Pihent eszű statisztikusok – felfoghatatlan, hogyan – kiszámították, olvastam valahol, hogy ha a világon eddig megjelent könyveket, köteteket valaki egy sorba rakná, a könyvoszlop a Holdig érne. Nyájas képű szomszédunk pedig, tudvalevően és kikerekítve kb. 380000 kilométer távolságra van tőlünk. Nos, ehhez a háromszáznyolcvanmillió méteres – elképzelni is rossz – könyvtoronyhoz szerény egyméternyit én ragasztottam hozzá. Úgy, hogy könyveket csináltam – fordítottam – balgán és könnyelműen több mint fél évszázadon át, s egyedül ez marad utánam. Vagyis: pur és chomuv.
Ha ma visszagondolok a kezdetekre, újvidéki prepás koromra, tizenöt éves, rövidnadrágos süvölvénynek látom magam, amint megilletődve ácsorgok Gál László, a neves vajdasági költő és író Pap Pál utcai házának kapubejáratában, mert hát a Mester, a jóságos Böske nénitől, a feleségétől, nekem tanárnőmtől, beüzent a képzőbe, hogy beszélni akar velem némi reményekre feljogosító első zöngeményeimről. Mit mondjak?! Azon szempillantásban kész, befutott írónak éreztem magam, csak éppen nem mertem bevallani, hogy a beküldött három vers az „összes művem”. A beszélgetésből meg az lett, hogy Laci bácsi beszélt Adyról nagy vehemenciával, én pedig mind mélyebben hallgattam, hiszen, ha makogtam is valamit kedvenc költőmről, beszédtársam csípőből rám cáfolt, hogy na, ezt is rosszul tudod. A „remekműveim” szóba sem kerültek, majd a „beszélgetés” vége az lett, hogy a Mester megkérdezte, tudok-e sakkozni. Tudtam, és mivel a Pelikán úrnak fenntartott csütörtöki kártyapartin kívül egy üres sakkdélutánja is volt, hetente-havonta szabad volt eljárnom hozzá sakkozni.
Így „vonultam be” az irodalomba, ilyen dicstelenül, s csupán az hozott gyógyírt vélt sebeimre, hogy a Híd 1948. decemberi száma már közölt egyet újabb verseimből.
Amíg a kezdeti lendületből futotta, szorgalmasan írogattam, a következő évben – tizenhat esztendősen – hetilapunk, az Ifjúság Szava riportere lettem Thomka Gábor keze alatt, országos kiszállásokra mentem és címoldali nagyriportokat szállítottam hetente. Közben az iskolát sem lehetett elhanyagolni, így történt, hogy ősztől kezdve a szabadkai magyar tannyelvű főgimnáziumban folytattam tanulmányaimat, ahol magántanulóként egy év alatt két osztályt végezve érettségiztem. Ezzel teljesült szívem vágya, főiskolára íratkozhattam, persze magyar nyelv és irodalom szakra, s két év múlva, a huszadik születésnapomon, friss tanári diplomával a zsebemben léptem ki a főiskola kapuján. Máig is tisztán emlékszem a forró júliusi nap sugárözönére, a bensőmet feszítő, túláradó örömre, mely mindenestül betöltött. Úgy éreztem, az élet királya vagyok, pedig csak fiatal voltam, s – egyelőre – állástalan magyartanár. No de őszre már megvolt a kinevezés: az újvidéki József Attila Általános Iskola magyar–szerb szakos tanára lettem, akkor még nem volt létszámfelesleg, könnyen ment az ilyesmi.
Ekkor azonban már találkoztam a műfordítással. Gál Lászlón kívül ugyanis még egy mentorom volt: Majtényi Mihály, a vajdasági magyar irodalom másik nagy öregje, aki az ötvenes évek elején a Híd főszerkesztője volt. Én meg, a nagydiák, a famulusa, mert afféle szerkesztőségi mindenesként kéziratokkal, klisékkel, kefelenyomatokkal futkároztam a nyári vakációban. Elmaradhatatlan szivarjával a két ujja közt, kékes füstkarikákat eregetve borongós homlokkal ült a hatalmas bőrfotelben (talán kéziratgondok gyötörték), s egy pillanatban rám reccsent felejthetetlen, Mihály bácsis hangján: „Akarsz fordítani?” Ó, igen, én mindent, csak valami hasznomat lássák. Egy regényrészlet fordítását bízták rám, belekóstoltam, és ment, s örömömet leltem benne. Így kezdődött.
Kenyérkereső foglalkozásaimat tekintve voltam – tehát – tanár, rádióbemondó, lektor, újságíró, szerkesztő, de a hosszú évtizedek alatt mindig-mindig fordítottam is a jelenkori horvát meg szerb prózairodalomból. Az volt a dolgom, hogy odafigyeljek a többségi irodalom jeles alkotásaira, s azokat, különösen, ha jelentős díj vagy másféle siker fűződött hozzájuk, anyanyelvemen megszólaltassam. Munkámban, persze, nem voltam egyedül, hiszen kiadóvállalati meg lapszerkesztői igények és elvárások segítettek. Lapjainkban, folyóiratainkban vagy önálló kötetekben a jelenkori délszláv prózairodalom legjobb alkotásainak hosszú sora látott így napvilágot magyarul. Az irodalmi díjakban kifejezett méltánylás mellett (Szenteleky–Bazsalikom-díj 1978, Forum Nívódíj 1986 [Danilo Kiš: A holtak enciklopédiája], a szerbiai íróegyesületek közös díja az év legjobb fordításkötetéért [Mirko Kovač: Európai költésrothadás, Újv., 1987]) munkám elismerésének érzem, hogy 1985-ben az újvidéki Forum Könyvkiadó Aranyhegyek birodalma címmel kiadta válogatott novellafordításaimat, valamint azt is, hogy a Magyar Írószövetség tagjai sorába választott 1991-ben. Ugyanez évben, harminchét munkában töltött esztendő után, az Újvidéki Rádió irodalmi szerkesztőjeként nyugállományba vonultam. Idekívánkozik még, hogy magánéleti sorsfordulók nyomán 2000 nyara óta Baján élek és dolgozom.
