Van nekem egy csúfnevem, egy gúnynevem: Bozgorka. Itt élek, távol a szülőföldemtől, Erdélytől, szórványban tengődöm. Itt gravitálok jó ötven esztendeje a Baraganon, a nagy, román síkságon, amire Petre Ţuţea, a bölcs aggastyán, a jeles román filozófus azt mondta: „ABalkán, kérem szépen, Európa segge!” – és, gondolom, a jó öreg tudott valamit. Tehát itt élek, éldegélek, s ha reggel bevásárlóútjaimon meglátnak az ismerőseim, összesúgnak mögöttem: „Nosza, itt ment a Bozgorka!” Mert ők, ők és én, én vagyok, ők románok, én magyar vagyok, s az egészben az a legszebb, ami kibírhatóvá teszi az életemet, célt ad neki: én nem akarok ők lenni, én megharcolok azért, hogy magyarságomban jómagam maradjak. Nem, a románok sose tettek égbekiáltó rosszat nekem, de mindig megkülönböztettek. A diktatúra idejében magyar gyermeklapnál dolgoztam, s a lapnak román költő volt a főszerkesztője, aki árva kukkot nem értett magyarul. Engem mindvégig „Bozgorká”-nak szólított, mintha nem lenne személyre szóló, becsületes nevem. S aztán hetente le kellett fordítanunk a magyar lap román főszerkesztőjének a lapot. Mert ilyen kíváncsi volt ő. Ahogy a székely ember mondja: ez is eltelt. Csak az életünk ment rá.
Tizennyolc prózakötetet publikáltam, egyik se szedett-vedett újrakiadás, hanem eredeti munka, három kötetem a forradalom után jelent meg, amiből az is kiderül, hogy öregségemre nem vert meg az Isten agyalágyulással. A legutóbbi regényemre, Régimódi hűség, négyszáz oldalnyi prózaszöveg, pontosan kétszáz dollárt pengettek le a markomba. Nyolc év munkájára. Nem szabad panaszkodnom, mert így él Romániában minden író, román is, magyar is. Három nyugdíjam van, egy a laptól, ahol dolgoztam, egy az írószövetségtől, egy a politikai elítéltek ligájától, s a három nyugdíj nem tesz ki száz dollárt. Ennek a kötetnek a szerkesztői felszólítottak, hogy filctollal írjam alá a nevemet. Sírtam és nevettem. Nincs nekem egy nyomorult, banális töltőtollam se, ennyire tetőz a nyomorom. Pasztás tollal rovom, rovogatom az életművemet, ám lehetséges, hogy rövidesen rátérek a lúdtollra. Középkori állapotok. Maister Eckhard nagy hitszónok volt, az 1200-as években csak úgy járkált kolostorról kolostorra, zárdáról zárdára és prédikált, ő írta le: Isten sose rombol, mindig épít. Ez az alapigazság életem sok nehéz pillanatán átsegített.
Tíz évvel ezelőtt meghalt az uram, elvitte magával az anyanyelvemet is, most már csak Istenhez szólok magyarul, most már csak a kutyával beszélek magyarul. Este, néha, bejön a Kossuth adó, delektálódásomnak technikája van: a rádiót az ablak bal felső sarkához kell nyomni, és álldogálni ott jó hosszan. A szomszédok kérdése: „Markovitsné asszony, ugyan mit csinál maga esténként az ablakkeretre felfeszítetten?”, „Gyakorolom az anyanyelvemet.” A választ gúnynak fogják fel, rám csapják az ajtót.
Ki lehet ezt a sorsot bírni?
Elválik.
Bozgorka az én gúnynevem, Istentől verten, büszkén, boldogan viselem. Mert én én vagyok. Magyar és sose román.
Életrajzi adatok: 1933. április hatodikán születtem Aradon, apám géplakatos volt, anyám varrónő. József Attila azt írta: a mosónők korán halnak, tegyem én hozzá, a múlt század közepén a varrónők is korán haltak. Még nem töltöttem be a kilencedik évemet, amikor anyám meghalt miliáris tbc-ben. Életem nagy ajándéka volt, hogy nyolc évet tölthettem az aradi Notre-Dame zárdában. Ez, lelkiekben, felmálházott egy életre. Bukarestben beíratkoztam az idegen nyelvű intézetbe, amit nem fejeztem be. 1951-ben férjhez mentem Markovits Mártonhoz, a híres Markovits Rodion családfájáról szakadt tanáremberhez. Ez a házasság negyven esztendőn keresztül tartott, az uram haláláig. Újságíróként dolgoztam negyven éven át a bukaresti magyar lapoknál. Tagja vagyok mind a román, mind a magyar Írószövetségnek, tizennyolc prózakötetem jelent meg, ebből három az utóbbi öt esztendőben.
