Huszonhárom év Budapesten, negyvennégy nyugaton, s most – hattyúdalként? – egy-két röpke év diplomáciai szolgálat a haza színeiben. Hogy is történt mindez?
Életre szóló dolog, ha az iskolás gyermeknek a tanító nénik és bácsik, majd a gimnáziumi tanár urak kedvet és önbizalmat oltanak a lelkébe. S ha a szülői ház szeretetet, példát és tisztességet sugall. Ezt nyújtotta az elemi az Áldás utcában, ezt az Érseki, illetve később Rákóczi a Keleti Károly utcában. Édesanyámtól a tanulás és tudás igényét szívhattam magamba, s a dacot az elfogadhatatlannal. A mindent átható politikai fanatizmus és erőszak közepette már gyermekként megtanított arra, hogy érezzem, mekkora különbség van hazugság és őszinteség, jóindulat és hatalomvágy, tisztesség és opportunizmus között. Édesapám szelíd humora és nyugalma összetartó erő volt a családban. A Műszaki Egyetemen gépészmérnöki diplomát szereztem ötvenhat tavaszán, majd dolgozni kezdtem. A tartalékos tiszti kiképzés végébe csapott bele a Forradalom. Micsoda felszabadulást hozott! Micsoda változást! Mert a hatalmi vákuumban egyszerre szabad lett saját fejjel gondolkodni, a lelkiismeret hangjára hallgatni, érezni a közös akaratot, amely összeköt az emberekkel, ismeretlennel és baráttal egyaránt.
Gyors leszerelés, vissza Budapestre, rendfenntartó szolgálat a Műegyetemen. Majd november 4. Tehetetlen düh. Most első ízben gondolok arra, hogy kimeneküljek az országból. Pár baráttal, nagyobbik húgommal átjutunk Ausztriába. Szerencsénk van: rögtön felvesz Svájc, állást kapok egy vezető iparvállalatnál, s életre szóló, családiasan szoros barátságába fogad be egy idősebb, szüleinkkel nagyjából egykorú svájci házaspár.
Szakmai érdeklődésem a termikus gépek felé vonzott. A gázturbina új gépfajta, ennek szerkesztésébe kapcsolódhattam bele a Brown Boveri cégben. Bizonyára azért is kaptam meg az óhajtott állást, mert hőn tisztelt, de már nem élő anyai nagybátyám a gázturbina nagy hírű úttörője volt, s a Jendrassik nevet Svájc mérnöki köreiben is jól ismerték. De mit ér a friss magyar diploma külföldön? Biztonság kedvéért nosztrifikáltatni akartam a híres zürichi ETH műszaki egyetemen. A különbözeti vizsgák letétele után végül is tanársegédi állás és doktorálás lett a dologból. A budapesti alapokra kitűnően lehetett építeni. Hiszen professzoraink – mint Muttnyánszky Ádám vagy Heller László, hogy csak kettejüket említsem – elsősorban az önálló gondolkodást tanították meg hallgatóiknak. Az ETH-n viszont Traupel professzornak köszönhettem, hogy annyira érdekes témát bízott rám, hogy disszertációm megnyitotta az utat egy amerikai kutatói állás felé.
Amerikába két gyermekkel mentünk át, harmadikként ott született a lányunk. Feleségem odaát is a három kicsihez svájci német dialektusban beszélt; én a magyart igyekeztem fenntartani. Két és fél év daytoni élet eredménye az lett, hogy a feleségem szépen megtanult magyarul, én elindultam a svájci német nyelv útvesztőjében, a gyerekek pedig minden kérdésünkre csökönyösen „amerikaiul” válaszoltak.
Véglegesen azonban nem akartunk lehorgonyozni a tenger túlsó oldalán. Visszatértünk Svájcba, szüleink és óhazáink közelébe. A Brown Boveri gyár ismét felvett, s további tizenhat éven át ellátott érdekesnél érdekesebb műszaki, majd menedzsmentfeladatokkal. Szakterületemen belekerültem a nemzetközi műszaki tudományos életbe. Zürich a szívemhez nőtt. Majd pedig ötvenévesen az ETH meghívott az áramlástani termikus gépek tanszékére tanárnak. Így az oktatás, a doktorandusok útján való kutatás és az iparral való együttműködés töltötte ki azt a további 16 évet, amely emeritálásommal ért véget. Visszapillantva, egyetemi munkám akkor volt igazi öröm, amikor azt éreztem, hogy a fiatalok felfogták a szigorú elmélet és a sokrétű műszaki valóság összekapcsolódásának a szépségét.
A világpolitika is pergett tovább. Magyarországon megenyhült a légkör. Gyermekeink beleszerettek a Balatonba. A vakációk alatt egyre jobban megtanultak magyarul, Romániában, székely őseim földjén azonban egyre kiélezettebbé vált a helyzet. Erdély magyar falvaiban már csak a legbátrabb lelkészek tudtak lelket tartani. Ezt nem lehetett tétlenül szemlélni! Bátorításra, segélyre volt szükség. Svájcban sok protestáns gyülekezet adakozott áldozatkészen Erdély javára. Nyári szabadságainkon felkutattuk a lehetőségeket, s a ránk bízott pénzt elosztottuk. Sűrű baráti hálózatunk fejlődött ki az évek során. Aztán jött a „falurombolás” nevű rögeszme. Ezzel (végre!) nemzetközileg is bizonyíthatóvá vált, hogy Ceauşescu nem bátor hazafi, hanem eszelős diktátor. Ennek világgá kürtöléséhez széles kisebbségvédelmi magyar összefogásra volt szükség, nyugati politikai fórumokon való felvilágosító munkára. Zürichi baráti körünk genfi és más európai, sőt tengerentúli emigráns körökkel épített ki rendszeres kapcsolatot. Személyesen találkozókat tartottunk a határon túli magyarság mind erősebben megszólaló képviselőivel. 1989 után a politikai támogatást a magyar kormány vette kézbe. Így mi a külföldi felvilágosításra és a humanitárius segélyre összpontosíthattunk. Az utóbbi téren újabban szívügyünkké egy székelyföldi falusi ökumenikus öregotthon elindítása, felfejlesztése és az unitárius egyház keretében való működtetése vált. E téren, mint sok minden más ügyben is, nagy részt vállal fel feleségem, aki időközben szinte anyanyelvi szinten tanult meg magyarul.
Munkánkat hatalmas mértékben megkönnyítette a csodával határos történelmi tény: Magyarország szabad, független, demokratikus szerkezetű jogállammá vált 1989-ben. Gyakran járunk itthon azóta, s Budapesten is berendezkedtünk. Életem harmadik szakaszának kezdetét ez is legalább annyira meghatározza, mint a nyugdíjazás. Igaz, nyugalomról még nincsen szó: új, váratlan feladatot kaptam, azt, hogy diplomataként képviseljem hazámat Németország egyik tartományában.
Szabad egy reménnyel, zsenge reménnyel zárnom ezt a visszapillantást? A diplomáciai munka révén ugyanis belelát az ember országok, kormányok működésébe. Akkora törésvonalat, olyan mély, személyes gyűlölettől csordultig telt árkot civilizált országban sehol sem talál az ember, mint azt, amely ma Magyarországot politikailag megosztja. Reményem az, hogy egyre többen felismerjük, hogy ennek betemetése az egyik legfontosabb nemzeti feladatunk.