, mert az álmom megvalósult. A Jó Istentől megkaptam, amit kértem, amit az Ave Mariával köszöntem meg. Hálámért a jutalmam, hogy egész életemben azzal foglalkoztam, amit a legjobban szeretek. Ez a legfontosabb.
Ennyit mondhatok magamról.
