Kései gyerek voltam, anyám huszonhét éves múlt világra jöttömkor, apám negyvenhét. Ráadásul első gyerek egy kevéssel születésem után Budapestről anyám szüleihez, Gyulára költözött, még boldog családban, amely csendőrtiszthelyettes apám nyugdíjából, ha nem is gond nélkül, de viszonylag jól élt.
Értelmem, érzelmi világom épülését – nem lévén még televízió és nekünk a néprádió elterjedéséig rádiónk sem volt – velünk egy fedél alatt lakó nagyapám meséi és anyám dalai meg versei alapozták meg. Nagyapám négy osztályt végzett, de világlátott ember volt; fogathajtóként bekocsikázta az első világháború frontjait, sebesüléséig orosz, felépülése után olasz földön szolgálva a trénben. Leginkább háborús emlékeit idézte. Anyám két polgárit végzett, s Kétegyházán az apácáknál énekelni is tanult. Tízévesen kiscserkészként mint a Nótafa őrs krónikása megpróbáltan számba venni, hány dalt ismer. A háromszáznál is tovább jutottam. Többnyire maga költötte verseiből pedig, amelyek soha nem voltak híján mély bölcsességeknek, nemritkán sarkalatos erkölcsi tételeknek, élete végéig nem fogyott ki.
Sem nagyapám, sem anyám nem tanult pedagógiát, esztétikát. Aligha hallhattak azokról a teoretikus vitákról, vajon a gyermeknek mondott mese, vers, dal, a kezébe adott könyv szépérzéke fejlesztésére és/vagy tartása, erkölcse, értelme pallérozására való? Józan paraszti eszükre hallgatva egységben látták s láttatták velem a szépet, a jót, az igazat.
Hasznomra. Az a világ, amelybe belenőttem – 1939 őszén lettem iskolás, és 1955 nyarán államvizsgáztam – legkevésbé a rímes játékot kérte számon az irodalmon s annak művelőin, sokkal inkább az éppen hivatalos értékek és érdekek szolgálatát. Elsősként a vizsgán egy irredenta verset szavaltam; ki másra osztották volna, ha nem a csendőrgyerekre? Arról szólt, ha felnövök, rádióval szövöm át a világot, vigye el millió szívekbe… Erdély, Bánát, Felvidék most is a mi földünk… Tizenöt évvel később a nagy honvédő háború hőseinek ábrázolásából szigorlatoztunk.
Négyéves voltam, amikor fiútestvérem született, évre rá még egy, aztán két lány. Közben hullámzott a háború; valahányszor csapataink bevonultak valahová, hatvanadik évéhez közeledő apámat is mozgósították. 1944 szeptemberében Nagyvárad alól szökött haza. Röviddel azután törvény mondta ki, hogy többé nem illeti meg a nyugdíj.
Nem élte túl. Halála után addig háztartásbeli anyámat némi protekcióval felvették a Harisnyagyárba. Takarítónői keresetéből nevelt fel, taníttatott bennünket.
Hogy segítségére legyek, egyebek mellett magamra vállaltam húgaim pesztrálását; mesével, verssel, dallal múlattam az időt, amíg ő elkészíti az estebédet, amilyenekkel korábban otthon, később az iskolában kötöttem barátságot, miközben efféléket csinálni magam is próbálgattam.
Sikerem volt. Előbb a mi kis „családi kör”-ünkben, majd tágabb környezetemben is. Az iskolában tanáraim megengedték, hogy versben írjam dolgozataimat.
Az én diákkoromban még nem számított szégyennek verset olvasni, még írni sem. Minden bokorban több költőfióka próbálgatta a hangját. Önképzőkörünk felolvasó délutánjain megtelt a kémiaterem. S nem testnevelés alól felmentett, koravén, nyápic könyvmolyokkal; verselőtársaim közül egyetlenegy lett zeneesztéta s további kettő tanár, a többiek csupa hasznos foglalkozást választottak.
Magam néhány éves kényszerű kihagyásokkal közel ötvenöt esztendeje – 1949. január 1-jén közölt először verset tőlem az akkori országos diáklap – írogatom verseimet, elbeszéléseimet lapoknak, folyóiratoknak. Még egyetemistaként megjelent egyharmad verskötetem, később egy riportkönyvem, majd kisregényem, s a fiataloknak írt két mondafeldolgozásom s egy esszégyűjteményem mellett tizenkét ifjúsági regényem kétannyi hazai és külföldi kiadásban. Negyedszáz könyvnyi idegen prózát, verset ültettem át magyarra, két forgatókönyvemből készült film s tucatnyiból hangjáték, miközben harminc éven át szerkesztőként magam is mások írásait gondoztam.
Nem halmoztak el díjakkal, kitüntetésekkel, talán mert mindmáig nem tudtam eldönteni magamban sem, mit szolgálok, amikor írok? A szépet, a jót, az igazat? Megpróbáltam egyszerre hatni az értelemre s az érzelmekre. Balgaság volt tőlem?
Az olvasó gyerek nem bánta, a kritikus felnőtt nem értékelte.
Hetven múltán hevem múl’ tán. De nem adom fel!
