Álmélkodva olvastam kedves meghívásukat, hogy hetvenedik évem alkalmából írjak hetven sort magamról és az elmúlt évszázadról. Miért? Ki kíváncsi az én magántörténelmemre és a XX. századhoz fűzött megjegyzéseimre? És hogyhogy irodalmi berkekben számon tartják életkoromat? (Ez a kérdés nem álszerénységet takar – magántörténelmem szerint mindig jóindulatú amatőrnek tekintettem magam az irodalomban. Máig sem veszem magam annyira komolyan, mint ezt a „szakma” megkövetelné.) Egyébként is, az én szakmám a klinikai pszichológia, s ebben, ha nem is jeleskedtem életem során, legalább elégségesre megfeleltem. A versírást egy kicsit úgy tekintem, mint mások a vissza-visszatérő náthát: ki kell heverni az újabb megfázásig. Most, hogy emlékeztettek élemedett koromra, eszembe jutott, hogy kisgyerek koromban alig ismertem hetven esztendőt megért néniket és bácsikat. Akikkel találkoztam, többnyire mulatságos vagy szánalomra méltó figurák voltak. Mint például anyám nagynénje, Sarolta néni, aki két bottal közlekedett, s a hozzá gyanútlanul közeledő rokonokra nagyot húzott valamelyik botjával, s pajkosan vihogott hozzá. Vagy az állandó jelleggel tolószékben tartózkodó, kicsit nyáladzó Béla bácsi, akiről apám megjegyezte: „Tábesze van szegénynek”. Csak első világháborús tábornoki egyenruhájában feszítő anyai nagyapám tűnt kivételnek; délcegen, bot nélkül járt, apámmal sakkozgatott, s hagyta, hogy drága biedermeier bútoraiból vonatot szervezzek. Csibukja is volt, ezen csodálkoztam, mint azon is, miért olyan dühös másokra, mint például az oláhokra, cselákokra, svábokra, zsidókra. Ezeknek bizonyosan nem engedte volna meg, hogy drága, bőrhuzatú székeivel vonatot játsszanak.
Lám, már itt vagyunk magántörténelmem elején. A később történtek mérföldkövei háború, menekülés, hazatérés Nyugatról, kitelepítés, munkaszolgálat, forradalom, menekülés (második forduló), Kanada, házasság(ok), ház, gyerekek, költőbarátságok (András Sándor, Bakucz, Baránszky, Horváth Elemér, Kemenes Géfin, a Magyar Műhely, majd az Arkánum) tán ismeretesek azok előtt, akik születésnapomat sem felejtették el. S íme, magántörténelmem már a vége felé jár. Köteteim sorra megjelentek (végül otthon is), s ha rám jön az alkotónátha, fúvom szellemi orrom, s közlik az egyre kevesebbet olvasott folyóiratok. S mint láthatják, a fönt említettekből kétkötetes önéletrajz is kerekedhetne – ha lenne türelmem megírni.
Felnőttéletem legnagyobb részét Kanadában töltöttem. (Nem Amerikában – ez errefelé az USA-t jelenti.) Az 1989-es események óta ketten maradtunk ezen a kontinensen, Horváth Elemér meg én; most már valamiféle önkéntes száműzetésben, melynek nincs köze a politikához, inkább ahhoz a tartós művészi szabadságélményhez, a belső cenzúra szennyes alsóneműként való levetéséhez s mindenfajta érdekkörtől, csoportosulástól való függetlenséghez. S minderről már nem tudunk – s nem is akarunk leszokni.
Persze van ennek hátulütője. Mikor hazalátogatunk (könyvhét, érettségi találkozó stb.), körülszaglásznak, kérdeznek udvariasan erről-arról (még dicsérik is, amit eddig csináltunk), de érződik rajtunk a másság szaga, s ezt nemigen veszi be a hazai magyar orr. De hát Tótfalusi Kis Miklósnak is meggyűlt a baja az eklézsiával annak idején.
Ami az évszázadot illeti, az efféle „tanúskodás” rendszerint a legrosszabbat váltja ki még a legjobb gondolkozókból is. Sok hamis tanú vallomását hallottam-olvastam az utóbbi fél évszázadban, s akik meg az igazat akarták vallani, gyakran belezavarodtak csiszoltnak szánt, kikerekített gondolataikba. Jóval fiatalabb (és dühösebb) koromban írtam így: „ez a század büntetőszázad, / ez a század lelkünkön szárad.” Ez ugyan jól hangzik (különösen a magyar fülnek), de azért más is történt az utolsó száz évben, mint vagonírozás, háborúsdi, ideológiák könyörtelen harca (melynek megvívására ártatlanokat paliztak be vagy kényszerítettek). Aki a történelmet ismeri, hamar észreveszi, világunk szörnyűségei arányosak a föld lakóinak számával (például a XIV. században a pestis fél Európát kiirtotta, s a XVII. század vallásháborúit sem Hollywoodban találták ki). A tudósok is csináltak valamit az utolsó száz évben, s az alkalmazott tudomány (a gyakran szidott „technológia”) tette lehetővé, hogy egyre többen, egyre jobban és egyre tovább éljünk. (Úgy általában.) Hja, hogy mindez nem válaszolja meg a világ „nagy kérdéseit”? Bizony nem. Kierkegaard óta bizonytalanságban élünk, s ez az állapot, attól tartok, még hosszú ideig el fog tartani. A közeli világ végében azonban nem hiszek (Szent Pál hitte, s azóta eltelt kétezer év). Az értékek átértékelése viszont állandóan folyik (bár nem egészen úgy, ahogy Nietzsche elképzelte). A jövő kérdéseire pedig a jövő generáció próbál majd válaszolni. Én már bizonyára nem leszek köztük.
