Iskoláimat szülővárosomban, majd Győrben és Pannonhalmán végeztem. Csornán érettségiztem 1951-ben. Egyetemre nem vettek fel. (Két évvel később, Nagy Imre rövid miniszterelnöksége idején, igen.) Majd kizártak, tanulmányaim elhanyagolása miatt. 1956 októberének végén elhagytam Magyarországot. Néhány évi itáliai odisszea után, 1962 októberében érkeztem Amerikába. 1998-ban mentem nyugdíjba nyomdászként. Diplomát nem szereztem. A tanuló emberből nem lett tanító ember.
Életem elhatározó élménye volt, amikor rádöbbentem, hogy tudok írni és olvasni. Fekete krikszkraksz fehér papíron, a kétirányú tükör. Ebből a korai – majdnem infantilis – ámulatból mind a mai napig nem ébredtem föl. Első verseimet a budapesti Vigilia közölte 1956 elején. Négy első verseskötetem Nyugaton jelent meg, a négy legutóbbi Budapesten. 1997-ben József Attila-díjat kaptam.
Miért írok? Szeretek játszani a szavakkal. Miféle szinten teszem? 2002-ben egy kislány érettségi tételül választott az 1945 utáni magyar költészetből. Megérintettem egy másik embert. S a kezdeti nagy-nagy csodálkozás tart tovább. Ha megérem, néhány hónap múlva hetvenéves leszek. Nem érdem és nem teljesítmény. Kegyelem vagy biológia. A XX. század, amelyben éltem, hosszú távon (hetven-nyolcvan évszázad) szokásosan szürke volt, rövid távon (hetven év) észbontóan csodálatos.
Hadd adjam át a szót a költőnek: engedd, hogy tovább írhassak s összes verseimért cserébe, add vissza ifjúságomat.
