Éppen ma fejeztem be az emlékirataimat. A Vendégségben a Földön címet adtam neki.
Az Értől, a soproni Rák-patak partjáról az Óperenciás-tengeren is túl, két óceánon átzarándokoltam. S nem elhantolt ősi civilizációkra találtam, hanem ma is élőkre, amelyekkel meg kell osztanunk ma is a világunkat.
Fogalmaim, felfogásom megújult, szellemileg újraszülettem. Hitem nem rendült meg a bencések belém ültetette kalokagathiában: de rájöttem, hogy legtöbben, akikkel a glóbuszunkon találkoztam, nem volt soproni diák, még csak nem is angol vagy európai. S ha emberi értékeink egyetemesek is, értékrendünk már nem feltétlenül. Ugyanis sem az ókorunk istenítette Szépség, Jóság és Igazság szentháromsága, sem a felvilágosodásé, a Szabadság–Egyenlőség–Testvériség nincs eleve harmóniában, összhangban, hanem ezek az értékek, mint a hindu istenek, egymással torzsalkodnak, vetélkednek. S aztán más-más civilizáció másként rangsorolja azokat, tehát különböző az értékrendjük – mert eltérő a kollektív megélhetésmódjuk, más közös ősiségre hivatkoznak, s főleg más Írás örökíti, testesíti meg szent hagyományaikat.
A képírás tradíciójából merítő kínaiak, a Korán szent arab írásmódját ápoló muzulmánok meg a Védát devanágariban olvasó indiaiak észjárása, egész világképe, „világnézete”, evidenciái egymástól nagyon is különböznek. Közelebb hozzánk, „Dél-Szláviában” is tapasztaljuk, hogy a latin és a cirill írás, a nyugat-római és a bizánci, keresztényeket választ el egymástól.
A közkeletű bölcsesség keletiességről és nyugatiasságról szól. Évtizedekbe került, míg felismertem, hogy ez a fogalmi párosítás valójában félrevezető. Bár nyugati civilizáció létezik, de olyasvalami, mint „egy keleti civilizáció”, nincsen. Egyszerűen az csak nem nyugat. Egységét a nyugati gyarmatosítás orientalistái eszelték ki, egy zsákba gyömöszölve az „alsóbbrendű, gyarmatosított vagy gyarmatosításra való népségeket”. Tapasztalati tény ugyanis, hogy a kínai, az indiai és az arab-muzulmán civilizáció legalább annyira eltér egymástól, mint mindegyike a mi, nyugati civilizációnktól (amely ma egyébként a gazdasági fundamentalizmus bűvöletében él). Global communication without universal civilization című munkámnak az ezredfordulóra megjelent első kötetében (Coexisting contemporary civilizations: Arabo-Muslim, Bharati, Chinese, and Western) behatóbban foglalkoztam a mondottakkal; s magyarul pedig tömören a Nyugat van, ’Kelet’ nincs című könyvemben. Ha tovább visszük ezen eszmefuttatást, belátjuk, hogy a világ nem Európa-központos kultúrtérképén még az ázsiai civilizációnak sincs helye, hiszen Kína, Irán és Izrael között mi más közös azon kívül, hogy a kontinenst, amelyen e három ország található, földrajzunk „Ázsiának” nevezte el?
Az évszázadok bölcsességét továbbadó, begyökeresedett írásmódok eltérése folytán az egymás mellett élő civilizációk közti különbözés szembeötlik, de vele – mint említettük – a kollektív életmód, ön- és fajfenntartás különbsége is. A kultúrkörök közti eltérés, a világ színességének elismerése és fenntartása nem veszélyezteti a világ békéjét, amíg csak a származásbeli, hitvallásbeli differenciák nem szolgálnak felsőbbrendűségi érzést, a gyarmatosítás felújítását – divatjaink (el)szórakoztató, de kihívó globális reklámozásával, gazdasági zsarolással vagy éppen ki- és agyonbombázott népek elözönlésével. Mert civilizációnk Hirosimában s Nagaszakiban megmutatta, hogy a tömegterrorizmus mestere.
Ha a Nyugat valóban a világbékéért áhítozik, azt nem a többiek lehengerlésével, elhallgattatásával érheti el. Kína, India egyébként is túl nagy lenne ehhez. Mi, európaiak, kik még csak álmodunk egy civilizációs egységállamról, tanulhatunk is tőlük!
A világ geopolitikai egységei között, akárcsak emberek és népek közt, elégedettséget, tartós megbékélést csak a kölcsönösségre alapított viszony hoz, míg a leadershipnek álcázott úrhatnámság és a meghunyászkodott alávetettség a volt szovjet „béketábor” tükörképe. A függésnek manapság annyit hajtogatott kölcsönössége pedig sajnos egyelőre csak a globalista retorika írott malasztja.
A világcivilizációt is csak az önálló kultúrkörök egymás közti egyeztetésével lehet építeni. Az embereknek, népeknek az elsietett vándoroltatása, a határtalan keveredés csak új pártütések, zavargások forrása, és nem a világegységé. A gyülevész társadalom, ha nem a fajgyűlölet, de az idegengyűlölet biztos melegágya.
Magamról még csak annyit, hogy – hála a szovjet inváziónak, amely kiszorított a Kárpátok övezte hazámból – bejártam Freiburgot, Genfet, Cambridge-et, Berkeleyt, s megannyi más állomáshelyet, de ma újra a Rákpatak partján írom e sorokat. S avval a vallomással fejezem be tanúságtételemet, hogy a vándorlás legfeljebb bölcsebbé teszi az embert, de biztosan nem boldogabbá.
Non est vita extra Hungariam.
