Gyermekkorom emlékei szülőfalumhoz kötődtek. Itt végeztem az elemi iskola négy osztályát is egy református felekezeti iskolában. Minthogy falum Szászrégen közelében van, innen jártam előbb a római katolikus gimnáziumba és utána ugyanott végeztem a tanítóképzőt is. Mindenképp olyan foglalkozást képzeltem el magamnak, amely az emberrel foglalkozik. Ez a magyarázata annak is, hogy Kolozsvárott a Bolyai Tudományegyetem Pszichológia Karára jelentkeztem. Elég álmodozó típus voltam. Mindig éltek bennem Babits megragadó sorai, miszerint „Álmom halálát nem hiszem soha. S a semmit nem kívánhatom soha.” Persze álmaim megvalósításáért mindig igyekeztem valamit tenni is. Így, már elsőéves egyetemista koromban elkezdtem a lélektani kísérletezést. Ebben nagy érdeme volt Zörgő Benjámin professzoromnak, akinek dolgozószobája falán megpillantottam a pavlovi hitvallást: „A tudós levegője a tények.” A lélektani kísérletek pedig éppen a tényekre alapoztak. Kísérleteim elsősorban gondolkodás-lélektani jellegűek voltak. Eredményeiket pedig diákéveim utolsó időszakában akadémiai kiadásban közölték. Ez nagy megelégedéssel töltött el. Az egyetem elvégzése után középiskolában tanítottam Szászrégenben. Közben nem hagytam abba a tanulást. Beíratkoztam előbb a Bolyai Tudományegyetem magyar–történelem szakára, majd a lélektani doktorátusra. A lélektani témák közül az ekkor még igen keveset kutatottat, az emberi viselkedés motivációját választottam. Azoknak a lelki mozgató rugóknak a tanulmányozását, melyek valamennyi tevékenységünk energetizálói és vektorizálói. Doktori értekezésemben megkíséreltem felfedni a tanulás motivációját óvodás kortól ifjú felnőttkorig. Akkoriban a tudományos kutatás minálunk nem volt könnyű. Nehezen jutottunk szakirodalomhoz. Ezért, amikor, nagy nehezen, kétévenként, turista útlevélhez jutottam, akkor nem az idegen tájat, hanem a könyvtárakat róttam és jegyzeteltem, ugyanis akkor még a másológépek sem működtek.
Néhány középiskolában eltöltött év után kaptam meghívást a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolára a gyermek- és neveléslélektan előadására. Ugyanebben az egyetemi központban tanítottam az orvosi egyetemen gyermek-neuropszichiátriát, a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémián alkotás- és személyiség-lélektant.
A Pedagógiai Intézet megszűnte után a Román Akadémia marosvásárhelyi fiókintézetének lettem főmunkatársa. Ebben a kutatóintézetben, sajnos, célzatosan előírt témákat kellett kutatni. Meg kell említenem, hogy ez az időszak (1977–1989) volt az, amelyben, állampolitikai érdekből, betiltották a pszichológusképzést, ami évtizedekre vetette vissza a pszichológia fejlődését, és melyben a kisebbségi sorban élő pszichológusnak még nehezebb volt a helyzete. Ezért a kifejezetten lélektani kutatási témák választása kockázatos volt. Mégis vállalkoztam ez irányban is. Ilyen témám volt a hexavalens króm, a szerves oldószerek és a szilikózis hatásának vizsgálata a dolgozók személyiségdimenzióira. Beleláthattam így szorongásaikba, félelmeikbe, anyagi és lelki panaszaikba, elkeseredettségeikbe. Kísérleti adatokkal igazoltam a munkahelyi ártalmak embernyomorító hatását.
Az 1989-es események után kaptam meghívást a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem Lélektan Karára a szociálpszichológia előadására, majd később a nagyváradi Sulyok István Református Főiskolára is, amely ma a Partiumi Keresztény Egyetem nevet viseli, Bölcsészettudományi Karának dékánja vagyok.
Tudományos kutató tevékenységemben megpróbáltam bekapcsolódni a nemzetközi tudományos életbe is. Tudományos közleményeimmel eljuthattam, személyesen vagy az illegálisan kijuttatott dolgozatokkal, nemzetközi kongresszusokra, Varsóba, Párizsba, Helsinkibe, Budapestre, és így tagja lehettem néhány nemzetközi tudományos társaságnak. Ezek közt említhetők: a Magyar Pszichológiai Társaság, a World Association for Educational Research, az International Standing Working Group for History of Early Child Education, European Council for High Ability, Comenius Társaság, International Association for Peace.
Végezetül, vallom, az ember gyarlóságai ellenére is hiszek benne és alakíthatóságában, mert nagy dolog embernek lenni. Érdemes vele foglalkozni. Goethe szavaival élve: „Ha az embert olyannak vesszük, mint amilyen, tulajdonképpen rosszabbá tesszük. De ha olyannak vesszük, amilyennek lennie kell, akkor azzá tesszük őt, amivé lehetne.”
