Elsőgenerációs értelmiségi vagyok, mint annyi más kortársam, illetőleg pályatársam. Más választás nem volt számomra, mint a családi birtokon való gazdálkodás vagy a tanulás. És mivel a paraszti munkát már gyermekkoromban sem kedveltem, az olvasás és a tanulás jelentette számomra azt az intellektuális élményt, amely napjaimat ma is kitölti. Származásom azért nem jelentett hátrányt a nyolcosztályos gimnáziumban, mert már elsős koromban rájöttem arra, hogy a tanult emberek gyermekei sem tudnak többet, mint én, csak mást, de ez a más könnyen elsajátítható, mindenesetre könnyebben, mint a latin grammatika. Tanáraimmal a dombóvári Illyés Gyula Gimnáziumban szerencsém volt, osztályfőnökömmel, Gömöry Józseffel, latin- és magyartanárommal két okból is: felsős korunkban az auctorok olvasása mellett abban lelte örömét, hogy latin–görög etimológiai magyarázataiba bevonjon bennünket, magyaróráin pedig nem mulasztotta el azokat a filozófiai és ismeretelméleti kérdéseket velünk megbeszélni, amelyek mint paptanárt foglalkoztatták, illetőleg mind a mai napig foglalkoztatják.
A szegedi egyetemi éveimre (1952–1956) úgy emlékszem vissza, mintha nem is azok a rettegett ötvenes évek lettek volna. A nyelvészeti és az irodalmi tanszékek professzorai – Mészöly Gedeon, Klemm Imre, Koltay-Kastner Jenő, Baróti Dezső, Halász Előd, de a fiatal tanársegédek is – valóságos oázist teremtettek számunkra az egymást figyelő és üldöző osztályharcos világban. Magam évfolyamtársaimmal egyetemben középiskolai tanárnak készültem, következésképpen egyformán érdeklődtem az irodalmi és a nyelvészeti stúdiumok iránt. Nyelvészettel behatóbban igazából csak harmadéves koromban kezdtem foglalkozni, elsősorban Nyíri Antal és Rácz Endre ösztönzésére. Nyíri professzor vette észre, hogy a dunántúli nyelvjárást kitűnően beszélem, szemináriumain nem kevés archaikus tájszót használok, amikről persze akkor nem tudtam, hogy azok. Ennek pedig az volt az oka, hogy anyanyelvemet nem fiatalon meghalt szüleimtől, hanem özvegy anyai nagyanyámtól tanultam. Mindezen túl, még felsős gimnazista koromban is velünk éltek dédszüleim, az 1855-ben született és matuzsálemi kort megért dédapám, illetőleg az 1861-ben született dédanyám. Ebből az „előnyös” helyzetből következett a dialektológiával, illetőleg a nyelvtörténettel való kacérkodás, majd szülőfalum, a Tolna megyei Gyulaj történeti és mai személyneveivel való tudományos szárnypróbálgatás.
Az egyetem elvégzése után Nagykanizsára neveztek ki tanárnak, és 40 évi szolgálat után annak rendje és módja szerint nyugdíjba vonultam a korábbi Piarista, ma Batthyány Lajos Gimnáziumból. Kivételes helyzetben voltam, mert évtizedeken keresztül órakedvezménnyel tanítottam. 1962-ben Végh Józseffel elindítottuk Zala megye földrajzi neveinek gyűjtését és feldolgozását. Az 1964-ben megjelent kötet országos kutatási programmá vált (l. Somogy, Tolna, Vas, Baranya, Komárom, Veszprém, Heves, Szabolcs-Szatmár, Hajdú-Bihar, Szolnok, Bács-Kiskun, Pest megye földrajzi neveinek köteteit, illetőleg a járási füzeteket). Szívem visszahúzott a személynevekhez: 1973-ban jelent meg az Akadémiai Kiadó gondozásában a göcseji és hetési személynév-monográfiám, amelyet rá egy évre kandidátusi értekezésként védtem meg. 1975-ben addigi tanári és tudományos munkálkodásomért Állami Díjjal tüntettek ki. Szakmai fejlődésem úgy vélem, töretlen: 1977-től 2000-ig másodállásban az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos főmunkatársaként irányítottam az országos földrajzinév-gyűjtés és -kiadás tudományos programot. Közben az ELTE címzetes egyetemi docensekért bekapcsolódtam a felsőoktatásba, jelenleg pedig mint Széchenyi professzori ösztöndíjas a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanítok. Emellett az 1991 és 1998 között az általam közzétett Zala megye népesség-összeírásai és egyházlátogatási jegyzőkönyvei 1045–1771 I–IV című forrás névtani feldolgozását végzem.
