Az alföldi festészet szellemiségét, Tornyai, Rudnay, Medgyessy hagyományát kezdettől fogva sajátomnak és magamra nézve kötelezőnek éreztem. Számomra ez nemcsak a magyar falu, a paraszti élet, a táj realista ábrázolását jelenti, hanem sokkal inkább azt, hogy ők teremtették meg a művészi kifejezés népi, nemzeti nyelvét, s annak, aki nem idegen, hanem saját nyelven akar szólni, ez a hagyomány örökség: lelki, szellemi erő, irányító mérték.
A magyar nép gazdag hagyományainak őszinte szeretetével és megbecsülésével a művekben azt kell hangsúlyozni, ami a nemzeti szellem lényege, sajátja. Ezt kéri számon tőlünk Európa kultúrája, amelynek gazdagításához az itteni színek felvillantásával járulhatunk hozzá.
A néphagyomány és a rá épülő nemzeti kultúra megbecsülése a történelmi tudaton túl a jövő felelős vállalását jelenti: értékek megőrzése mellett értékek teremtését.
Korunk nagy hibája az újszerűség túlbecsülése, túlhajszolása: az, hogy a bizarrnak, sőt az együgyűnek is rangot ad, ha az újnak tekinthető. A mindenáron való újat akarás vezetett a művészet kiüresedéséhez.
Meggyőződésem, hogy ma sem szabad feladni az absztrakt általánosságokért a konkrét egyediséget, a konkrét történetiséget. Nem távoli divatokat kell követnünk, hanem számot kell adnunk arról, ami itt és most történik. Számot kell adnunk a paraszti lét sorsfordulóiról, a múltba roskadó tanyákról, és meg kell őriznünk a következő generációk számára azt, amit pusztulásra ítélt az idő.
Az elmúlt évszázadból az utókornak arról a csodáról kell számot adnunk, amit megértünk, hogy a világtörténelem egyik legnagyszerűbb eseményének, az 1956-os magyar forradalom győzelmének részesei lehettünk. Véget ért hazánkban az a szégyenletes korszak, amelyben a szovjet megszállók legbuzgóbb kiszolgálói, egy néptől idegen bűnszövetkezet bitorolhatta a hatalmat, tarthatta rettegésben a nemzetet, és akarta kiölni a hazafiságot a nép és az ifjúság szívéből.
A forradalom idején október 23-a jelentette mindannyiunk számára a legmaradandóbb élményt, amely nemigen adatott meg a XX. század más ifjú nemzedékének. Nem kellett senkit meggyőzni, hogy álljon a zászló mögé. Az ország egységbe forrt össze, és a legtöbbet tette, amit akkor tenni lehetett. Egy bátor nép új irányt szabott a történelem menetének, s alapjaiban rengetett meg egy embertelen rendszert.
Bár a világ hamar elfelejtette a szabadságért, az emberi becsületért hozott hatalmas áldozatot, de ha az utódaink emlékezetében megmarad, minden hősi halál megtérül, hazát megtartó életté válik.
A forradalmat leverték, de eszméit legyőzni nem tudták. Rettenetes volt a cinikus hazudozás visszatérése, a soha el nem felejthető megtorlás. A félelem légkörében a hallgatás az életben maradás feltétele volt. 33 éven át nem beszélhettünk 1956 felemelő és megrázó eseményeiről. Nem tehettünk mást, maradtunk mag hó alatt, de megnémítva is a rendeltetés hitével őriztük meg igazunkat.
„Művészeti tanulmányait 1951-ben a Bessenyei György Képzőművészeti Népfőiskolán kezdte Nyíregyházán, s a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán 1958-ban fejezte be. 1956-ban tagja volt az MKF forradalmi bizottságának. 1961-ben a Fiatal Képzőművészek Stúdiója vezetőségébe választották. 1964-ben Budapestről Veszprémbe költözött, ahol a város támogatásával gondtalanul dolgozhatott. Több mint tíz éven keresztül a Magyar Képzőművészek Szövetsége Észak-dunántúli Területi Szervezetének Veszprém megyei titkára volt. A 70-es évek első felében a Veszprém városi, illetve a megyei tanács tagja volt. 1977–1990-ig évente részt vett a Hajdúböszörményi Nemzetközi Művésztelep munkájában. Bár 1979 óta Budapesten lakik, az év legnagyobb részét Veszprém megyében és Hódmezővásárhelyen tölti.
1958 óta rendszeresen szerepel jelentős hazai kiállításokon és külföldön is festményeivel és kerámiatábláival. Több nagyméretű kerámiakompozíciót készített középületekhez. Művei megtalálhatók köz- és magángyűjteményekben. Ő használt föl először műszaki kerámiaelemeket figurális kerámiatáblákhoz, kompozíciókhoz.
Szellemi atyja, elindítója és szervezője volt a Székely hadosztály emlékműve 1995. évi újbóli felállításának, eredeti helyén – Mátészalka és Kocsord között –, a Kraszna partján. 2001-ben jelent meg a Magyar Képzőművészeti Egyetem felkérésére összeállított dokumentumkötete A Magyar Képzőművészeti Főiskola részvétele az 1956-os forradalom és szabadságharcban címmel.
Művészeti díjak: 1965 – Csók István-díj, 1966–1969 – Derkovits-ösztöndíj, 1969 – Egri József-díj, 1973 – Szegedi Nyári Tárlat nagydíja, 1979 – Káplár Miklós emlékérem és díj.
Jelentősebb egyéni kiállítások: 1963 – Budapest, Mednyánszky terem; 1965 – Veszprém, Vegyipari Egyetem aulája; 1970 – Budapest, Derkovits terem, a TV Galériája; 1974 – Koppenhága, Gladsaxe, Dánia; 1976 – Tata, Megyei Művelődési Központ; 1977 – Nyíregyháza, Jósa András Múzeum; Mátészalka, Szatmári Múzeum; Veszprém, Megyei Művelődési Központ; 1980 – Hajdúböszörmény, Városi Művelődési Központ; 1983 – Veszprém, Vegyipari Egyetem aulája; 1986 – Balatonfüred, Balaton Galéria; 1988 – Mátészalka, Művelődési Központ; 1989 – Germering NSZK; 1990 – Tihany, Múzeum; Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum; Düren, NSZK; 1992 – Veszprém, Csikász Galéria; 1994 – Szigliget, Galéria; 1996 – Nyíregyháza, Városi Galéria; 2000 – Budapest, Magyarok Háza; 2001 – Nyíregyháza, Jósa András Múzeum.”
