Csala Zsuzsa

színművész (Újpest, 1933. július 9.)

„Boldog új éveket!”

    Háborús években voltam gyerek, és az édesanyám egyedül nevelt bennünket, három lánytestvért, ugyanis az apánk kiment Amerikába, és elfelejtett visszajönni. Nem részletezem a szegénységet. Én mindent az édesanyámnak és a nővéreimnek köszönhetek. Az ő áldozatuk tette lehetővé, hogy tanuljak. A nővéreim megvárták, míg én önálló színész lettem, s ők csak azután, már férjes asszonyként végezték el a középiskolát, az egyetemet. A szüleink valaha jómódúak voltak, így sokáig abból éltünk, hogy az édesanyám eladogatta azt, amit nem vettek el tőlünk. Mindezzel együtt szép gyerekkorom volt.
    Minden akartam lenni, de legjobban építészmérnök. Egyszer kultúrverseny volt a gimnáziumban, ott léptünk fel. Akkor már nagy bohóc voltam az osztályban. Valahogy bejutottunk valami versengésbe is, ami a Margitszigeten volt. Férfiszerepet játszottam kölcsönruhában, én voltam az ellenség, a negatív figura. Jót röhögött rajtam mindenki. Néhány hétre rá jött egy boríték, amit az anyukám bontott fel. Elképzelni se tudta, miről van szó: behívtak felvételizni a Színművészetire. Még csak másodikos gimnazista voltam.
    1950-ben vettek fel a főiskolára, abba az osztályba, ahová Domján Edit, Kaló Flórián, Avar István, Szabó Gyula, Gellei Kornél is járt. Nagyszerűen éreztem magam köztük. Én voltam a nagy utánzó. Egyik tanárunkat például olyan hitelesen tudtam életre kelteni, hogy ő maga is magára ismert. 1953-ban tettek ki. Az eltelt három év alatt nem lettem sokkal tehetségtelenebb, csupán az történt, hogy nem nekem illő szerepeket osztottak rám. Egy nap Kazimir Károllyal találkoztam, aki azt tanácsolta, jelentkezzem a Faluszínháznál. Mátrai József igazgató láthatott bennem valami fantáziát. A tiltó rendelkezések ellenére – mely szerint diploma nélkül senkit sem lehet szerződtetni – odavett a Déryné Színházba.
    Tizennyolc évesen már a színpadon álltam. Örültem, hogy színész lehetek, mert mindent, amire vágytam, eljátszhattam a színházban. Lehettem gyerek, boltos, kalauz, sőt építészmérnök is.
    Visszagondolok a Déryné Színházban eltöltött esztendőre, a hőskorra. Ütött-kopott kultúrotthonokban, omladozó kastélyokban játszottunk. Egerben remek szerepeket játszhattam. Drámát, operettet, vígjátékot. Kubickoltam a sikerben. 1960-ban lettem a Vidám színpad tagja.
    A Házassági alkalmazott című bohózatban Kabos Laci volt a partnerem. Három jó hangulatú, fergeteges sikerű főpróba után nem a bemutató, hanem a feketeleves következett: a betiltás! Erkölcsi kifogások voltak a darab ellen, amit ma egy óvodai színjátszó kör is nyugodtan előadhatna…
    Újpesten, kertes házban nőttem fel, s mindig arra vágytam, hogy nekem is legyen kertes házam. Sokáig tartott, de végül is mindent elértem, amit akartam. Nekem a családi ház volt a célom, és büszke vagyok, hogy a magam erejéből sikerült előteremtenem.
    Az édesanyámnak áldott jó természete volt, remek humora és határtalan optimizmusa. A humoromat – ha van egyáltalán – tőle örököltem. Az optimizmust szeretném átadni az embereknek; azt a képességet, gondolkodásmódot, hogy minden dolgot kétféle szemszögből lehet nézni. Én még a legszörnyűbb dolognak is megnézem a jó oldalát. Örökké mosolyognom kell, mert ellenkező esetben megkérdezik, hogy beteg vagyok-e. Akkor is jópofának kell lennem, ha rossz a kedvem. Azért nincs nehéz dolgom, mert alapvetően vidám természetű vagyok. Örök mániám volt az is, hogy le akartam fogyni. Egyszer sikerült leadnom néhány kilót, és abban a percben megkérdezték tőlem, csak nincs valami bajom. Nincs értelme másnak mutatkoznom.